Békés, 1907. (39. évfolyam, 1-52. szám)
1907-07-07 / 27. szám
XXXIX. évfolyam. Gyula, 1907. julius 7. 27-ik szám. Előfizetési árak: Egész évre _______10 K — I Fé l évre--------------5 K - I Év negyedre______ 2 K 50 f Hi rdetési p.ij előre fizetendő. Nyilttér sora 20 fillér. BÉKÉS TÁRSADALMI ÉS KÖZOAZDÁSZATI HETILAP. Kéziratok nem adatnak vissza. Szerkesztőség és kiadóhivatalt Gyulán, Templom-tér, Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek intézendők. Egyes szám ára 20 fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ: KÓHN DÁVID Megjelenik minden vasárnap. Á munka szabadsága. Abban az áldatlan küzdelemben, mely kora tavasz óta folyik úgy Gyulán, mint a vármegye több községében az iparosok és munkásaik között, egyetlen akadálya van a békés megegyezésnek, melyet munkaadók és munkások egyaránt óhajtanának. Ez az akadály az a harmadik tényező, mely a munka- viszonyokba beleavatkozik s mely a háborút tulajdonkép egyedül irányítja : a munkás szervezet. A magyarországi munkásszervezet azt szeretné, ha neki az angol Trade Unionéhoz hasonló szerep és jelentőség jutna és a munkát csak ő bocsájthatná áruba a munkáltatók részére. Mivel azonban az angol munkásegyesülések által nyújtani képes biztosítékokkal a hazai munkásszervezet nem rendelkezik, a munkáltató iparosok nem hajlandók a szervezet közbenjöttével kollektiv szerződéseket kötni. Keserű tapasztalataik vannak abban a részben, hogy az ilyen szerződések egészen egyoldalúak : csak a munkaadót kötelezik, a másik fél részéről nincs azoknak semmi foganatjuk. Legújabban is szomorúan beigazolódott ez Debreczenben, ahol két évre kollektiv szerződést kötöttek az asztalosok s már a második héten nem tartották azt be a munkások, a kiknek az elvállalt kötelezettségeiért a szakszervezet szavatosságot vállalni nem tud s azok ellenében szerződést soha nem érvényesít. A munkaadók azért az egyénenkinti szerződést állítják a homloktérbe : két fél megegyezését, melyhez egy harmadik félnek nincs semmi köze. Természetesen az ilyen munka- viszony illuzóriussá teszi a munkásszakszervezetek hatalmát, melylyel azok sűrűn élnek vissza s ebből származik a nagy és késhegyig menő harcz a szervezetek részéről. Mert a munkaadók nem folytattak volna harczot, ha nem lettek volna védekezésre kényszerítve és a munkások zöme ma is szívesen és azonnal munkába állana, ha a szakszervezetek terrorizmusától ezt tehetné. Egyedül a terrorizmus, melynek segélyével a munkásszervezetek a maguk hatalmát fenntartani akarják, képezi a fennforgó bajoknak az okát; a munkaadók azért nem tágítanak, mert ezt a veszedelmet egyszersmindenkorra elakarják hárítani műhelyeik fölül és a munkásokkal maguk akarnak egyezségre jutni a nélkül, hogy az a terrorizmus őket ebben gátolhatná. Fog-e ez az igyekezet sikerülni, ma, az építő- és sok más egyébb ipari munkaszünetelés negyedik hónapjának az elején se mondható még meg. Azon fordul meg az egész kérdés, vájjon a szakszervezetek terrorizmusa tovább is olyan erős lesz e a munkásokra, hogy azok inkább nélkülözni készek, semhogy a súlyosan érzett bilincseket leráznák magukról. A munkaadók arra az álláspontra helyezkednek, hogy az általuk megállapított munkafeltételek a legméltányosab- bak és attól, ami abban az ütközés pontját képezi, bizonyos minimális munkateljesitmény megkövetelésétől el nem állhatnak. Szó nélkül munkába állítanak mindenkit, aki az ö közvetítő' irodájukban ezt a feltételt elfogadja, de azzal a bizonyos harmadik tényezővel nem alkudoznak, annak a beavatkozását el nem ismerik. Ha a munkások ezt megtudják 8zivlelni, huszonnégy óra alatt béke lehet, ahogy béke lett Budapesten ötezer, Temesvárott nyolczszáz és egyébb városokban szintén több száz munkással. De nem lehet béke, ha az ipari munkások nem képesek felszabaditani magukat a szakszervezetek terrorizmusa alól. És itt játszik bele a viszályba az a momentum, mely a közhatóságoknak immár kötelességükké teszi az erélyesebb fellépést. Nem az a feladata közérdekből a hatóságoknak, hogy a munkaadókat a feltételeik megváltoztatására, vagy a munkásokat a munka felvételére bírják; ezt a két fél ügyének kell meghagyniok. De igenis feladatuk az, hogy a terrorizmust meggátolják és a munka szabadságát megvédelmezzék. A munka szabadságát az ipartörvény 164. szakasza biztosítja és védi sztrájk, vagy munkaszünet esetére is. Azt, a ki más munkást a munkában akadályoz, hatszáz koronáig terjedő birsággal rendeli büntetni. De a törvény szelleméből folyik, hogy nem csak az ilyen cselekedetek elkövetői ellen kell eljárni, de azok ellen is, a kik egyeseket, vagy többeket ilyen cselekedetekre felbujtanak. Azért kívánják a munkaadók, hogy a terro- risztikus cselekedeteknek a forrása nyomoztassák ki, mert megvannak győződve, hogy ha ezt a forrást a hatóságok betömik, magától megszűnik a munka veszedelme. Sajnálni lehet, hogy a munkásokkal azok, akikre hallgatnak, nem akarják megértetni a dolgot úgy, ahogy az tárgyilagos szemm.íl nézve látható. Sajnálni lehet, hogy a szak- szervezetek nem a kebelükbe tartozók jóllét! intézményeinek ápolását tűzik czélul, de lelkiismeretlenül harczba viszik azokat a százakat, akikre nézve minden egyes munka- nélkül töltött nyári nap elveszett helyrehoz- hatlanul s a kiket télire nyomorba és Ínségbe döntenek a saját hatalmi szempontjukból. Mindezt sajnálni lehet, de mert idáig tüzelték a szenvedélyeket, hogy a munkások egy nagyobb részét mások fel nem világosíthatják, nem marad más hátra, mint azok aknamunkáját megakadályozni, a kik a munkásokat helytelen és a saját érdekeikkel ellentétes irányba terelik és a terrorizálást rendszeressé teszik. Ez nem csupán a munkaadók érdeke, de érdeke a félrevezetett, saját TÁHC1A. Virágszerelem. Irta: Sántha Dezső. Dél volt. A harangok vidáman szóltak a gyönyörű szép májusi napvilágba, együtt a pacsirta énekével és a kakuk jövendőmondásával. Bertának, a környék egyik leggazdagabb birtokosa egyetlen leányának másnap tartandó mennyegzőjére készültek. Egy fenséges fenyő csoportozat közül, mely a nagy kertet választja el a virágos kerttől, egy lányka lépett ki. Még gy;rmeknek látszott hófehér ruhájával, halott-halvány arczával. Ez volt Berta. Könnyed lépésekkel igyekezett azon helyre, mely gyermekkorának egyik legkedvesebb gyönyörűsége volt; a virágos kertbe. Atyja legtöbb idejét kint a fővárosban töltötte. Édes anyja már tiz éve, hogy meghalt. Mostohája, bármilyen szeretettel is viseltetett iránta a szegény leány, kegyetlen, könyörtelen maradt. Az örök- kön-örökké könyörtelen visszautasított leány, ki a mellett az elhagyott falusi lakban magára volt hagyva, más anyát keresett magának; az örök igazságu s adományaiban véghetetlen természetet. Ezt fogadá tehát Berta anyául és ezen örök jóságu anya legkedvesebb gyermekeit a virágokat szeretetteljes szívvel testvéreinek tekinté. A halvány liliom szeretetteljes üdvözlettel integet úrnőjének. Ő mintha megértené szótalan beszédét, ajkához szorítja az ártatlan virágot. Majd amott egy nefelejts bokor, miként egy édes gyermekszem, kérő tekintettel tekint föl a szerény kis virág reája. — Nem ! mondá Berta aláhajolva az igénytelen virágra s koromfekete szemét mélyen bele- sülyesztve a nefelejts kék szemébe, nem foglak elfeledni. — De te se felejst ám el engemet ! A mint tovább folytatja útját, találkozott az öreg kertésszel, ki már negyven éve, hogy becsülettel szolgálja a családot, levette ősz fejéről kalapját, a midőn a halovány leány feléje közeledett. Ez volt Bertának legjobb barátja, midőn még kicsi volt ő ringatta karján s hogy nagyobb lett ő avatta be a virágok titokzatos világába. Lehajolt az öreg, hogy kezet csókoljon a ház kisasszonyának, de ez nem engedé ; hanem kis kezével megragadta barátjának megkérgese- dett kezét s igy szólt: — Józsi bácsi, tudja-e miért jöttem ma a kertbe ? Az öreg nem szólt, csak nézett az előtte álló angyalra, a melyben hűség és mély bánat tükröződött vissza. — Megmondom magának Józsi bácsi — szólott szorongó hangon. — Holnap örökre távoznom kell innen, tehát búcsút akarok venni magától és virágaimtól. Lehet, hogy talán sohasem fogom többé sem magát, sem virágaimat látni — tévé hozzá halkan. E perczben egy félig nyílott, halovány piros kaktusz fájdalmasan helybenhagyólag bólintott Bertára. — Ez az a virág — mondta a kertész, — melyet tavaly ültetett a kisasszony s most a midőn tele van bimbóval virággal, teljes pompájában diszlik, akkor kell a kisasszonynak elmennie ! — El?! hangzott a kertész háta mögött meghúzódott Károly szava, ki az öregnek tizenötesztendős fia volt. Kerti munkára alkalmazták, melyet igen ügyesen szokott elvégezni. Leborult Berta előtt, kit Istennőnek nézett s megcsókolta úrnője fehér ruháját. — Elmegyek bizony szegény Károly barátom — erősité. — Ne-ne menjen — szólt a fiú, mialatt magasztos hittel telt szemekkel nézett a szép leányra. — Ne-ne menjen, hisz akkor én is, apám is, meg a virágok is mind el, mindnyájan meghalunk. — Nem-nem s e mellett odaborult Berta lábaihoz kiterjeszté karját, mintha oltalmazni akarná az ellen, ki Őt tőlük elragadni akarná Xjapunlz mai száma, 12 oldal.
