Békés, 1898 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1898-10-30 / 44. szám
4=4-1 k §zám. Gyula, 1898. október 30-áxi. XXX« évfolyam. Szerkesztőség: Templomtér, Dobay János kereskedése, bora a m szellemi részét illető közlemények intézendő!;. Kéziratot^ narn adatnak vissza. Előfizetési dij Egész évre . 5 irt — kr. Félévre ... 2 » 50 » Évnegyedre .1 » 25 » Eyyes szám ára 10 kr. v Társadalmi és közgazdászat^ hetilap. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő: IC Ó H ZLT ID .A. T7" 11D. m Kiadó hivatal: Templomtér, Dobay Ferencz háza. és könyv- kereskedés, hova a hirdetések és nyilt-téri közlemények küldendők. Hirdetések szabott áron fogadtatnak el Gyulán, a kiadó hivatalban. Nyilt-tér sora 10 kr% i Gróf Almásy Kálmán. Békés vármegye arisztokracziájánuk nagy halottja van. ld. gróf Almásy Kálmán megtért őseihez. Halála, melyet hetekre, hónapokra terjedő súlyos betegség és napról-napra fokozódó elgyengülés előzött meg, nem jött ugyan váratlanul, de megyeszerte ép oly őszinte részvétet, kelt, mint aminó' nagy fájdalmat és mély bánatot okoz közvetlenül hozzátartozói, szerető családja körében. | Almásy Kálmán gróf, a legkisebb in- korrektségre képtelen, tetőtő 1 - talpig becsületes, egyenes lelkű, puritán jellemű four volt, aki nemcsak megérdemli, hanem igényli is, hogy minden hízelgéstől ment igaz necro- lógot szenteljünk emlékének. És amikor igaz necrológ Írására vállalkozunk, konstatálnunk kell, hogy Almásy Kálmán gróf, a banális értelemben vett közélet, és pedig sem országos, sem vármegyei sem társadalmi „közélet“ halottjának nem nyilvánítható. A „közélet“-hez megvolt ugyan tehetsége, megvolt nagy olvasottsága, képzettsége, bíráló 8 ítélőképessége — utóbbi nagyfokú és különb, mint akárhány hírneves „közszereplő“-é — de hiányzott hozzá az egyéni hajlam. . Annyira, hogy „közéleti“ szereplése tel jesen kimerült abban, hogy egyik alapitója vármegyénk első hitelintézetének a békésmegyei takarékpénztárnak és hogy ellátoga tott a vármegyei közgyűlésekre, bár idestova negyedszázada lesz, hogy ott sem láttuk. A főrendiházba, melynek pedig előbb születésénél, utóbb pedig vagyoni képességénél fogva is örökös tagja volt, sohasem lé Halottak estéjén. Irta: Somlyai Lajos. Hűvös, borongás, szomorú őszi idő . . . Az elborult ég gyászolja a nyári virulás h^rvadását A fák lombja csendesen hull, s tarka szemfedő gyanánt ráborul a haló földre . ! . „őszi tájnak hervadása“ 1 . ! . Elmúlás szomorú idej|! . . , Olyan bánatos hangulat vesz erőt a lel kernen úgy vágyom a temetőbe 1 . . . Az alkony Jjeszáll . . . megszólal a harangok mélabús zenéje, hogy elsirassa az elhunyta kát . . . Gyászol most minden . . . Halottak es téje van, azoknak emléke, kik a keresztnek csen des árnyában pihennek. . . . A gyászba-borult csillagtalan eget most a temető pótolja ezer- meg ezer lobogó lángjával melyeket az elköltözöttek iránt való kegyeletes szeretet és bánatosan fájó emlékezet gyújtott fél a sírokon ... Ez a szeretet és emlékezel csal ma könyeket a szemekbe, imát s bánatos sóhajt a szivbe s az ajkakra . . Hogyne, hisz’ mindenkinek van egy-egy kedves halottja, ha mindjárt nem is az öreg föld rideg hantjai zárják is el tőle. A szívnek is van sokszor halottja, s itt is felgyűl ilyenkor a szomorú emlékek kegyeletes világa .... Meghatva szemléltem, mily szépen virraszt a kegyelet a kedves elhunytak csendes álmai felett a békés egyenlőség és zavartalan nyugalom e néma hazájában! ! . . E meghatottságtól eltelt szívvel barangoltam a sírok között; nem a drága koszorúkkal borított diszes síremlékeket néztem, hanem felkerestem azokat az egyszerű sírokat, melyeknek keresztjét csillogó, meleg könyü öntözte, melyeket őszinte kegyeletből hullattak az itt mara- j pett be. A főrendiház reformja, az egyház- politikai viták, amikor tudvalevőleg egy-két szavazaton múlt korszakalkotó fontosságú politikai 8 társadalmi irányok győzelme vagy bukása, amikor szavazata, nem csak számánál, hanem súlyánál fogva is, nagy, mond- latni döntő hatású lett volna akár az egyik, akár a másik irányban, sem tudták a „közélet“ iránti ellenszenvét legyőzni és a legerősebb rábeszélés — rábeszélést mondunk, mert az I független helyzetében pressioról szó sem lehetett — sem tudta szereplésre kapnczitálni. — Még csak országgyűlési képviselői választói jogával sem élt egy Ízben sem. Grandseigneur volt a szó teljes értelmében. Hajlamának, akaratának ura. És amit akart, amit jónak Ítélt, azt meg is cselekedte. Soha sem volt opportunus, soha sem alkudott meg a körülményekkel, legkevésbé pedig egyéni hiúságból, vagy egyéni önérdekből. Távol áll tőlünk, hogy Almásy Kálmán grófot közszerepléstől való lekűzdhetlen aver- siója okáért dicsőíteni, vagy főuraink elé modellnek állítani akarnánk. Ellenkezőleg, a közügyektől való olyfoku tartózkodás, mint Almásy Kálmán gróf tévé, hatásában és eredményében hiba, igen súlyos hiba, amit legfeljebb enyhíteni, de jóvátenni nem képes a tartózkodásnak — az ő egyéni disposiczió- jánál fogva természetes, tehát ép azért elfogadható — oka. Eme egyetlen hibájától azonban eltekintve, Almásy Kálmán grófban egyesültek az Összes erények es tulajdonságok, meTyék a magyar főurat ékesitik. Szigorúan vallásos érzelmű és hű fia egyházának,de a régi magyar főúri tradicziók szerint maga a megtestesült toleránczia bár mily más hitfelekezetü embertársával szemben, nemcsak érzületben, hanem tényekben is Atyja birtokát, amely hitbizományként szállott reá, nemcsak csorbittatlanul adja át első szülött fiának, hanem még megszaporitja egy uradalommal. Takarékosságát, gazdálkodási rendszerének kiválóságát bizonyítja, hogy a rászállott majorátuson kívül egy másod- szülötti hitbizományt is alapit és azonkívül, hogy három leánygyermeket főúri módon férjhez ád, még a harmadik fiúnak is számottevő mágnási ingatlan vagyont hagy osztályrészül. Mindezt olyan korszakban, amidőn száz meg száz magyar főúri birtok jutott a könnyelműség és oktalan pazarlás révén más kezekbe. — Bár maga a vagyon szerzés általában nem tekintetik nagy érdemnek, az utóbb emlitett szomorú példák és a különleges magyar viszonyok között, igen is nagy érdeme marad Almásy Kálmán grófnak különösen nagy érdeme pedig azért is, mert ngy szerezte urodalmait, hogy nem zsarolt: a földet, nem követett rablógazdálkodást, em berségesen bánt tisztjeivel és cselédségével és összes alkalmazottjairól mindig atyai sze retettel gondoskodott. Takarékossága mellett főúri bőkezűséget tanúsított ott, ahol templomok, iskolák épi téséről, segélyezéséről vagy a nyomor eny hitéséről volt szó. Munkaképtelentől, szegény özvegytől, árvától vagy vészsujtotta feleba rátjától sohasem tagadta meg bőkezű segé lyét. De az is grandseigneuri jellemvonásá hoz tartozott, hogy ami jót tőn — pedig igen sok jót cselekedett — azt titokban tévé nemcsak nem keresve, hanem valósággal ke rülve a nyilvánosságot és a feltűnést. UsL -\z isteni gondviselés hosszú élettel, ál dotta meg. A zsoltáros szerint a nyolczvan esztendő már csak a kiválasztottaknak jutott ritka kedvezmény, s ő nyolczvanon felül még négy ilyen kedvezményes esztendő osztályrészese lón. Igaz, hogy élte legnagyobb megpróbáltatása is eme kedvezményes esztendőkre esik. Három év előtt vesztette el bálványozásig szeretett Mária leányát; ez a csa pás nagyon megviselte a szívós életerejü agdottak, s a melyek alatt sok gyötrődött szi talált édes megnyugvást; és azokat, a melyek elhagyatva sötéten állottak, s melyek fölött nem virrasztott az emberek kegyelete. S elolvastam azokat a megható történeteket, melyek ezen egyszerű keresztekre vannak felírva azok szá mára, kik a sorok között olvasni tudnak, * * * Temetőben találkoztak először. Oda jártak ki gyakrabban, hogy elhunyt szeretetteiket sir- jokban meglátogassák, s letegyék reá élővirág koszorúikat. Meglátták, megszerették egymást, boldogok voltak .... De e boldogságot megirigyelték .... A sorvasztó kór, mely az ifjú élte gyökerén ült, s trely mindennap egy egy rózsát szakasztott le élte fájáról, szétszakitá őket egymástól . . . Fájdalmaik ágyán még mélyebb lett sze' relrr.ük, s az Istenével kibékült, haldokló ifjú utoljára is azt susog'ta a mellette könyezö le ánynak: „a siron túl is szeretlek, imádkozom érted, hogy találkozhassunk a jövő életben.“ . így volt ez megírva a gondviselés könyvében .... A virágkoszoruk még el sem hervadtak azon az újonnan hantolt sirdombon, melynek keresztjére fekete ruhás ifjú hölgy hajol. Odaszo- ritja forró homlokát a harmattól nedves hideg kereszthez ! . . Támaszra van szüksége . . . . Zokog, zokog keservesen, s könyei a harmattal összevegyülnek .............. Mo solytól elszokott ajkai olyan öntudatlanul rebegik: — Tehát nem lehettünk mi e világon boldogok sohasem? Nem érti senki az ajkak I mormolását . . . De mégis! . . . Az őszi szellő végig suhan a száraz levelek fölött, mintha bánatosan siró hangon azt felelné: soha, — sohasem! . . . Minek is van a sziv?l . . . 1 gastyánt és mintegy introdukcziója volt elgyengülésének, úgy hogy az utolsó két esztendőben szobájából sem mozdult ki többé. Gyöngéd férj, szerető apa, hű rokon, jó barát, büszke, de a szó legnemesebb, értelmében vett igaz magyar főúr száll ma vele az Almásy grófok kétegyházi ősi sirboltjába. őszinte tiszteletünk és kegyeletünk kiséri őt végső útjára. Isten adjon szeretteinek erőt a fájdalmas csapás és nagy bánat elviselésére, az ö porladozó hamvainak pedig adjon csendes békét és örök nyugodalmat! Gróf Almásy Kálmán halála. / Gróf Almásy Kálmán vármegyénk arisztokra- Icziájának nesztora, pénteken reggel 9 órakor elhunyt. Halála nagy részvétet keltett úgy a vármegyében, hol jótékonyságáról, emberszeretetéről, egyszerű puritán gondolkozás módjáról ismerttó s [tiszteltté lön, mint az egész ország arisztokracziája körében, mely, bár tőle az agg gróf hosszú évtizedek óta teljesen visszavonulva élt, mindazonáltal ismert és respektált tagjai közé sorozta. A gróf halála hamar elterjedt a vármegyében. Megjelentek a gyászlobogók az egyletekben és köz- [épületeken, az ősi lakhelyen Kétegyházán és a grófi uradalmakban gyászt öltöttek a nem ugyan vá- atlanul jött, de mindazonáltal mélyen lesújtó gyászeset hirére. Almásy Kálmán gróf mint azt mai ve- zérczikkünkben is kifejezzük, nem volt az úgynevezett közélet embere. Visszavonulva élt évek óta s a közéletben való tevékenysége is régebben történt 8 akkor sem abban a mértékben, amint tudása, születése, vagyoni állapota és egyénisége képessé tette volna. Gróf Almásy Kálmán, gróf Almásy Ignácz fia, 1813. szeptember 12-ón született. Középiskolai tanulmányait Budapesten jeles eredménynyel, a jogot pedig Pozsonyban végezte, honnan 1833 ban kapta absolutoriumát. Az akkori idők felfogása szerint, a katonai pályán kereste boldogulását s belépvén a hadsereg kötelékébe, 13 évig katonáskodott mint huszártiszt. Mint kapitány vonult vissza a katouaí pályától 1846-ban s hazajött kétegyházi birtokára. A szabadságharcz alatt nemzetőr volt. 1850-ben édesatyja, Almásy Ignácz elhunyta után o vette át a majorátust, mely akkor csak Sarkad, Gy.-Vári „.Szabadságért küzdött az ifjú!“ . . . Az a csodás jelszó, mely annyi milliót lelkesített a harezra, lázba hozta ez ifjú szivét is . . . Azzal a veszélyben forgott haza becsületének megvédésére, mintegy var ázsütésre talpra állt, „csodálatos ifjú sereggel“ „ment az ifjú, ment: előre!* * . . . A titáni harezban az elsők közzé küzdötte fel magát .... A túlnyomó erő elnyomta a nemzeti nemes ielkesültség önfeláldozó harczát . . - Porba tiporva a zászlók, melyeknek elrongyolt foszlá nyain a dicsőség diadalsugára csillámlott . . . A honfi hontalan lett saját hazájában .... Az ifjú hőst börtönbe dobták . . . Kegyetlen kegyelem visszaadta szabadságát . . . S akinek a hazáért a harezban ömlött vére, annak alamizsna fillér l<»tt a bére .... Sokszor volt oly helyzetben, hogy küszöbről-küszöbre járva kellett kérnie az embereket: „Adjatok, adjatok, amit Isten adott I “ . . . . , Otthona sem volt. Aggkorára a kórházba került, ott halt meg elhagyatottan. A végső tu sában csak az a világról lemondott irgalmas apácza vigasztalta a vallás vigaszával, ki min denkiben testvérét látja . . . Temetése résztvevők nélkül ment végb- senki sem borult a koporsójára* . .. . S érdemei elismeréséül megkapta, amit óhaj tott: a „szűk sirt, a haza szent földjében“ . . * * * # Atyja börtönben halt m?g. Anyját a szégyen és a bánat vitte sírba . . . Árván egyedül maradt, semmi nélkül ! ! . Kis vagyonkájukat elvitték azok a gonosz „hosszú papirosok“ és a iány a hivatali pénztárban . . . Szegény ifjú leány, ki szépségével, kedves modorával a város előkelő köreinek dísze és kedvencz tagja volt, szerény nyugdíjból élő, öreg nagynénjéhez került s a külváros egy kis szobácskájábán vonták meg magukat. Ejt-napot egygyé téve himezgetett azok részére, kikkel egykor együtt társalgott, jourozott, s akik őt elfeledték, nem ismerik. . ! . Az élet küzdelmei a gyönge, kényelemhez szokott leányt egészén megtörték, elhervasztot- ták. Régi, elegáns, divatos ruhái elkoptak, el- rongyolódtak . . . Pedig lehettek volna neki uj, elegáns ruhái, fényes ékszerei, de nagyon drága áron! A kisértés sokáig környezte öt. De ellent - állott ... A gondos, vallásos nevelés, és jó édes anyja intései, melyeket halálos ágyon adott neki, megtartották öt az erény utján . . . Most halottak napján a magától elvont filléreken koszorút vett szülei sírjára, s felgyújtotta azon a gyermeki kegyelet mécseit . . . Mikor az alkonyat leszállt, kis kendőjét szorosan összefogva magán, lesütött szemekkel surrant tova a fényesen kivilágított, diszes sírok mellett, hol egykori barátnői állottak észre sem véve őt, oda ahhoz a kettős sirhoz, hol most térdre hullva imádkozik az, elköltözőitekért § hullatja könyeit azok sirhalmára . . . * * * A gyom felverte, a moh belepte már, keresztje kitörött!. . Csaknem a földszinnel egyenlő már, . . • alig lehet megismerni, hogy ez is sir volt valamikor ... El van hagyatva, ki sincs világítva, koszorú sincs rajta . . . Aki benne nyugszik sem életében, sem halála után nem ismerte a koszorút, — az érdem koszorúját . . . Szegényl . . . magyar költő volt, aki nélkülözések között tengődött, — csak tövist termet neki az élet, mint most halála után a sírja. .. Elmondhatta a nasry költővel: „Dalolok, mint madárka az ágon; a dal, mely a szívből fakad, a jutalom, mely bőven jutalmazl* . . . De hisz ez már régen volt!? ... * * * „Hamvad a mécs, a tömeg gyérül; Leszáll halottak éjjele . . . Eltün a disz a sir kövéről, Nem tűn a fájdalom vele.“
