Békés, 1898 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1898-10-16 / 42. szám
egy kiváló vendége volt szives szórakoztatni Gyula város müveit közönségét, Amerikában szorzott tapasztalatainak előadásával, illetőleg azoknak hazai viszonyainkra vonatkoztatásából levout eredményeknek taglalásával. Ma ismét a mi kedves székes városunk még kedvesebb közönségének igyekeznénk időtöltéssel szolgálni. Vármegyénk többi községei nem fogják rósz néven venni tőlünk, hogy második előadásunkat is Gyulán tartjuk. Hiszen tartoztunk ezzel Gyíila müveit társadalmának azért az igazán lekötelező érdeklődésért, melyet első előadásunkkal szemben tanúsítani kegyes volt. Előadásaink nem fognak szorosan meghatározott programm keretében mozogni. Mert mi működésűnket a művelődés egész körére akarjuk kiterjeszteni. Már pedig a közművelődés — egyletünk ezége — oly széles körű fogalom, hogy annak birodalmában akár el is tévedhetünk Működésűnk tág terén specialis feladatokkal is fogunk foglalkozni. Olyanokkal, a melyek vármegyénk különleges viszonyaiból mintegy önként folynak. Fel fogjuk ölelni a socialismus ügyét is tevékenységünkben. A nép felvilágosítása, művelése, érdemes és méltó feladat, mely elől nem térünk ki. így például mai választmányi ülésünkön is lesz szerencsém előterjesztést tenni aziránt, hogy a népkönyvtáraknak üdvös eszméjét vármegyénkben a társadalom és ennek közege gyanánt a mi egyesületünk karolja fel, az intézményt szervezze és valósítsa meg gyakorlatilag. Eltekintve ezen specialis feladatok ápolásától, előadásaink programmja általában az lesz, hogy irodalmilag műveljünk mindent, ami szép és tanulságos, hogy irodalmi munkálkodásunkkal nemes szórakozást nyújtsunk vármegyénk társadalmának. A szellemi színvonal fejlesztése, az irodalom iránt való érdeklődés felkeltése és ébrentartása, a szép érzék ápolása, az Ízlés nemesítése: ime, ezek a mi törekvésünk tárgyai. Törekedni fogunk arra, hogy a léleknek oly kiművelését segítsük elő, mely képessé teszi azt frissesége, elevensége, érdeklődése megőrzésére. Törekedni fogunk arra, hogy megóvjuk a lelket az elfásulástól, az érzéketlenné válástól; hogy olyanná formáljuk azt, hogy ha még annyi csalódáson ment is keresztül, ha még annyi reménye foszlott is szét, ha még oly sokszor tapasztalta is, hogy az életben mindjárt a rózsák mellett „die Dornen stehen“, még akkor is megőrizze azt a tartalékot, melyből nehéz időkben vigaszt meríthet, melyben megpróbáltatások esetén megnyugvást találhat. Ez a tartalék a harmóniai a lelki életben. Ezt a harmóniát pedig fejleszti a széppel, az aesthetikussal való folytonos fog-l lalkozás. Amint látni méltóztatnak, nem csekélyek a czélok, melyekre törekszünk. Arányaikban óriásilag meghaladják azt a szellemi izomerőt, melylyel rendelkezünk. Azonban mi küzdünk és bízva bízunk, mert küzdelmünknek és bizalmunknak szilárd támasza van : a mi kedves közönségünk igen becses érdeklődése, közismeretü jó ízlése, előszeretete a szép, az aesthetikus iránt. És ha a franczia irodalom egyik legújabb költői termékében*) azt olvasom, hogy a csók az a rózsaszínű pont, melyet a szeretni ige i betűjére teszünk: legyen az önök érdeklődése az a lehelet, melytől közművelődésünk zsenge növénye virágzásra fakad mint csóktól a szerelem ! Ajánlom egyesületünket kegyességükbe. (Lelkes éljenzés, taps.) Az él jenektől követett megnyitó után Oláh György vármegyénk főügyésze adta elő a közönség figyelmét mindvégig lekötni tudó, nagyórdekü tanulmányát „A békésmegyei nemesi családok czimerképeiről.“ Felolvasását egyenként szemléltette és i<ry többek között láttuk a Wenckheim, Novák, Gál stb. családok czimerképeit. A nagyérdekü történelmi tanulmányt lapunk legközelebbi számában egész terjedelmében czimerekkel együtt közölni fogjuk. A második felolvasó Nuszbek Sándor iráni már eleve nagy volt az érdeklődés. A „Hófehérke“ pályanyertes szerzője ezúttal ismét csak megerősítette abbeli reményeinket, melynek már a Hófehérke megjelenése alkalmával kifejezést adtunk, hogy t. i. izmos tehetsége, tőrülmetszett magyarsága, könnyű, folyékony vereelése, mely már a „Hófehérkédben feltűnést keltett, hivatva vannak őt epikai költészetünk egyik vezérévé tenni. Mostani felolvasása helyi tárgyú. A kanyargó Körös mentén lakó nép traditiójából meríti érdekes tárgyát tragikus befejezéssel. Rendkívül bájosak benne a Sámson és Esztike jelenetei s ez utóbbinak tragikus sorsa meginditóan és meleg közvetlenséggel van festve. Bővebb ismertetésével ezúttal szükségtelen foglalkoznunk, miután lapunk olvasóinknak alkalmat adunk a bájos költői elbeszélés megismerésére. Úgy az Oláh György, mint a Nuszbek Sándor felolvasása után fölhangzó tapB és éljen bizonyították, hogy a közönség egy kellemesen eltöltött délutánt szerzett magának a felolvasáson való megjelenésével. Végül Lukács György főispán elnök meleg szavakkal köszönvén meg a közönség érdeklődését és szives megjelenését, a közművelődési egyesület Edmond Rostand : „Cyrano de Bergerac“ nevében köszönetét mond a közreműködőknek az élvezetes délután szorzésóert, kijelentvén egyúttal, hogy a választmányi ülés kezdetét veszi s azért az egyesületi tagokat ottmaradásra és abban való részvételre kéri föl. Jegyzőkönyv felvétetett „Békésvármegye közművelődési egyesülete* igazgató választmányának Gyulán 1898. év október hó 9-én tartott üléséről. Jelen, voltak: Dr. Lukács György elnöklete alatt: Oláh György alelnök, Kóhn Dávid és dr. báró D’rechsel Gyula titkárok, Balogh János pénztárnok. Fürdők István muzeum őr. dr. Bodoky Zoltán, Novák Kamill, Keller Imre, dr. Berényi Armin választmányi tagok és Szabó Emil jegyző. Dr. Lukács György elnök üdvözölvén a megjelent igazgató választmányi tagokat, a gyűlést megnyitja és felkéri Oláh Györgyöt az alelnöki jelentés előterjesztésére. 1. Oláh György alelnök bejelenti, hogy a muzeum leltározása és a könyvtár rendezése befejeztetett. Ebből kifolyólag kéri a választmány határozatát arra vonatkozólag, hogy a múzeumi tárgyak és könyvek jegyzéke összeállítva kiadassák. — Jelenti továbbá, hogy az „Ethnographia* folyóiratot megrendelte s egyben kéri eme megrendelésnek jóváhagyását és a folyóirat évi előfizetési dija fejében 63 forint kiutalását. Tudomására hozza a választmánynak, hogy a folyó évben Hampel József a múzeumot meglátogatta s ez alkalommal kijelentette, hogy ha az egyesület bizonyos segélyben részesülni óhajt, szükséges az eg}’es tárgyakat zárt szekrényekben őrizni. — A mely szekrényeket alelnök elkészíttetvén, kéri annak jóváhagyását és . a szükséges 120 írt 20 kr. kiutalványozását. A választmány az alelnöki jelentést egészben tudomásul vévén, elhatározza, hogy : a) mielőtt a könyvek és múzeumi tárgyak jegyzékét kiadná, azok gyarapodását megvárja ; b) az „Ethnographia* czimü folyóiratot megrendeli és az előfizetési diiban 63 forintot, c) valamint a múzeumi tárgyak szekrényeinek elkészítésére szükséges 120 frt 20 krt kiutalványozza. 2. Kóhn Dávid titkár a vm. közművelődési bizottság jegyzőkönyvét egészben közli és kéri az abban foglaltakra a választmány határozatát. Az igazgató választmány a bizottság javaslata alapján Iván József gyulai román tanítónak — a magyar nyelv tanítása körül tanúsított buzgalmáért — a nemzeti kaszinó millenniumi alapítványának egy évi kamatját 36 frtot kiutalja. Miről a „nemzeti kaszinó* igazgatósága, Iván József úgyszintén Balogh János pénztárnok értesitendők. 3. Kóhn Dávid titkár bejelenti, hogy az igazgató választmány megbizásából érintkezésbe lépett a nevesebb írókkal, előadván nekik a közművelődési egyesület czélját s kérvén támogatásukat, illetőleg közreműködésüket. Közülök eddigelé Jókai Mór, Hermann Ottó, Nogáll Janka és Bródy Sándor személyesen meg is Ígérték, hogy az egyesület czélját munkássát gukkal támogatni fogják. Jókai Mór ezen Ígéretének eleget is tett, a midőn az egyesüle- lapjának, a „Békés“-nek egy érdekes közleményt adott rendelkezésére. Különösen Gyulai Pál érdeklődött kiválóan az egyesület iránt és kijelentette, l ogy a mennyiben a Gyulán született Pálffy Albert szülőházát emléktáblával óhajtaná ellátni, a Kisfaludy társaság képviseletében ő maga lejön az emlékbeszéd megtartására. Ezek előre bocsátása után indítványozza Kóhn Dávid titkár, a Pálffy Albert szülőházának emléktáblával megjelölését. Az igazgató választmány elhatározza, hogy a Pálffy Albert szülőházát emléktáblával ellátja, annak elhelyezése alkalmára ünnepélyt rendez, arra a magyar ♦ tudományos akadémiát és a Kisfaludy társaságot meghívja s felkéri Gyulai Pált az emlék beszéd megtartására. Ezen határozat foganatosítását dr. Lukács György elnökre és Kóhn Dávid titkárra bízza. 4. Dr. Lukács György elnök hosszabb beszédben kifejti, hogy a szocziálisztikus irányú irodalmi termékeknek a nép kedélyére ható káros befolyását ellensúlyozandó, a népkönyvtárak felállítására égető szükség van. — Ezen j meggyőződésében érintkezésbe lépett a földmivelésügyi ministerrel, a ki a felvetett eszmét örömmel fogadván. Ígéretet tett, hogy a mennyiben a közművelődési egyesület elhatározná eme népkönyvtárak felállítását, ö hajlandó lesz évi 2500 frt segélyt juttatni az egyesület rendelkezésére. Indítványozza ezek előre bocsátása után elnök, hogy a választmány határozza el a népkönyvtárak felállítását. Az igazgató választmány megköszönve az elnöknek az egyesület érdekében tanúsított érdeklődését és tett fáradozását, az indítványt elfogadja. A népkönyvtárak miként leendő felállítását egy bizottságra bizza, I azt felkéri, hogy a legközelebbi ig. választmányi ülésen javaslatát terjessze elő. A bizottság tagjaiul megválasztattak: dr. Lukács György elnök, Oláh György alelnök, dr. báró Drechsel Gyula titkár és dr. Bodoky Zoltán. Több tárgy nem lévén, — elnök az üléit bezárja. Kmft. Lukács György,. Szabó Emil, e*nök. egyesületi jegyző. S á, ra S o ru — Nóprege — Irta és felolvasta: Nuszbek Sándor. Előhang. Éjnek éjszakáján, ha csendes a tájék, S a sámsoni várat beüli az árnyék, Romba dőlt falak közt megmozdul valami, Elfojtott suttogást, zokogást hallani .... Tán a szél mozgatja a repkény levelét, Amint a romok közt barangol szerteszét, Vagy éjji szellemek kik ide följárnak. Azok mesélgetnek az alvó virágnak!.... Árnyék van a földön, árnyék van aZ égen, Sámsoni romok közt barangolok tétlen', S időnként megállva, a fejem lehajtva, Mi történt itt hajdan, gondolkozom, rajta!.... S im, I lelkem mélyén szomorú dal támad, Bánatos visszhangja egy régi világnak, Messze múlt időknek, melynek gyásza, fénye, Oda van beírva, a magyar szivébe! .. . Első ének. Hajdanta — nagy idő repült el azóta, — Sokkal szomorúbb volt a szép magyar nóta! .. . Kalászos rónaság, piros vértől ázott, A ki megszületett, az is halni vágyott.... Zúgó-búgó erdő, négy nagy folyó habja, Fojtott zokogással a magyart siratta, Mely szabad nemzetből nehéz rabbá válva, Hajtotta a fejét török rabigába .., . Csodálatos korszak! tele gyászszal, fénynyel, Istenért, hazáért, földre ontott vérrel; Nemzetünknek java, akkor hullott porba, Ma csak a legendák mesélgetnek róla!.... De hogy a dologtól, messze el ne térjek, Megpenditem lantom, hadd, szóljon az ének, Régi múlt időknek fátylát széjjel bontom, Hallgassatok reám, mig a regét mondom! .. . Akkortájban történt, hogy egy falu népe, Kis gyermeket talált az úton, kitéve ... No de hát ez semmi, van így ma is néha, De amire nincsen eddigelé példa, Mit mond a legenda! ?.. igy hagyták a holtak — Szájában ragyogó apró fogak voltak. Még pedig nem egy sor, — ez a furcsa dolog — Alul is felül is két sor fog ragyogott! Nosza lett rémület a faluban nyomba; Messze földet bejárt a sok mende-monda! ... Mit tegyenek most már 1 ... ez ágyermek táltos!... Hisz két sor foga van, mint a nap világos. A falu tanácsa eltökélte egybe, Hogy ráteszi kezét a csodagyermekre, S úgy tett, amint mondta: gondjaiba vette, Etette, itatta, fel is neveltette! ... Szálas daliává nőtt fel a kis gyermek, Öröme telt benne nézni az embernek, No de szerette is egész falu lánya, Ha elment az utczán, kinéztek utána. De nemcsak a lányok, egész falu népe, Asszonya, embere, fiatalja, vénje, Úgy elárasztották, szép szó s nyájassággal, Nem cserélt volna tán, holmi kis királylyal. Leginkább ereje az ment csodaszámba, Két zsák búzát felvett egyszerre vállára, Egyet pedig szépen foga közé véve, Valóságos tánezot tudott járni véle!... Mikor húsz esztendő nyomta már a vállát, S ő őrzé a falu legszebbik gulyáját, A felbőszült bikát játszva szarván fogta, Mozogni sem tudott úgy féken tartotta! így aztán nem csoda, ha egypár év alatt, Bejárta a hire a szomszéd falvakat!... Szörnyű erejétől messze földön féltek, El is nevezték őt: Sámsonnak a népek! ... De legeslegjobban a török félt tőle, Ha messziről látták pusztultak előle ... Mert, ha Sámson botja végig sújtott rajtok, A torkukra akadt örökre a hangjok! .... Csillogó Körösnek virágos a partja, Farkaskerti halász ütött kunyhót rajta, Onnan járt a vízre a Körös partjára Esztike, a halász bogár szemű lánya!... A Körösnek szélét sürü nádas födte, Hosszú halászcsónak ringatódzott közte, Csendes nyári estén oda járt a lányka, Ott ült a csolnakban, hosszan, óraszámra... S mig a vízbe hajló virágokat tépte, Tekintete elszállt túloldalt a rétre, Ott kolompolt Sámson szép fehér gulyája, Tudja a jó Isten boldog volt, ha látta . . . Fehér gulya mellett szálas barna legény Árvaleány-hajas kalap van a fején . . A lány a csolnakból kihajolva nézte, Mennyire kihajlott, nem is vette észre!... Gondatlanságának árát meg is adta, Keskeny halászcsolnak megbillent alatta, S ő egy sikoltással a habokba esett Zúgva csapott össze a víz feje felett!... .... Csend lett ismét.... De a túlsó rónaságon. Lélekszakadva fut a folyóhoz Sámson, S beledobva magát, két izmos karjával, Csapkodva a vizet, küzd a zúgó árral. . . El is ért a lányhoz, átkarolta szépen, Úgy úszott ki vele túl a nádas részen, Ott a vadvirágos puha rétre tette, Nem esett-e baja, remegve kérdezte. Aztán a lány kezét, kezeibe véve, Olyan elbüvölőn nézett a szemébe, Hogy bár nem is szólott: megérti a lányka S bíbor piros szinü lesz a két orczája. Hazafelé aztán, kézenfogva mentek, Ragyogott az égbolt, nem volt rajta fellegi Szebben szólt a madár a lombsátor alatt, Lábuk nyomán, hímes nyíló virág fakadt. . Boldog volt a férfi, boldog volt a lányka, Úgy értek az öreg halász kunyhójába, Ki reszkető kezét fejeikre téve, Meghatva mond áldást mindkét gyermekére. Második ének. Leáldozott a nap, a rónaság felett, Bearanyozva a szálló fellegeket, Szőke Körös partján a halász kunyhóba, Vidáman csattogott a szép magyar nóta! .. . A kis Eszter datolt, a halász leánya, Deli vőlegényét víg énekkel várta, Nem is késett Sámson, amott jött a réten, Játszva a botjával széles jó kedvében!,. . Halász kunyhó elé piczi pad volt verve, Előtte pompázott az Esztike kertje, Parányi kis kert volt, Sámson ide tért be, S a lányka kifutott az ajtón elébe. Sámson a kis leányt karjaiba zárta, Hosszú, édes csókot, csókolt az ajkára!... S a kis padra ültek egymás mellé szépen, Hosszan elmerengve a biboros égen ... Hát amint ott ültek a látóhatáron, Három török tűnt fel, vágtattak lóháton . . . Kettő fehér, egy meg aranyszínű ménen, A kis kunyhó iránt lovagoltak éppen! ... Sámson homlokára nehéz felhők szálltak, Megfogta a kezét a gyönge leánynak, Aztán, hogy ne lássa a könnyet szemébe, Szótalanul ment ki, a kis kert elébe!... A három török is odaért akkorra, Hogy Sámsont meglátták, megrettentek sorra. . . Egy valahogy mégis eltudta beszélni, Hogy ők a basának kiküldött vitézi.. Az küldötte őket a halászleányért, Hogy megvásárolják, kincsért, gazdagságért, Mert mióta uruk a leányt meglátta, Nincsen nyugodalma, nincsen csöndes álma. Sámson nagy haraggal rámordult a tarra: „Ejnye! gézengúzok, emerre, amarra, Ti semmirekellők, hát ti nem tudjátok! ? Nem eladók pénzért minálunk a lányok!. .. Nagyfejü basátok — mondjátok meg otthon, Azt izenem neki — sohse sóvárogjon! Ti pedig üljetek lóra csak szaporán S pusztuljatok, amig nem nézek bot után!... A három jó török nosza fel a lóra! A kerek világért nem maradtak volna ... Volt köztük olyan is, kit a hideg rázott, Neki rugaszkodott, ki a merre látott!... Sámson pedig fejét lecsüggesztve mélyen, Szótalanul járt-kelt Esztiék kertjében, Tudja a jó Isten! a lelkét mi nyomta, Hármat is sóhajtott néha egyhuzomba 1... Nagy időbe került, mig Esztike végre, Rá tudott beszélni szépen a lelkére, „Mondd meg Sámson mi fáj ?.. a lelked mi bántja Mért nedves a könytől két szemed pillája?. .. Mért nem nézesz úgy rám, amint eddig néztél, Mért nem melegszel meg a szemem tüzénél, Mért haragszol én rám ? Ellenedre tettem ?... Isten látja lelkem, tán soh’sem vétettem!... “ Szólt s megeredt könnye két sötét szemének . No még csak ez kellett a Sámson lelkének!.. . Hallani a kérő, bánatos szavakat, Bizony kicsibe múlt, hogy sírva nem fakadt!. Mennyire megindult meg is látszott rajta, Akárhogy titkolta, reszketett a hangja ... A földet kereste tétovázva szeme, Ne lássa Esztike, hogy könnyel van tele!.. . „Édes kis virágom, ne beszélj igy nékem, Ha rád haragudnám, nagy volna a vétkem!... Az jutott eszembe, mi lett volna véled, Hogyha ezek itten, egymagádban érnek! ?... Ősz apád, csolnakon a vizeket járja, Ha én nem vagyok itt, te szegény kis árva, Csak az a jó Isten a megmondhatója, Lehet, hogy a gazok elraboltak volna ! ... “ így beszélve Sámson, elhallgatott mélyen .. . — Sötétedni kezdett, csillag volt az égen! ... Az öreg halász is csolnakában állva, Igyekezett haza a folyón hosszába . .! Amoda csillogott fehér evezője, Sámson és a lányka lementek eléje, Esztike kendőjét a kezébe kapta, Esteli szellőben felé lobogtatta ... Hogy aztán kikötött, rendre elmesélték A török basának óhaját, kérését, S a bohó leányka nevetve beszélte, Hogy rivalt rá Sámson a három vitézre. Hogy rohantak azok tüskön, bokron, árkon, Túl járhatnak már a hetedik határon. S úgy nevetett rajta, igazán szívéből Kicsordult a könny is két szelíd szeméből!!. ]
