Békés, 1898 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1898-10-16 / 42. szám
Mint mikor felleg száll, a ragyogó égre, Úgy borult el éppen, a vén halász képe... „Nem tréfa ez lányom, ne is nevess rajta, Nagy bajba jutottunk, iszonyú nagy bajba! .. . “ Így szólott az öreg s megindult a házba, Szótlanul követte a fia, a lánya, Ott aztán a halász az ajtót betéve, Nehéz sóhajtással fogott a beszédbe:. ... „Hogy mi az a nagy baj, amitől én félek!?... Nem ismeritek ti, e hitetlen népet ?.. . Hogyha kér valamit s meg nem adjuk néki, Újra eljön érte, s akkor már nem kéri, Hanem ha nem adjuk szép szerével oda, Elviszi ha van is, nincs is hozzá joga!... Visszajönnek újra, elrabolnak téged, Hát ez az a nagy baj, amitől én félek!...“ Esztikének arcza halovány lett egybe, Vidáman kaczagni, dehogy volt már kedve! Piczi két kezével elfödte az arczát, Bizony még elesik, hogyha meg nem tartják.. . De Sámson karjával gyöngéden átfogta, Vigasztaló szóval kebelére vonta, Pedig hej!.,. neki, is tőrt ütött szivébe, Az öreg halásznak bánata, beszéde! . .. Jó darab ideig, szótalanul álltak, Sámson aztán igy szólt, az öreg halásznak: „Édes apámuram! igazat mond kelmed, Tiszta szin igazság minden szava ennek!. .. De ha rajtunk a baj, gondolkozzunk róla, Hogy segítsünk rajta, ha erre mód volna, Meghánytam vetettem én már ezt a dolgot, Hallgassa meg kelmed, jó tanáesot mondok .. . A szegény Esztike, a kegyelmed lánya, Nem maradhat tovább egy perczig e házba, Elviszem ót innen, tudok egy jó helyet Tudom, ott a török soha rá nem lelhet! A szomszédos erdő nem messze van ide, Régi várkastély áll kellő közepibe ... Nincs egy lélek benne, meghaltak régóta, Mért ne lehetnék én, annak a lakója! ?... Elviszem Esztikét, ott rejtem el szépen, Ősi várkastélynak kellő közepében, Jártam én már benne, tegnap is ott háltam, Az egyik szobában jó rendet csináltam ... Azért jer Esztike! térdepeljünk ide, Mint férj és feleség jó atyánk elibe!... Te meg édes atyánk, helyesnek ha látod, Áldó két kezeddel, áldd meg, fiad, lányod!... “ Azzal letérdeltek az ősz halász elé, Ki reszkető kezét feléjük emelé ... Ünnepélyes csönd volt, elnémult a hangjok, Falubeli templom harangja behallott... Sámson szólt először, a földről felkelve, Miután a lánykát szintén fölemelte: „Menjünk édes, menjünk!... minden kis perez drága, Kedves, édes apánk, az Isten megáldja!...“ „Áldjon meg az Isten, én egyetlen lányom, Vénségem öröme, lelkem, boldogságom! ... Te meg Sámson flam, légy az édesapja, Úgy vigyázz szegényre, akárcsak magadra!.. ■ így szólott az öreg, megölelte lányát, S a könny, végig folyva bánatos orczáját, Hófehér szakállán úgy csillogott végig Mint mikor a mezőn a harmatcsepp fénylik! Aztán elbúcsúztak, lementek a partra, Hol a nádas között ringott a kis sajka, Beleültek búsan s megindultak véle, Az öreg a partról könnyes szemmel nézte!... Nézte még akkor is, mikor már a setét, Sűrű fátyoléval elfödte gyermekét, Mikor már nem látta, hej! mégis csak nézte, Hogy keservesen sír, ekkor vette észre! ... Harmadik ének. Nagy ideje volt már a folyón a csolnak, Midőn feltűnt képe az elfogyó holdnak, A ragyogó égről elszállott a felleg, A közeli erdő elősötétellett. .. Sámson ott őrködött a csolnakban állva, Esztike már aludt édes volt az álma, Ringatta a csolnak a mely szép csöndesen, Úszott a hullámzó szőke Kőrös vizen !... Rövid idő múlva megmozdult a lányka, Bágyadtan nyilott fel sötét szempiilája, Sámson meg csendesen nyughelyéhez lépett, S ráhajolva kérdé : álmodott-e szépet ?... Aztán gyönyörködtek a nagfy éjszakában, Széles folyóvíznek csillogó habjában .. Az alatt a csolnak úszott lejjebb-lejjebb Vitte a viz árja, hajtani sem kellett. Keleten biborpir ömlött már az égre, Mikorra beértek a sűrű erdőbe, Százados fák alatt eveztek a vízen, A szendergő erdő nyomasztó csendjiben. Egyszer csak megszólalt a figyelő Sámson, „Nézz oda Esztike!... amott van a várrom!. ..“ Mégis mikorára kiköthettek végre, A fák sudarán már látszott a nap fénye. Sámson a csolnakot egy bozótba rejtve, Esztikét vigyázva a partra emelte, Megölelte szépen, aztán kézenfogva, Úgy mentek fel ketten a vén várromokba. A vár egyik része egész épen maradt: Sötétzöld borostyán diszité a falat, Csak a másik részét, mely a vízre nézett, Azt döntötte földre, romba az enyészet! ... Elhagyott volt minden, kimondhatlan árva, De azért boldog volt, Sámson és a lányka!... Együtt jártak-keltek az öreg fák alatt Hallgatták az ágon éneklő madarat, Bolyongtak a mezőn, vadvirágot téptek, Mégis volt egy vágya a kis Esztikének!. .. Visszavágyott lelke a Körös partjára, Szegény öreg atyja ölelő karjába!.. . Egyszer egy reggelen, midőn Sámson éppen, Gulyáját őrizve, bolyongott a réten, Esztikének ismét föltámadt a vágya: Visszatérni újra apja kunyhójába!.. Éji ezt leküzdeni hasztalan akarta, Ellenállhatatlan erőt vett az rajta; Kiosont a várból s a csolnakba lépve, Elkezdett evezni az ár ellenébe!... Szinte hihetetlen milyen gyorsan haladt! Elmaradt az erdő rövid idő alatt... Erős volt a karja, hozzá volt már szokva, Sokszor bízta magát a könnyű habokra, S mégis mire elért atyja kunyhójába, Elhagyta ereje, megroskadt a lába, Jó, hogy édes atyja jöttét észrevéve, Két karját kitárva szaladt le elébe!. .. „Jaj!.. csakhogy megjöttél, csakhogy újra látlak! Mióta elmentél egyre mindig várlak, Nincsen nyugodt napom, nincsen csendes álmom Csakhogy hazajöttél egyetlen egy lányom !... Még az a vad török, az sem járt itt többet, Egy szegény halászlány nem kell a töröknek!. .. Talál magafajtát nem egyet, de százat, Maradj újra itthon !... vidítsd fel a házat 1 ... Sámson csak estére tér vissza a várba, Hirt fogok én adni, neki akkorára, Aztán ő is eljön, velem együtt éltek, Szegényes kunyhómat átengedem néktek!... “ így beszélt az öreg s felvezetve lányát, Megmutatá neki régi kis szobáját, S mig ők gondtalanul, vidáman csevegtek, Azalatt odakünn alkonyodni kezdett!... Egyszerre az öreg elhallgatott mélyen, Szokatlan zaj támadt odakünn az éjben, Kimeredt szemekkel hallgatódzott némán Közeledő robaj hallatszott a rónán... S a mint a zaj nőtt-nőtt a fekete éjbe, Halavány fehér lett a vén halász képe, Tudta, hogy kik azok, tudta kiért jönnek, Jóságos két szemét ellepték a könnyek!,.. Esztike az őszre csodálkozva nézett, Az ő arczocskája az is hófehér lett!... Érezte a veszélyt, kétségbe volt esve, Mint a nyárfalevél remegett a teste!... Öreg édes atyja keblére borulva, Reszkető ajkával hosszasan csókolta, Aztán átölelték egymást mind a ketten, Utoljára tették ebben az életben!... Menekülés nem volt, körül voltak véve, Csak ott volt segítség, odafönn az égbe!... A kunyhó ajtaját feszegetni kezdték, Hogy el vannak veszve, mindketten érezték, És ekkor a lányka szótálan nesztelen, Édes atyja mellől felállott csendesen, Leszámolt magával tudta hogy már vége, Villogó hegyes tőrt kapott a kezébe!. .. Az a ragyogó tőr, szivét járta által, Hátratántorodott egy halk sikoltással, Piros sugarakban ömlött ki a vére, Amint összeesett a szoba földjére!... Haja szétbomolva, a földet takarta, Halovány fehér lett bíbor piros ajka, Megtört öreg atyja szinte holttá válva, Hangos zokogással borult oda rája!... Azalatt az ajtó darabokra törve Recsegve, ropogva hullott le a földre; Első a basa volt, ki rajta belépett, Utána a többi fegyveresek, népek! . .. Meg is lepte őket, a mit ott benn láttak, A szoba padlóján két holtat találtak, Egymást átölelve hosszan, utoljára Feküdt ott a halász s Esztike, a lánya.. A török basának megindult a lelke, Odament a lányhoz, lassan felemelte, Aztán meghagyta, hogy temessék el szépen, Ott legyen nyughelye a Körös vizében !... Maga meg csendesen fölszállott a lóra, S elment, a nélkül hogy visszanézett volna, Mint a nyári eső, omlott könnye árja, A kis halászleányt siratta, sajnálta!... Az alatt Esztikét vállaikra véve, Kivitték a házból a csillagos éjbe, Akkor tűnt fel a hold a láthatár felett, Csodálkozva nézte a hosszú menetet. . . S mikor eltemették a halászleánykát, Ráveté a vízre drága ezüst fátylát, Altató dalt zsongott a haboknak árja, Hadd legyen nyugalmas az Esztike álma!... Negyedik ének. Este felé Sámson az erdőbe térve, Csodálkozva látja, nem jönnek eléje, Nem jön a ki eddig mindig elé szaladt, Megindult hát maga az öreg fák alatt!... A vár is üres volt akár merre nézett, Mindenütt pusztulás, mindenütt enyészet, Hasztalan kiáltott elszállott a hangja, Nem felelt rá senki, csak a rom viszhangja' A Sámson lelkében sötét ború támadt, Tanyát ütött benne a fekete bánat, Azután megindult, barangolt az erdőn, Ott is csak a szél sírt, zokogva, kesergőn; Időnként megállott lecsüggesztve fejét, Hasztalan kiáltá az Esztike nevét, Mikor már sokáig kereste hiába, Szomorún tért vissza az elhagyott várba!... Az alatt az este széjjel bontva fátylát, Sötétbe burkolá a rengeteg árnyát!... Hej! de sötétebb volt Sámsonnak a lelke, Nem volt nyugodalma, a helyét nem lelte!... Düledező várrom ablakába állva, Szótalanul mereng a nagy éjszakába, De csak nem lepte meg a szemét az álom, Újra csak megindult, barangolt a tájon!... .... Susogott az erdő ezüst szinü fája, _ Ragyogó holdsugár esett a lombjára, Csak a Sámson lelke, csak az maradt setét, A parton bolyongva kereste kedvesét.. . Suttogott, csevegett a folyóvíz habja, Amint a virágot altatta, ringatta, Sámson pedig ment-ment, nem is figyelt rája, Tétovázva nézett a Körös habjára ... Hát amint a ringó habfodrokat nézte, Valami sötétet vett a vízben észre, Emberi holttest volt a Körösbe dobva, Lassan vitte hátán a hullámok fodra, S az az úszó holttest — megfagyott a vére — Szörnyen hasonlított szegény Esztikére, A kit ő keresett, a ki után vágyott, Ott hozták magukkal a fodros hullámok! . . . Sámson mozdulatlan állott fönn a parton, Nem volt ereje, hogy a vízbe rohanjon, A fejét lehajtva, csodálkozva állt ott, S az alatt a leánykát vitték a hullámok! .. . Akkor riadt fel már, akkor ment utána, Mikor már messze volt, mikor alig látta, Kifogta a lánykát, kivitte a partra, De egy panaszhangot nem szólott az ajka!... Kivette a tőrt, mely szivébe volt mártva, Szótalan tette be a szűre ujjába ... Odatérdelt mellé, megcsókolta szépen; . . . „Ébredj fel Esztikém, kicsi feleségem! . .. Nyisd fel szelíd szemed, én vagyok itt Sámson, Borulj reám, nézzed két karom kitárom!... Oh! hogy a te karod nem ölelhet többet!... “ — S végig folytak arczán a ragyogó könnyek.. Nem mozdult a szóra, a halovány lányka, Felemelte Sámson, bevitte a várba, Levitte a várnak legeslegmélyére, Roskadozó térddel letérdelt melléje. A nagy fájdalomtól elcsigázott lelke, Most tudta igazán, mit vesztett el benne, S a mint megcsókolta a hideg ajkakat, Éltében először zokogásra fakadt!... Azután sírt ásott, paráuyi sírt, mélyet, Legyen nyugodt álma a kis Esztikének, Saját ruháival kibélelte lágyra, Hogy ne fázzék benne az ő boldogsága! ... Azután hosszasan karjaiba zárta, Egy utolsó csókot lehelt ajakára, S a lehantolt sírnál esküt tett az égre : Nem foly boszulatlan az Esztike vére! .. . Attól fogva aztán megváltozott szörnyen, Rabolva, gyilkolva, járkált a vidéken!... Iszonyú rabló lett, a töröknek réme, Rettegett volt neve három vármegyébe !... A mit a töröktől összerabolt, szedett, Az erdőbe hordta a roppant kincseket, S a mint legendák, a krónikák Írják, Körülrakta vélük az Esztike sírját! . . . Hanem egyszer aztán ő is csak elaggott, Rettentő ereje naponként hanyatlott, A haja megőszült a sok bánat között, Egyszer aztán meghalt, ő is elköltözött! .. . Elköltözött abba, a boldog világba, A hol Esztikéje, felesége várta, Szörnyen megboszulta a törökön magát, A mire esküdött megtartotta szavát! . .. Az öreg vár pedig, omlott napról-napra, Ma már alig látszik egynéhány darabja, Szomorú ott minden, nem szól madárének Mindenütt pusztulás, mindenütt enyészet!. .. Csak éjnek idején, csöndes éjféltájban, Hallik halk susogás a Sámsoni várban, Omlott falai közt a szellemek járnak, Azok mesélgetnek az alvó virágnak! ... A népbizt08itásról. A kevésbé vagyonos, valamint a vagyontalan néposztályok részére hazánkban eddigelé a gondoskodás szempontjából úgy az állam, mint a társadalom vajmi keveset, úgyszólván semmit sem tett, mert amíg a törvényhozás mindazon intézményeket, amelyek a földművelő és az ipari munkás iránt való gondoskodást czélozzák, még mindig — és ki tudja, hogy még meddig — csupán tanácskozás, és meddő megfontolás tárgyává teszi, addig társadalmi utón is a legjobb esetben csak annyi tétetett, hogy holmi kétes értékű betegsegélyző pénztárak, vagy Bzomoru hírre vergődött temetkezési egyletek alapittattak. Szemben ezekkel vivmányszámba megy és közgazdasági fontosságánál fogva örömmel üdvözölhető az a tény, hogy a „Nemzeti Balesetbiztosító Részvény-Társaság* működési körébe felvette a népbiztositást és ezáltal lehetővé tette, hogy immár mindenki, mondhatnék a legszegényebb ember is, rész- leltetbessék az életbiztosítás áldásában*) A „Nemzeti“ népbiztositási osztálya alkalmat nyújt nemi külömbség nélkül minden egészséges személy számára magát egy 1600 koronáig terjedő tőkére biztosítani, anélkül hogy orvosi vizsgálatnak vettetnék alá, a díjfizetést pedig hetenkénti részletekben teljesítheti a biztosított, még pedig 10 fillértől kezdődSleg. Ezen szinte csodásán jutányos és kedvező módon ma már a legrosszabbul fizetett munkás is képes úgy magáról öreg napjaira, valamint elhalása esetére özvegyéről és árváiról gondoskodni, de gondoskodhatik a „Nemzeti“ népbizto- sitása utján, felnövő gyermekeinek ellátásáról és kiházasi- tásáról is. Azt a néhány fillért, amit erre a czélra fordit a munkás ember, még a legszűkebb körülmények közt is úgy vonhatja meg magától, hogy meg sem érzi, sőt ellenkezőleg egy bizonyos megnyugvás és megelégedettség fog keblébe költözn i átérezve azt, hogy az élet esélyei, a sors csapásai ellen megtette azt, amit mint ember, mint férj, vagy mintha azt megtennie szent kötelessége volt. Minél általánosabb lesz tebát hazánkban a népbiztosi- tas, annál boldogabb lesz a nép maga és ki lesz zárva az az eset, hogy annál a hajléknál, ahol népbiztositási kötvény van, a nyomor tanyát üthessen. Téves nézet volna az, ha a népbiztositással szemben felhozná valaki a takarékpénztári intézményt. Hiszen a takarékpnéztár csupán azt az összeget szolgáltatja viasza — persze némi kamattal — amit betettek. De a népbiztosi- tás intézményének áldásos volta épen abban rejlik, hogy rövid díjfizetés után már az az összeg válik éBedékessé amely biztosíttatott. így például, ha egy apa újszülött gyermekét úgy akarja biztosítani, hogy 20 éves korában 400 koronát kapjon, úgy hetenként csak 50 fillért kell ezért fizetnie, ami egy évben 26 koronát tesz ki. Már most feltéve, hogy a gyermek 3 évi biztosítás után meghal, ez esetben az apa összesen 78 koronát fizetett be a „Nemzeti“-nél, ellenben 400 koronát fizet neki elhalt gyermeke biztosítása alapján a „Nemzeti“. Ugyan milyen arányban áll ehhez egy takarékpénztár teljesítménye, amely annak az apának, aki gyermekéről akarván gondoskodni, hetenként 50 fillért tett takarékba, a gyermek elhalálozásával csupán azt a 78 koronát fizeti vissza csekély kamataival? I És ugyanígy áll ez abban az esetben, ha valaki halála esetére biztosit, vagy ha úgy biz tosit, hogy egy bizonyos idő múlva ő maga kapja meg a biztosított össeget. Például ha egy 25 éves ember 60 éves koráTa akar a „Nemzeti“ népbiztositási osztályában biztosítani és hetenként csak 20 fillért hajlandó ezért fizetni, úgy 260 koronát fog kapni 60-ik évének elérésével, de a mennyiben történetesen a 4-ik biztosítási évben halna el, vagy baleset folytán akár az els5 biztosítási évben, úgy örökösei azonnal kikapják a 260 koronát, daczára annak, hogy a „Nemzeti“-hez ésazesen 80 korona körül lett ezért befizetve. De nem folytatjuk a példálódzástl Győződjék meg minden érdeklődő maga arról az intézményről, amelyet a „Nemzeti“ hazánk és a nép javára működési körébe felvett és amely intézmény közgazdasági és emberszerető szempontokból megérdemli, hogy népünk által a legnagyobb készséggel s örömmel felkaroltass e*k. Törvényszéki csarnok. Baleset vadászaton. Egy idő óta sűrűn ismétlődik, hogy vadászaink kárt tesznek, nem vadállományban, hanem vadásztársaikban. Priskin Ádám is úgy járt, nyúl helyett meglőtte Bakos Géza tótkomlósi jegyzőt, a kivel folyó évi január 2-án körvadászaton volt. Vadászaink az eredménytelen vadászat után hazatérőben megálltak egy ér mellett, Bakos a mélyedésben, Friskin a parton 3 lépésre előbbitől aként, hogy töltött fegyvere bal karján keresztbe téve, Bakos feje felett ember magasságnyira tátongott, a midőn a hajtó gyerekek egy rókát látva a közeli nádasban, Priskin felé szaladtak s ezt valamelyik hátulról meglökte. Ennek folytán Priskin elcsúszott, fegyverének csöve lehanyatlott s a karjától kapott erős ütődés következtében elsült és Bakos Gézát találta. Bakos egy hónap alatt gyógyult előidézett sebéből és véletlen balesetnek tartván meglövetését, nem kívánta, hogy Priskin bíintettessék. A kir. törvényszék se látott — csütörtöki tanácsában — Priskin Ádám terhére vétkes gondatlanságot fenforogni és a vád alól felmentette. Az ügyész felebbezte az ítéletet. A forró levesbe esett Gubis Zsófia, Duna Já- nosné csabai napszámosnő két és fél éves kis leánya, folyó évi április havában s oly égési sebeket szenvedett, hogy 3 napra rá belehalt. A vádlott anya részvétet keltve adta elő, hogy kénytelen volt a kitálalt levest a földre helyezni, mert a szobájuk egyedüli bútorát képező padkán a nagy tál el nem fért, — s azután kiment vízért, nem számítva arra, bogy azon rövid idő alatt, mig odajár, apró gyermekei, kik távozásakor az udvaron játsztak, bemennek s azok legkisebbike a forró leves áldozata lesz. A szegény asszony ezen védekezését a törvényszék alaposnak találta és felmentette a gondatlanságból okozott emberölés vétségének vádja alól Duna Jánosáét, a ki erre sirás és hálálkodás közt távozott karján időközben született csecsemő gyermekével. Pályázat. A békési kir. járásbíróságnál egy évi 600 frt fizetés és 150 frt lakpénz élvezetével egybekapcsolt aljegyzői állás van üresedésben. Pályázni óhajtók szabályszerűen felszerelt kérvényeiket a gyulai kir. törvényszék elnökéhez nyújtsák be. Pályázati határidő két hót. — Ugyanott 500 frt fizetés, 180 frt lakpénz élvezetével egybekötött irnoki állás van üresedésben. — Pályázni óhajtók szabályszerűen felszerelt kérvényeiket november 1-ig a gyulai kir. törvényszék elnökéhez nyújtsák be. Szerkesztői üzenet. Sch. R. urhfilgynek Gyulán. Sajnálatunkra Nagysád tárcsájának a legnagyobb udvariasság daczára sem adhattunk helyett. Épen az hiányzik belőle a mi a tollon és papiron kívül fő kellék a tárczairáshoz. Meséje zavaros, tárgya igénytelen s nemcsak stylbeli hanem helyesírási nehézségekkel is küzd. Őszinte véleményünk ez. Kézirata szerkesztőségünkben rendelkezésére áll.
