Békés, 1903 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1903-10-18 / 42. szám
42-ik szám. Gyula, 1903. október 18-án XXXV« évfolyam r Sierkesilőség: Templom-tér, Dobay János kereskedése, hova a lap szellemi részét illaté közlemények intézendök. Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési díj: Egész évre . . 10 kor. — fill, Pél évre ... 5 „ — „ Évnegyedre . 2 | 50 „ Egyes síim ára 20 fill. 2 Társadalmi és közgazdászat! hetilap. Megjelenik minden vasárnap. Főszerkesztő’: Dr. Bodoky Zoltán. Felelős szerkesztő: Kóhn Dávid. Kiadóhivatal: Templomtér, Dobay Ferencz háza és könyvkereskedése, hova a hirdetések és nyílt-téri közlemények küldendők. Hl rdelések szabott áron fogadtatnak el Gyulán, a kiadóhivatalban. llyllt-tér sora 20 fül. _____ÁÁ A gazdasági év. Október második felében vagyunk, ama időszakban, amikor a gazdasági év mérlegét nem csupán feltevésekből, hanem eredményekből állapíthatjuk meg. Az 1903-ik esztendőt általánosságban véve Bókósvármegyében sem kitűnőnek, sem rosznak nem mondhatjuk. A mi ugyanis a | mezőgazdasági termést illeti, az általában véve kielógitő. Általában véve, ismételjük, mert egyes- községeket, sőt gazdaságokat I illetőleg, rendkívül nagy hullámzások vannak | mindennemű terményben. Még mindig fő- ! terményczikkünk és az is marad beláthatatlan időkön keresztül a búza, sok helyen ki- ; tűnő, nem ritka helyen feltétlenül silány, de általában véve közép termést adott. Ugyau- I igy az árpa s a zab is, ami pedig a tengerit I illeti, az az augusztusi s szeptemberi óriási hőség és csaknem példátlan szárazsághoz képest, amely az egész termést megsemmisüléssel fenyegette, várakozáson felüli jó közép termést adott. A múlt esztendőkhöz viszonyítva határozottan jobb a gyümölcs és a szőlő termése is, ami pedig fölötte lényeges tényező közgazdasági viszonyaink között, mert a töldmives osztály életszükségletein felül álló s a minden téren előnyomuló kultúra fokozta mellékszükségletei nagyobb részét, a gyümölcs és a szőlő terméséből tudja fedezni. Ami azonban pótolhatatlan baj és ami akadályozza, hogy a kielégítő növénytermós fölötti megelégedés érzületét hangoztassuk: a sertésvész okozta veszedelem. Nem most fedezzük ezt fel, de talán soha sem éreztük olyan nagy mértékben, mily óriási károkat és bajokat okoz, mint ezidőszerint cselekszi. Nagy baja a nagy és közép gazdaságoknak, de hatását illetőleg sokszorosan nagyobb és semmi által sem pótolható s helyettesithető kára a kisbirtokosoknak, zselléreknek, napszámosoknak, kisiparosoknak és munkásoknak. Ezeket ugyanis jóformán attól az egyedüli summásabb pénzforrástól fosztotta s fosztja meg, amelyre évek óta exisztencziáju- kat alapították. Az a minimálisan számított 100-tól 4—500 koronáig terjedő bevétel, a T R Ö Z A. melyre az úgynevezett „kis ember“ évente, különösen pedig a téli hónapokban számított és épitett, nemcsak teljesen elesett és ily irányú kísérlete nemcsak nem válik be, hanem sertései elhulltával azok beszerzési s élelmezési költségei elviszik á szegény ember verejtékkel szerzett utolsó fillérét, nem ritkán saját és családja betevő falatját is. A sertés állomány nemcsak apadóban, hanem valósággal végpusztulóban, mérlegelhetlen kárára s katasztrófájára az ezrekre rugó kis exiszten- cziáknak. Az a remény, hogy a sertés vész, mint egyéb állati járványok, idővel meg fog szűnni, fájdalom, nem valósul meg. A tudomány még mindig tájékozatlanul, a gazda- közönség és a szegény ember teljesen védtelenül áll a sertésvészszel és az általa okozott mérlegelhetlen csapással szemben, mely tiz esztendőn túl terjedő tapasztalat szerint leküzdhetetlennek bizonyult. Ez a krónikus veszedelem az, ami a kielégítő növénytermés fölötti megelégedésünket és örömünket megmórgezi. Közgazdasági viszonyaink között nem találunk oly arkanu- mot, amely a sertésvósz okozta bajért kártalanítani, a sertésnevelés és hizlalás elestével származó jövedelmet teljesen pótolni tudná De ha nincs is ilyen arkánum, nem elég ebben a gondolatban, ebben a tényben resig- nálni. Azt az elmaradt jövedelmet, amit a sertésvész okoz, más utón, más forrásból, ha nem is egészében, hanem legalább részében meg kell teremtenünk. Nem könnyű, de nem is lehetetlen feladat. A népnek rá kell szoknia a házi iparra, a méh, a selyem és különösen az aprójószág fokozatosabb terjesztésére. — Tudjuk, hogy ezt vezérczikkekben foglalt óhajtással és kegyes tanácsokkal nem fogjuk megvalósítani. Erre minden részletre kiterjedő erős akczió szükséges. Ebben az erős akczióban részt kell venni a vármegye gaz dasági egyesületének, egyházi s világi hatóságoknak, az intelligencziának, az értelmesebb gazdáknak és minden jóakaratu embernek. A házi ipar, a méh, a selyem és az aprójószág tenyésztés természetszerű feltételei legnagyobb részben megvannak, amely részben pedig nincsenek, azokat meg lehet terem tend. Csak jó akarat, kitartás és szívósság kell hozzá s az üdvös eredmény — mint a tejszövetkezet példája is bizonyítja — nem fog elmaradni. Csupán a jó akaraton és ügy- buzgóságon múlik, ebben és semmi egyébben, hogy amit mint óhajt nyilvánítunk, az mint tény is megvalósuljon. 1703. és 1848. A gyulai Rákóczi ünnepélyre irta: dr. Bodoky Zoltán. Kétszáz éve, hogy megszólalt, felharsant a kurucz riadó — nem először és nem utoljára — s minél távolabb esünk időbelileg attól a kortól, mely örök dicsősége marad a magyarnak, minél inkább változnak szokásaink, erkölcseink, minél sötétebb felhők borítják a láthatárt, annál ragyogóbban, annál bízta tóbban. tündöklik felettünk Rákóczi csillaga, az a csillag, melynek fényt és erőt az izzó hazaszeretet kölcsönöz! Az újabb időkben úgyszólván lassanként írtuk ki a múltból a kurucz világ emlékeit; nem feledé kenységből, de mert azóta is kurucz időket élt a magyar. Uj küzdelmek, uj csapások, uj diadalok s uj veszteségek nem engedték meg, hogy elmerengjünk a múltak emlékein; az uj sebek nem engedték, hogy a régieket fájlalhassuk s csak a mikor megpihenhettünk egy kissé, mikor lélegzethez juthattunk, mikor egy szebb jövö biztató hajnala derengett, akkor támadt fel újra a kurucz költészet, akkor harsant meg újra az édesbusan szóló tárogató, akkor tárult elénk a hazafiságnak az a bámulatos kincsesháza, mely 1703-ban oly nagygyá tette a magyart. És ma, kétszáz évvel a kurucz mozgalom kezdete] után, megösmervén annak minden részét, kikutatván annak minden eseményét, felidézvén a múltnak szellemét, teljes fényében és teljes pompájában áll lelki szemeink előtt az a fenséges küzdelem, melyet nyolcz éven át vívott nemzetünk a magyarok igazáért, a. magyarok szabadságáért s hazafiu szivünk egészi keservével, egész hálájával s a jövőbe vetett egész reményével borulunk le II. Rákóczi Ferencz emléke előtt. Amint a költő mondja : Minden virágnak, minden kis fűszálnak Jut a napból, ha több nem, egy sugár. Ennek a mi legféltettebb, legszeretettebb virágunknak a mi édes hazánknak is jutott a dicsőség és hazaszeretet napjából nem is egy sugár s ezek között egyik legfényesebb: Rákóczi Ferencz. A főur, akinek családi tradicziója a hazáért szenvedni, ősei vérpadon és fogságban vesznek el maga is gyanús a hatalom előtt s ezzel a gyanúval üldözik s kergetik bele, hogy a nemzeti harcz élére álljon, mint ő maga irta: „a magyar nemzet sóhajai bírták reá, hogy fegyver nélkül, hadsereg nélkül, pénz nélkül álljon az őt kérelmeivel ostromló pór-had élére.“ Rangjának előkelőségénél, vagyonának nagyságánál csak szenvedései és keserűségei voltak nagyobbak, — a szív és az érzés embere volt s élete legnagyobb részén át nélkülözte a családi kör melegét; kitűnő nevelésben részesült s fogékony lett minden emberi szenvedés s igy a köznép nyomorúsága iránt is, soha sem feledte el, hogy őt a tömeg hívta harczra s az támogatta csodával határos önfeláldozással. S azért tudott lemondani is. A legnemesebb szivü ember, a szép férfi, % vitéz katona, a leghaaafiasabb fejedelem, a midőn a haza érdeke úgy kívánta, le tudott mondani hírről; gazdagságról, hogy legyen hazátlan bujdosó, rodostói emete. Valóban ezer éves történetünk azt bizonyítja, hogy annyi viszontagság, annyi balszerencse, s annyi ellenség között, csak úgy maradhatott meg hazánk, A vármegye közgyűlése. Talán paradoxonnak látszik, de mégis úgy van, hogy a törvényhatósági bizottság hétfői közgyűlése után, amikor tele volt :a vármegyeház nagy terme és heves viták zajától visszhangoztak a falak, a közügyek iránt való érdeklődés erős megcsappanásáról kell panaszkodnunk. E panaszt pedig aktuálissá tette a közgyűlés külső képe, amely erős vonásokkal mutatta be, hogy a bizottsági tagok érdeklődését csak egJ~egy választás és nagy politika izgalmai tudják ébren tartani. De a honmentő politika keltette lelkesedésnek is van határa. Délig tart az csak, és akkor niegszünik a hazafias szóáradat, vissza kell tartani a »hazaárulók« ellen kitörni készülő frázisokat, meft megtörténhetnék, hogy valakinek, a ki néhány perczczel előbb oly ellenmondást nem tűrő pathosszel hirdette életének és vérének feláldozását a veszélyben levő alkotmányért, 80 krajczárokat ki kellene adni a zsebből egy ebédért és egy délutánt Gyulán kellene tölteni. Ily irányzat mellett azután természetes, hogy amikor közéig az idő a vasúthoz menetelre, türelmetlen a nép, megelégli a hazafias dikcziókat, lehurrogja az ellenszónokokat sőt a haza nagyobb dicsőségére és a szemlélők nem kis mulat- tatására (megtörténik, hogy a „magyarok“ saját vezérszónokukat karhatalommal ültetik le, nehogy elbeszélje a vonatindulást. Nojde nem történt semmi baj, megmentettük a hazát nsf;' el is értük a déli vonatot és azután ütheti a kő a vármegyét, az a néhány tisztviselő akár mindenestül el is sikkaszthatja, mert hisz természetes, hogy a megyebizottságot nem azért alakították, hogy megyei ügyekkel törődjék. Nem politizálunk. Legyen ebben kinek-kinek saját meggyőződése szerint, sőt még a politikai kérdéseknek a vármegye termébe való bevitelét sem ellenezzük ; szükséges az, hogy a polgárok a nemzeti öntudat emelésére gyakorlatilag nevelődjenek. De a törvényhatósági bizottsági tagok működését a politikai kérdésekkel kimerítve látni, nagyobb baj és hátrány, mintha a vármegye termében egészen megfeledkeznének a politikáról, mert politizálni másutt is lehet, de törvényhatósági önkormányzatot gyakorolni nem és ily utón az önkormányzat iránti érzék vesz ki a polgárokból. Sok volna ez élőbeszéd keretében Teá mutatni a közgyűlés fontosabb pontjaira, az érdeklődés a politikai kérdésekre szorítkozott, és alig jutott belőle annak a kegyeletes ünnepnek, amelylyel Deák Perencz emlékezetének adóztunk. Vármegyei ügyekkel pedig ugyan ki törődik; azt a néhány bizottsági tagot, a kik délutánra is bent maradtak, leginkább községi érdekek tartották vissza. Jelen voltak: Dr. Lukács György főispán elnöklete alatt dr. Fábry Sándor alispán, dr. Daimel Sándor dr. vármegyei főjegyző, Berthóty István tb. főjegyző, Kiss László, dr. Konkoly Tihamér aljegyzők, dr. Zöldy Géza vármegyei tiszti főügyész, dr. Zöldy János vármegyei tiszti főorvos, Jancsovics Péter árvaszéki elnök, Szabó Emil árvaszéki ülnök, Lukács Endre, Popovics Szilveszter, Csánky Jenő, Sztraka György főszolgabirák, Haviár Lajos kir. főmérnök, Weisz Mór, K. Schriffert József, Braun Mór, ifj. Kohlmann Perencz, Bodoky Mihály, Endrész András, dr. Ladies László, Szénásy József, Bodoky Zoltán dr., Berényi Ármin dr., Kóhn Dávid, Gróh Perencz, Cs. Demkó József, Nánásy István, Domby Lajos, Schriffert József, Ludvig Mihály, Múlt József, Névery Albert, Beliczey Géza, Pábry Károly, Kocziszky Mihály, Varságh Béla, Seiler Elek, dr. Szondy Lajos, Badics Elek, Achim P. Tamás, Maros György, Kalocsa Lajos, Drienyovszky András, Achim Gusztáv, Korosy László, dr. Kerényi Soma, Fehér Béla, dr. Margócsy Miklós, Pataj Z. András, Szaszák Ádám, dr. Pándy István, dr. Hajnal Albert, G. Nagy László, Béres Dániel, Zelinka János, Kalmár József, Viskovics Ignácz, Varjú Mátyás, Kovács Lajos, Tímár M. Lajos, Hunya M. Elek, Kovács J. István, Ifj. Hunya M, Mihály, Morvay Mihály, Konkoly Jenő, Durkó Gergely, Kollár János, Boros János, Horváth János, Vámos Sándor, Szabó János, dr. Kontur Béla, dr. Haviár Gyula, Neumann Jenő, Zlinszky István, Danes Szilárd, Schreiber Lipót, Bidegh János, Wolf Gyula, Grimm Mór, Zvarinyi János, Jurcsek Győző, Walkovszky Mihály, Bézy Balázs, Jankó Ferencz, Kiss István, Fehér László, Vaugyei Szilárd, Motyóvszky András, Erdei János, dr. Tőrök Gábor stb. vármegye bizottsági tagok. Kevéssel 9 óra után lépett a terembe Lukács György főispán és elfoglalván elnöki székét, a következő beszéddel nyitotta meg a közgyűlést: Mélyen tisztelt közgyűlés! A midőn őszi rendes közgyűlésünkön van szerencsém a mélyen tisztelt törvényhatósági bizottság szép számban egybesereglett tagjait üdvözölni, lelkemben ünnepi hangulattal hívom fel becses figyelmüket arra, hogy mai összejövetelünknek nem egyedüli czélja a reánk bízott közügyek elintézése, hanem hazafias alkalom ez a közgyűlés arra is, hogy nemzetünk egyik legnagyobb államférfiénak, a kit a történelem a haza bölcsének megtisztelő nevével illet, Deák Ferencznek áldott emlékezetét szivünkben és elménkben felújítsuk. A múlt évben ünnepeltük Kossuth Lajos nagy hazánk fia születésének százados évfordulóját, a most folyó hónapot pedig Deák Ferencz születésének száz éves fordulója teszi emlékezetessé. Valóban, a XX. század nagy megpróbáltatásokat rótt nemzetünkre, azonban a sorsok intézője gondoskodott arról is, hogy a megpróbáltatások nehéz idejében olyan szellem-óriások legyenek a nemzet vezérei, a kikhez hasonlókkal a világtörténelemhogy minden viharos idő megteremtette a maga nagy emberét, aki a nemzetet vezesse, a hazáért küzdjön szenvedjen s minél nagyobb volt a veszély, annál nagyobb hazafiak támadtak. Azt mondják, nagygyá csak az a nemzet lehet, mely megbecsüli nagy fiait! Talán azért nem tud nagygyá lenni a magyar, mert nagy fiait csak holtuk után becsüli meg. Életükben ármánykodás, irigység, féltékenység buktatják meg, — nem őket — de a szent ügyet, melyért lángoló hazaszeretettel síkra szállnak, holtuk után jut csak nekik hir, dicsőség, és babér! * * * Csodálatos, hogy nemzetünk történetében menynyire ismétlődnek az események, majdnem teljesen egyezően s még sem akarják belátni ellenségeink annak igazságát, hogy „ne bántsd a magyart.“ Nem is említve a Bocskay féle felkelést, ha végig tekintünk az 1703—1711 és 1848—1849-iki szabad- ságharezok történetén, látjuk és tapasztalhatjuk, hogy mindkét küzdelem, okaiban, czéljaiban, lefolyásában, eredményében s még a vezérférfiak egyéniségeiben és sajátságaiban is egész az apró árnyalatokig teljesen azonos. Csak a neveket kell kicserélnünk, illetve egymással helyettesíteni: Leopold és Ferdinánd, Kollonich és Metternich, Heister és Haynau ugyan az a megrögzött osztrák gőg, elbizakodottság és erőszak; Rákóczi és Kossuth ugyanaz a lángoló fajszeretet, hazafiság és szabadság vágy, azzal a természetes különbséggel, a melyet az idők változása az embereknél és azok egyéniségénél már pusztán a műveltségi fok emelkedésével természetszerűleg okoz. Mind a két szabadságharcznak indító oka teljesen ugyanaz. A nép nagyrétegének elszomorító helyzete, az országnak az osztrák kormány mérhetetlen kapzsisága által való kizsákmányolása s az ország teljes leigázására s németté tételére irányuló törekvés. 1703-ban a föld népe desperatióban lévén a nagy terhek miatt elsőben is a magistratust és urát nem szánná megölni s csak lassan csatlakoznak a nemesek a mozgalomhoz s nyerik vissza a nép szeretetét, 1848-ban már a nemesi osztály jár elől jó példával s a jobbágyság felszabadulásául ő adja meg az első lökést, minden szabadságharcz csak úgy bírván hatékony erőt kifejteni, ha ahhoz általános nagy emberi szempontok is járulnak és szoczialisztíkus törekvések is kielégítést nyernek. Czéljaiban is ugyanazonos volt mind a két szabadságharczunk, az osztrák kormány, uralom megtörése, a magyar haza önállóságának és a szabadságnak megőrzése. Mind a két mozgalomnak vezérférfiát, éltető lelkét az osztrák önkénykedés jelöli ki, a maga brutalitásával. Rákóczi Ferencz, hogy távol tartsa magát a magyar mozgalomban való részvételnek még gyanújától is, felajánlja a császárnak, hogy magyar birtokait cserélje ki osztrák birtokokkal s a felelet az, hogy a császár csere nélkül is elveheti a Rákóczi birtokait. Majd elfogalják, börtönre vetik s innét megszökve lesz a magyar ügynek soha el nem felejthető vezére, Kossuth Lajost is üldözik, börtönre vetik, ott készül arra a nagy küzdelemre, melyből a magyar szabadság büszke fája nőtt. Mind a két szabadságharcznak lefolyása is, ugyanaz, először a nemzetiségeket uszítják a magyarra fellázítanak ráczot, horvátot, oláht s a hatalom által Xja.pia.nls mai számához egész iv melléklet van csatolva.
