Békés, 1899 (31. évfolyam, 3-53. szám)

1899-08-06 / 32. szám

Melléklet a „Békés" 1899.32-ik számához.

S nem két évet, volna ketté életem Érted adnám mind a kettőt szívesen.

Én tudom, mit érsz te nékem, jé barát.

Jé, minőt az Isten többé soh’ sem ad;

Te valál, ki vélem híven felezéd A nyomornak végső falat kenyerét.

E falattal nekem adtad lelkedet,

E falattal lelkünk összeköttetett.

És nincsen hely, nincs erőszak, nincs idő Szent frigyünk szép kötelét eltéphető.

Soha a baráti hála és szeretet szehb és magasztosabb formában nem nyilatkozott meg, mint Petőfinek eme soraiban.

E szép költemény egyik klasszikus emléke Petőfi mezőberényi tartózkodásának 1842-ből.

Petőfi az 1842-ik év aug. végén érkezett első ízben Mezőberé^ybe Orlai Soma barátjának társaságában, még pedig a legváltozatosabb benyomásokkal és tapasztalatokkal gazdagodva lelkében.

Életének közbeeső eseményeit a katonaságtól lett elbocsáttatása óta egész odáig, midőn másodízben lett pápai deákká, mellőzöm. Csak annyit legyen szabad megemlítenem, hogy Petőfi az 1841—2-ik tanévet Pápán töltötte Orlai Soma és Jókai Mór tanulótársaival együtt a hires triumvirátust alkotva. Itt már feltűnést keltett költeményeivel. Az óv végén tartott pályázaton négy költeményével vett részt. Ezek közül a „Szín és való* czimü románczával elnyerte a 2 aranyból álló pályadijat. A többi 3 költeménye dicséretre lett méltatva és mind a 3 az érdemkönyvbe jutott Ezek „Lehel“, „ Vándordalok“ és „Ideál“. Az évzáró ünnepélyen 2 költeményét szavalták. A költőifju lelke ekkor a boldogság mámorában úszott. Csak egy dolog keserítette el. Nem volt neki ruhája, melyben felléphetett volna. Kölcsön kellett kérnie. S midőn barátai bucsulakomáján is ebben a ruhában jelent meg, a ruha tulajdonosa durván megtámadta őt. Ekkor hazament, levetette az öltönyt, felvette a maga kopott, viseltes ruháját ; de »megaláztatásán keservesen zokogva, majdnem kétségbeesve borult barátjának Kozma Sándornak karjaiba.«1)

Petőfi Mező-Berénybe szándékozott jönni barátjával, Orlaival a nyári szünidőre. Előbb azonban Komáromon keresztül, hol meglátogatták Jókai Mórnak szüleit, Duna-Vecsére menték a költő szüleihez. »Szivem szorult — írja Orlai a költő szüleinek akkori helyzetéről — a két tisztes öreget ily szőkölködő állapotban látni. Egyes bútordarabok és meglevő ruhanemüek boldogabb multjokról tanúskodnak s arczuk is, melyen a roszra fordult viszonyok szülte mély fájdalom nyomai voltak láthatók, részvétre gerjesztő volt. Különösen anyjának szelíd arczán volt ez észrevehető, kinek még?.í mosolyába is bizonyos keserű vonás vegyült.«

Nem a szegénység és nyomor véste a legjobb édes anyának arczába e keserű vonást, de az a fájdalom, melyet az Isten fiának anyja érzett szivében, midőn elveszettnek hitt gyermekét hiába kereste a Jeruzsálemből hazautazó rokonok között. Hisz midőn fiuk, a ki minden reményük, örömük és boldogságuk volt, a tanulói pályát elhagyva, szinészszé, majd katonává lett: akkor őt elveszettként siratták. És midőn a katonaságtól hazakerülve, egy év előtt amolyan rongyosan, kiéhezve, betegségtől elgyötörve, — újra átlépte a szülői házának küszöbét: akkor a viszontlátás örömétől újra feléledt, de egyszersmind fiának alakjától megrettent édes anya méltán mondható neki: »Fiam ! miért cselekedtél igy mi velünk ? íme! a te atyád s én nagy bánattal keresünk vala téged!«

Most, hogy fiuk az iskolai évet dicsőséggel elvégezve újra hazajött: »leirhatlan örömmel fogadták a véleményük szerint újra jó útra tért fiukat« — írja Orlai. S midőn barátjával magukra maradtak, Petőfi boldogan azt kérdezte tőle: »Yan-e a világon az ón anyámnál jobb anya ?«

0, a kinek hírétől és dicsőségétől visz- hangzik most nemcsak ez ország, hanem az egész müveit világ: a »legjobb édes anyának« nevez] azt a szegény tót asszonyt, a ki cselédként szolgált leánykorában idegen házakban, s a ki a magyar nemzet legnagyobb lyrai költőjének adott életet! ki ne látná a fiúi tisztelet és szeretetnek eme megható nyilatkozatában amaz isteni vonást, mely Petőfit nemcsak a legnagyobb költők, de legnagyobb emberek sorába is emeli?!

Dunavecséről Pestre ment a két hü barát. Ott Petőfi a Deák-téren egy viseltes ruhakereskedésben kopott öltözetéhez egy sötétzöld, sárga gombos frakkot s fehér magastetejü kalapot vett. Másnap reggel egy czeglédi fuvaros szekerén Mezőberénynek vették utjukot, hová Czeg- lédnek Szarvasnak menve, több nap múlva érkeztek meg. Itt töltötte azután Petőfi, barátja vendéglátó körében a szeptember hónapot és október elejét.

A két jó barát — írja Ferenczi Zoltán —

íj; Petőfi életrajza. Ferenczi Zoltáa I. köt. 256 1.

kezdetben az idő nagyobb részét az intelligen- czia által alapított kaszinóban töltötte; utóbb szinielőadás rendezését vették tervbe egy Forster nevii helybeli fiatal orvos segélyével. Már a szerepek is ki voltak osztva, midőn Merném/ színtársulata váratlanul megjelent. Ekkor fölhagytak ugyan az előadás tervével, de ajánlkoztak az igazgatónál, hogy pár szerepben fellépnek s felvonás közben szavalnak. így lépett fel Petőfi egyszer a Peleskei nótárius-haa, mint Baczur Gazsi. Egy más alkalommal meg Petőfi felvonás közben Vörösmarty : '»Az úri liölyyhöz“ czimü költeményét szavalta el, midőn a szakadó eső miatt a nőközönség csupán egy tót kala- posnéból állt; férfiak csak inkább voltak, mert! a színpad a nagy vendéglő termében lévén fölütve, az ott időzök egy része begyült az előadásra.

Ezen, Orlai közlése alapján ismeretes adatokat érdekesen egészíti ki Bonyhay Benjámin irományai közt található azon feljegyzés, hogy midőn egy pár nap múlva azután a Kemény Simon czimü darab felvonása közt Petőfi Garaynak »Konti czimü balladáját szavalta, a színház zsúfolásig tele volt s majd leszakadt a taps viharától.«

Orlai beszéli továbbá, hogy Petőfi itt időzése alatt meglátogatták egyszer az ó-kerti szőlőkben levő halom alatti pinczát. mely a Wenckheim bárók tulajdonát kepezé.1) A pintér, ki egyszersmind a pincze felügyelője volt, azt a tréfát követte el velük, hogy sorba megkóstoltatta velük az ott levő különféle borokat. Ennek természetesen az a hatása lett, hogy midőn kijöttek a szabad levegőre, elszédült a fejük. Megjegyzi Orlai, hogy ez Petőfivel ez egyszer történt meg egész életében. 0 mindég mértékletes volt és midőn körülményei meg is engedték, hogy maga tartott konyhát, asztalára csak akkor került bor, midőn vendége volt.

Petőfi múzsája — írja Orlai — Mező- Berényben sem pihent; több költeményt irt, de ő önmüvei iránt is szigorú volt. 0 azokat meg- semmisité. A K. Vilmos barátjához irt költeményén kivül, az ezen évben itt szerzettek közül még csak egy költeménye ismeretes, az, melynek első strófája igy szól:

Járnak, kelnek sokan zöld erdőben;

Vagyon a nap éppen lemenőben,

Dózsákat fest utolsó sugara Dombtetőre, lombok sudarára.“

Világos, hogy ezen költemény a fentebb említett dombról nyílt kilátás hatása alatt született lelkében. Ez az egyedüli »dombtető« határunkban, melyet százados tölgyfák által beárnyékolt kis terület környékez, s melynek közelében dió- és egyóbb gyümöcsfákkal akkor még sűrűn beültetett ó-kertek »pöld erdő«-ként terültek el. Ezen, a dombtetőt közvetlen köriil- övedző százados tölgyfák ágai közt búgtak a »vadgalambok«, s ezeknek, valamint az ó-ker- tek fáinak árnyában „jártak, keltek sokau.«

Mily bámulatosak az isteni végzésnek utai! Petőfi itt, Mezőberónyben, mint pályája kezdetén álló költő, irá ezeket:

„Csak ne volna galambok bugása!

Ebben fakadt bánatom forrása,

Mert ha látom szép páros voltokat,

Megsiratnom kell árva magamat."

Ha tudta volna akkor Petőfi, hogy ugyanazon fáknak árnyékában, melyeknek lombos sudarára rózsákat festett a napnak utolsó sugára, — játszadozott gyermekkorában, mint növeldébe járó kis leány az, a kit Isten az ő élete párjának rendelt: — Szendrey Julia! De ezt csak akkor tudta meg, mikor már vele, mint nejével és kis fiával együtt — nehány nappal halála előtt — utoljára volt Mező- Berényben.

Vagy talán már akkor is — bárha nem tudatosan — saját jövendőjét mondta meg, midőn itt Mező-Berényben, a honnan elszólitá a végzet, hogy Erdély bórczei közt kilehellje nemes lelkét, ezeket irá:

„Nap lementén van gyönyöriiségem,

Nap lementén, nap piros sugarán •

A mint játszik a lombok sudarán“

Ki ne látna bizonyos vonatkozást a »búcsúzó nap utolsó sugarán«, a »naplementén« gyönyörködő költő, — s az ő további életsorsa között; midőn a páros vadgalambkéut búgó fiatal házas .pár néhány évvel később ép mező-berényi fészkéből repült ki úgy, hogy egyikőjük már csak mint párjavesztett galamb térhetett oda vissza és búghatta azontúl:

„Megsiratnom kell árva magamat."

»Egy kötetke költemény kiadását is terveztük Mező-Berényben — Írja Orlai, mely Petőfi versein kivül tőlem egy pár beszélyt is

') Ezen epizódot nem olvastam fel a közgyűlés alkalmával. Nem azért, mintha azt a hely szentségével összeegyeztet- hetlennek találtam volna. Hisz a szószékről sokszor ennél profánabb dolgokat vagynnk kénytelenek olvasni. Példa rá Lothnak esete a leányaival, a kik apjukat lerészegitették. De mellőztem ezen, a költő gyermeteg naivságáról és tapasztalatlanságáról tanúskodó pinoze-jelenetet azért, mert nem akartam alkalmat szolgáltatni a megbotránkozásra azon rigoris- táknak. a kik a szúnyogot megszűrik és a tevét elnyelni szokták. g

tartalmazott volna s szándékunkban az akkori helybeli jegyző, Bonyhay Benjamin, ki a Vasárnapi Újságból néhány népdala után ismeretes, buzgón ösztönzött. Azonban pénz és kiadó nélkül számítottunk s igy a szándéknál tovább nem boldogultunk.«

Az iskolai szünidő vége felé közeledett s Petőfi tovább nem maradhatott Mező-Berényben mert mielőtt Pápára ment volna iskolai tanulmányainak folytatása végett, előbb szüleit is meg akarta látogatni. Egy itteni pajtásunkat ügyei Debreczenbe szólították — Írja Orlai — s szives hívására, hogy lennénk utitársai, elhatároztuk, hogy a kálvinista Róma megtekintése czéljából és Csokonai sírja kedvéért ajánlatát elfogadjuk.

Debreczenben Csokonai sírjánál vált el egymástól a két jó barát. Orlainak volt egy borjubörből készült háti táskája, Petőfi ehbe pakkolta csekély holmiját s hátára csatolta azt. Egymásnak bucsuzásul kezet nyújtván, Petőfi gyalog a Hortobágynak vette útját, Orlai pedig a rá váró alkalmatossággal visszatért Mező- Berénybe.

Rá egy évre, az 1843-ik év szeptember havában ismét találkozunk Petőfivel Mező- Borénybenpmóg pedig mint szinészszel.

Ugyanis Petőfi azon szándékát, hogy Pápán folytassa tanulmányait, nem valósíthatta meg. »Egy borzasztó mélység előtt állok — Írja Pápáról az 1842-ik év november 2-ről egyik barátjának, — melyet átlépnem kell s e lépéssel talán két szivet (szülőimét) repesztek meg. S még se tehetek máskép. Lásd barátom! szinészszé kell lennem, kell, nincs semmi menedék, szülőim nem segíthetnek s Pápán nincs semmi alkalmam, melylyel a nyomom filléreket életem tengetésére megszerezhetném.«

A nyomorúság kiűzte őt az iskola falai közül az élet sivatagára. Már akkor több szép költeménye jelent meg a lapokban. így a »Hazámban i czimü költeményt az Atheneaum közölte azon év november 3-iki számában. Már olvashatták sokan e hazában eme aranysorokat:

„A nagy világ az élet-iskola;

Verítékemből ott sok elfolya,

Mert oly göröngyös, oly kemény az ut,

Az ember annyi sivatagra jut.

Ezt én tudom, — mikép nem tudja más Kit ürömével a tapasztalás Sötét pohárból annyiszor kínált,

Hogy ittam volna inkább a halált!"

S ez a fényes elme, a ki már akkor igy beletudott markolni millióknak szivébe, hogy onnau a magasabb emberi érzéseket hozza felszínre, Pápán, bárha keresett magánfoglalkozást, — nem tudta megszerezni az »élete tengetésére szükséges nyomorú filléreket.*

Egy vándorszínész csapathoz szegődött tehát. Aztán Pozsonyba ment, hol az Országgyűlési Tudósítások másolásával kereste kenyerét. Egyik nyomorból a másikba jutott. Sokszor nem volt betévő falatja. Sokszor eszébe jutott édes anyja, a ki őt otthon siratja. Ekkor irá e sorokat:

„Szép hazámba ismerősök mennek , Jó anyámnak tőlük mit üzenjek?

Szóljatok be földiek, ha lészen Utazástok háza közelében.

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntie,

Mert fiának kedvez a szerencse.

Ah ! ha tudná, mily nyomorban élek,

Megrepedne a szive szegénynek."

Pozsonyból Budapestre került, hol a'„Külföldi Regénytár“ számára angol és franczia regényeket fordított. Itt anyagilag kedvezőbb helyzetbe jutott, de érezte, hogy a napi bérért való gépies munka, a külföldi regények fordítása mellett, nem értékesíthette volna azokat a kincseket, melyeket a Teremtő az ő leikébe lerakott. Azért pesti barátai és volt tanulótársai nem tudták őt lebeszélni azon szándékáról, hogy újból szinészszé legyen. »Az utolsó előtti napon tehát, melyet Pesten töltött — Írja Ferenczi — elmentek Kemény Mihálylyal együtt, vásároltak két trikót, egy attilát, fekete frakkot és nadrágot, egyéb színpadi kellékeket, könyveket, meg egy uj ládát.“ Barátaitól elbúcsúzván, >a buzapiaczon egy békésmegyei fuvarost fogadott fel, kinek szekere a heti vásárról üresen ment haza felé, hogy vigye Orlaihoz M.- Berénybe."

Ilyen előzmények után érkezett Petőfi másodszor Mező-Berénybe. Most, hogy életének egy újabb forduló pontján állott, a szive őt ismét ide húzta, az ő »lelke barátjá«-hoz, Orlai Soma szüleinek házába. Eljött tehát másodszor is az a Bethaniájába, hogy itt megpihenvén, újból felvonuljon a prófétáit megkövező Jeruzsálembe, a később kitört irodalmi és politikai harczoknak »léleksujtó vészekkel« fenyegető szinterére.

Mert mikor harmadszer is eljött ide, akkor már csak a golgotái ut volt hátra számára.

Petőfi ez alkalommal egy hétig tartózkodott Mező-Berényben.

Ideális szép lelkületűnek ezen idő alatt is jelét adta. 0, a ki oly tartózkodó volt idegenekkel szemben, alig, hogy ide érkezett, Orlaival együtt felkereste azt a fiatal tanítót, a ki előtte való évben lett ide meghiva rendes tanítónak egy pestmqgyei községből, s a kiről csak annyit tudott, hogy az Kemény Jánosnak és Kemény Mihálynak, az ő iskolatársainak és barátjainab testvére. Ezen látogatásával talán azt a szívességet akarta viszonozni, melyet említett barátai vele cselekedtek, midőn amaz Pozsonyban ez pedig Budapesten őt, a »sorsharag« által üldözöttet tárt karokkal lakásukra fogadták akkor, midőn neki a szó szoros értelmében nem „volt hol fejét lehajtania.«

E látogatás a szüret idejére esvén, Orlai legott meghívta az emlitett fiatal tanítót, Kemény Pált édes atyjának, az öreg Petries Sámuelnek az ó-kerti szőlőjében tartani szándékolt szüretre. Ez alkalommal szóba jött Vö- rösmart^nak híres „Fóti dala“, melyet a költő ép az előző év szüretjének idején irt volt.

Társalgás közben felmerült a kérdés, hogy mi eszmei összefüggés van a lendületesen induló költemény kezdete és 2-ik strófájának eme végső két sora között:

„Hol van a hal, mely dicső volt És remek ?“

Orlai azt a megjegyzést koczkáztatta meg, logy akkor, midőn a koszorús költő fejében ez a kedvderitő dal megszületett, asztalán alkalmasint hal volt feltálalva. Petőfi erre nem szólt egy szót sem, csak elmosolyodott. Itt sem tagadta meg tehát természetét, mely a kritikát általában nem szerette, s a hol csak lehetett Kerülte.

Fent emlitett, most is életben levő kortársa Petőfinek azt állítja, hogy Petőfinek említett látogatása azt a benyomást tette reá, fcogy ő igen határozottan ugyan, de megfontolva szokta gondolatait kifejezni s egészen rá vallanak egyik költeményének eme sorai :

„Magyar vagyok. Természetem komoly,

Mint hegedűnek első hangjai;

Ajkamra fel-felröppen a mosoly De nevetésem ritkán hallani.

Ha az öröm legjobban festi képem,

Magas kedvemben sírva fakadok;

De ai'czom víg a bánat idejében

Mert nem akarom, hogy sajnáljatok."

A fentebbi szüreti mulatságon kivül Petőfi ez alkalommal részt vett még egy másik barátságos lakomán is, melyet Bonyhai Benjámin, az akkor már hírneves költő tiszteletére, saját vondégszerető házánál rendezett.

Egyik napou meg Orlaival Gyulára rángtak be,_ hogy megtekintsék a vár romjait, melyet Kerecsényi László 1566-ban a töröknek oly gyáván föladott volt.

A hét elmúltával Orlai rokona, Tessedik jáj’ós mérnök társaságában Debreczenbe indult, [ogy majd onnan Erdélybe menjen.1)

Ez az egy hét, melyet Petőfi annyi szenvedés és nyomorúság után Mezőberényben töltött, — kies oáz volt az ő küzdelemteljes életének sivatagán.

A mint kitette lábát Mezőberényből, — tanító mestere, a tapasztalás legott egy keserű ■rtyot nyújtott neki sötét poharából. Utitársa, praktikus mérnök igen lenézőleg nyilatkozott előtte a költőkről s különösen a színészekről. Ez mélyen sértette önérzetét, — s azért uti- társával hevesen összeszólalkozott.

Mint költő és színész hagyta el Mező- rényt az T§jl3-ik év szeptember végén. Majd- nem teljes nat óv múlt el azután, hogy ide ismét visszatért. Akkor már mint földi hivatását betöltött Apostol és az isteni végzet által halálra szánt próféta és áldozat jött ide, az ő Bethaniájába, az ő »lelke barátjá«-nak házába.

Az 1849-ik óv julius 5-én a kora reggeli órákban egy kocsi állt meg^a Szarvas_ városának éjszaki oldalán levő temető előtt. A kocsin akocsisonkivül egy fiatal férfi és nő, s egy párnába göngyölt gyermek volt, kit dajkája tartott ölében. A férfi és nő leszálltak a kocsiról 8 a temető csőszének vezetése mellett felkerestek egy sirt, melynek begyepesedett hantját egyszerű fakereszt jelölő. A kereszten ez a név állott: Vajda Péter.

A reggeli nap sugarai megaranyozták a temető fáinak lombjait s a férfi szemében fényes köny csillámlott meg. Lelkén újból átrezdültek eme szavak:

„Ki e hajlongó, görnyedő időkben Meg nem tanula térdet hajtani.

Ki sokkal inkább h^jtá le fejét a Szabad szegénység kőszikláira,

Semmint a függés bársony pamlagára.

Sírássá benned elhunyt férfiú,

A természet leghívebb gyermekét Sirsesa benned dalnokát a hon;

Legkeserübb az én könnyűm, ki benned A függetlenség hősét siratom."

(Vajda Péter halálára.)

A férfi, ki ama sir előtt állott Petőfi Sándor volt, a ki midőn Budapestről Mező-Berénybe utazott, Szarvason meghált s Vajda Péter sírját meglátogatá. Erről ugyan életrajzírói hall*) Petőfi életrajza. Ferenczi Zoltán; I. köt. 320. 1.