Békés, 1897 (29. évfolyam, 1-53. szám)
1897-05-09 / 19. szám
lO-ik szám. Gyula, 1897. május 9-én. Szerkesztőség: Templomtér, Dobay János kereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési díj : Egész évre ! 5 frt — kr. Félévre ... 2 » 50 » Évnegyedre .1 I 25 » Egyes szám ára 10 kr. í 2 XXIX. évfolyam. Társadalmi és közgazdászati Hetilap MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő: XX Ó XX 1ST ü T7" X XD. Kiadó hivatal: Templomtér, Dobay Ferencz háza, és könyvkereskedés, hova a hirdetések és nyílt-téri közlemények küldendők. Hirdetések szabott áron fogadtatnak el Gyulán, a kiadó hivatalban. Nyilt-tér sora 10 kr. iK _____ m „A forrongó Békés.“ A fenti czim alatta „Budapesti Hírlap“ folyó hó elsei számában egy valószinüleg nem békésmegyei, vagy legjobb esetben egy tájékozatlan békósmegyei, a szerkesztőhöz intézett levél formájában igen sötét képet fest Békésvármegyéről. Nem közöljük a czikket, mert a „Budapesti Hirlap“ Bókésvármegyében a legolvasottabb hírlapok közé tartozik és igy közönségünk nagy része már úgy is tudomást vett róla, a ki pedig esetleg nem olvasta volna, módjában van ezt utólag is megcselekednie. Mi békésmegyeiek már megszoktuk azt, hogy a békésmegyei állapotokról olyan „hű és pontos“ leírások közöltéinek a fővárosi lapokban, mint a minőket például a franczia utazók Írnak Magyarországról, őszintén szólva, nem érdemes és nem is szoktunk tudomást venni eme tudósításokról és most is igy cselekednénk, ha oly előkelő orgánum, mint a minő a „Budapesti. Hírlap“, ilyen — nem mondjuk, hogy~ roszakaratból, de legalább is könnyelműségből és szenzáczió hajhászat- ból irt — tudósítás jelentőségét azzal nem emelné, hogy vezérczikkóül méltatja. „A forrongó... Békés“ czimü czikk Írója szerint Békesvármegyóben a „leghevesebb panaszok és kifakadások a közügyek menete s a közhivatalok működése ellen irányulnak.* Hát ebben egy csepp igaza sincs a levélírónak. Békesvármegyóben a legutolsó paraszt- embernek is van annyi esze, hogy tudja, mikép a munkabér alacsony voltának vagy a munkahiánynak (a mi mellesleg Írva sokkal kisebb mérvben forog fenn nálunk, mint másutt) nem a hatóság, nem a „közhivatalok működésé* az oka. Igen, panaszkodnak a munkások a gyűlések betiltása, az úgynevezett munkás körök nem engedélyezése miatt, de ezért sem a helyi hatóságot okolják, mert az utolsó ember is tudja közöttük, hogy a helyi hatóságnak felsőbb rendelet szerint kell eljárnia s hogy a munkás körök tilalma nem különleges békésmegyei találmány, hanem fennáll az Alföld és Dunántúl más vármegyéiben is. Ahogy az ebadót és az útadót emlegeti a levélíró, abból kitetszik, hogy halvány fogalma sincs a helyzetről. Azt mondja a levélíró, panaszkodnak az emberek, mert a szegény ember kutyája adóköteles, mig az öt- venholdas gazda ingyen tarthat kutyát. Ilyen panaszt aligha hallott a levélíró, mert azt is tudja Békésvármegyében minden paraszt ember, hogy az .ebadó szabályrendelet 2. §-a szerint: azon házőrző kutyák, melyek félreeső lakásokhoz tartoznak ép úgy mint a tanyai kutyák adómenteseit. Bizony nélkülözhető luxus kutya után adót kell fizetni, nem azért, hogy a befolyt összegből a vármegyének dús jövedelme legyen, (hiszen ami ebadóból befolyik az nem is a vármegyéé, hanem az illető községé) hanem azért, hogy a ^esteges kutyákat a tulajdonosok elpusztítsák, amint hogy el is pusztították. Az ebadó szabály- rendeletnek kizárólag az volt a czélja, hogy a veszettségi esetek száma lehetőleg redu- káltassék. Ezt az intenczióját elérvén, a szabályrendelet valószinüleg igen rövid idő alatt hatályon kívül fog helyeztetni, mert az ebadóból oly csekély összeg folyik be, mely nincs arányban az összeirási munka s nyomtatvány okozta fáradsággal és költséggel. Ha azvutadó tekintetében szintén akármelyik paraszt embertől kért volna felvilágosítást, szintén megtudta volna tőle, hogy a békésmegyei nép egyátalán nem gondolh®tja 8 gondolja azt, hogy az útadót elpezsgőzik az »urak.. Nem gondolja azt, mert látja, hogy a megyei urak nem pezsgőznek, nem adják a bankot, takarékosan élnek éB nem gondolja azt, mert látja, tapasztalja, hogy csak a szomszéd vármegyékhez képest is, Bókésvármegyében az útadót és annak felhasználását illetőleg, valósággal eszményi állapotok vannak. Aradban, Biharban az útadó az államadó tiz perczentje, Békésvármegyében £gak_hót perczent. És ennek daczára Békésvármegyében az útadó alap segítségével kiépítettek már két vasutat és 70 kilométerre terjedő kőutat. Levélíró laikusságát semmi se bizonyítja jobban, mint ama állítása, hogy »az Alföldön az utcsinálás és föntartás igen olcsó dolog,* ‘mikor épen az ellenkezője áll, nevezetesen sehol sem oly drága az utcsinálás és fentartás, mint az Alföldön, és különösen Bókésvármegyében. Ha Gyula városa, mint megyei székhely vonzó ereje mellett valaminek, épen az utpolitikának és a mérsékeltebb útadó tehernek tulajdoníthatjuk, hogy Arad és Biharvármegyók közeli s távolabbi községei Békósvármegyébe óhajtják magukat kebeleztetni. Igenis van egy sérelme a munkásoknak: az 1 frt 50 kros útadó minimum ; csakhogy ez, ha sérelem, nem különleges békésmegyei, hanem országos sérelem, amely ép úgy fenáll Somogybán, Árvában, és mindenütt, mint Békésben; ezen az országgyűlésnek és pedig törvényhozásilag lehet és kell változtatni. Épen azért a legigazságtalanabb dolog ezt az 1 frt 50 kros útadó minimum gyülölsó- get a békésmegyei »-arak? nyakába varrni. Nem tudjuk, hogy vastag tudatlanságnak, vak gyülölségnek, vagy talán mindkettő vegyülékének tulajdonítsuk a levélíró következő állítását „a pénzügyi igazgatás csaknem az egyesegyedüli oka, hogy nemcsak a munkások csinálnak frontot a társadalmi rendnek, hanem a jómódú kisgazdák is 20.000 frt vagyonig kivétel nélkül.“ Hiszen a munkás, kiknek túlnyomó része ingatlannal nem biró napszámos, aki egy krajczár állami s községi adót sem fizet, a pénzügyi igazgatással egyáltalán nem is jöhet összeütközésbe, sőt tudomása sincs annak létezéséről. No de azt mondja levélíró, hogy „legjobban meggyűlik a baja a szegény embernek, ha házat vagy egy kis földecskét vesz.“ Hát erre azt mondjuk: bár adná Isten, hogy igazán az lenne a szegény embernek a legnagyobb baja, ha házat vagy kis földecskét vész és vehet. Még ha úgy volna is, mint levélíró mondja, hogy „sürü vendég lesz nála egyszerre a hivatalos kézbesítő a pénzügyi hatóságok kővetkező tartalmú vizitkártyáival: „X. Y. fizessen nyolcz nap alatt különbeni végrehajtás terhe alatt ennyi forint és ennyi krajczárt.“ Punktum és egyéb semmi, hogy miért és mi czimen, arról hallgat a krónika“, mondjuk, ha ez igy is lenne, akkor is jó volna, ha ezzel gyűlnék meg a „ház vagy földvásárló szegény ember“-nek legjobban a baja. De hát nem igy történik t. levelező ur. Ha a szegény ember házat vagy földet vett, az illeték kiszabásra jogosított és kötelezett kir. adóhivatal, Békésben ép úgy, mint az ország bármely kir. adóhivatala, nem vizitkártyán, hanem szabályszerű „fizetési meghagyás“-on szabja ki a vételi illetéket, mely fizetési meghagyás tartalmazza az eladók és vevők nevét, a vételárat, sót a szerződés kelte napját is, úgy hogy a legkisebb kétséget sem hagyja főn a „szegény ember“ előtt, hogy „miért és mi czimen“ kell annyi forint és krajczárt fizetnie. Hát hiszen igaz, hogy nagyok és sulyoElliibá/iOtt élet. Szegény Radosnyay Félix, még most is előttem van komoly arcza, amint egykedvű közömbösséggel járt-kelt közöttünk. Akármilyen jókedvünk volt, akármennyire csillogott is a szemünk és hevült az arczunk a bor tüzétöl nála mindig megmaradt valami megátalkodott kesernyés józanság, s rendesen egy nagyon elfáradt ember nem törődömségével ült társaságunkban. Azokban a mozdulatokban, a mikkel a czi garettát, a poharat a szájához emelte, s abban a tekintetben, a melylyel a füst gomolygását nézte, volt valami öntudatlan gépiesség, úgy hogy nem egyszer pirítottunk rá, mikor mereven maga elé bámulva, tudomást sem vett társaságunkról. Pedig ő sem volt ám mindig ilyen. Nem is olyan régen vidám, eleven fiatal ember volt, kivel igen szívesen elcsevegtek a nők; de a mióta a kis Badalóy Tinkával szakított, oda lett a jó kedve* s szinte bántó közönyösséggel mozgott közöttünkEgy nyári mulatságon találkoztak először, valamelyik jóvérű compossesornak jutott eszébe csónak-kirándulást rendezni a remetei erdőbe: nosza hamarosan össze is verődött egy társaság és zeneszóval, vígan úsztak lefelé a folyam habjain. Egész véletlenül .Radosnyai egy hajóra került Tinkával, ki elegáns szabású piros ruhájában, mosolygó arczczal gyönyörködött a természet szépségeiben. A hüs szellő láthatlan, bóditó áramokat hajtott feléjök, az erdő halk zúgása, a mezei virágok illata összekeveredve a százados fák ózondús kipárolgásával, ott rezgett, kóválygott a levegőben, ellepve mindent, együtt repülve a szétfoszlott gólyavirág fehér pelyhével a könnyű vizpárázattal, a jövő-menő lepkékké és bogarakkal. Radosnyai maga sem tudta hogyan, d< egyszer csak azon kapta magát rajta, hogy nagy figyelemmel szemléli a leány bájos, finom vonásait, ki mosolygó, dióbarna szemeivel szinte megbüvölő hatást gyakorolt rája. Minden olyan kedves, szinte nagyon is csinos volt rajta, kezdve szende kifejezésé arczától karcsú termetéig és kicsi kezéig. Beszéde, szemei abban a harmat ban úsztak, melyet a megfigyelők az egészség jelének tartanak. Onkénytelenül is ábrándo érzések fakadtak lelkében. Lehet,' hogy része volt benne a poétikus tájnak is, mert az erdő lombjai által mérsékelt nap melegsége, a gyönyörű kilátás, az evezők ről szertefrecscsenő vizparányok tündöklése egyformán alkalmasok voltak arra, hogy olyan ban gulatba ringassák, melyben az ember leghama rább válik szerelmessé. Érzékeit megzsibbasztotta, szivét ellenáll hatatlanul magával ragadta az az együgyű vágyódás, hogy szeresse őt egy olyan nő, kinek most fogja hallani ebben az életben először édes kaczagását. Fejében egymást kergették a gon dolatok, csak nézte-nézte a szeliden tekintő madonna arczot. Mennyi érzést fakasztottak benne e finom vonások! Mily nemes gondolatokat sej tett a szép homlok alatt; — s szinte szenségtö- résnek vélte elhatározását, hogy a leányt álmodozásaiban megzavarja. Ez kezdetben szórakozottan figyelt társalgására és sokáig bámulta a gyorsan váltakozó panorámát. Később feléje fordult, vonzódó mosolygás jelent meg ajkain, Radosnyai ezt a mosolyt a virághoz hasonlította, oly üde, oly tiszta, ly piros volt az. Sajátságos hevülést érzett ereiben felpezsdülni, mikor a leány állhatatos kitar- ással tekintett arczába. Eleinte szakadozott modorban diskuráltak majd gyorsan, csevegve a kirándulásról, a cse- rédi bálokról, a városi ismerősökről, aztán halk vontatott hangon csodálatos, nevetni való semmiségekről, miközben Radosnyai közelebb hu zódott hozzá. Aztán együtt gyönyörködtek ■, lehulló vizcseppek szivárvány játékában, közbe közbe úgy kihajolva a hajóból, hogy a leány szökés hajfürtéi csaknem az arczát érintették. Radosnyai öntudatlanul is megfogta a leány puha, fehér kezét, s már susogva, bizalmasan mondotta : — Lássa, én azt hiszem, a gondviselés he zott össze minket 1 Hogy én eddig magát nem ismertem 1 A leányon látszott, hogy kellemesen van meglepetve. Karcsú derekán keskeny, színes öv volt, azt csavargatta ujjai köré, a másik kezét pedig gyönge erőszakkal igyekezett kiszabadítani. S mikor a férfi azt erősebben megfogta halk, remegő hangon kérte: — Bocsásson el, Édes, kissé fátyolozott hangon beszélt, s e hang rokona volt szépségének, kiegészítvén e lenállhatatlan női báját. Radosnyai érezte, hogy a hang épúgy körülveszi őt, mint az imént a táj bűbájos poézise, s gyöngéd áhítattal bámulta a szép kis piros ajkat. A czigány e közben valami kedves, bu songó nótába kezdett, a primás kezei alatt úgy zengett a húr, a czimbalmon úgy rezgett a dal lám, mintha valaki panaszkodnék olyan hangon a mely inkább tréfás; valamit, a mi nagyon komoly, a mi elmúlt, nem is térhet vissza soha a mit nem vall meg senkinek szóban, beszédben csak a zengő húrokra bizza. A hajók végre a mulatság színhelyére értek, Radosnyai előzékeny szolgálatkészséggel segített a leánynak, s mikor a puha, zöld pázsiton voltak, akkor azt mondotta: — Kapaszkodjék a karomba! Na, kéretn i Még mindig visszhangzottak lelkében a zene lágy rythmusai s hogy ott remegett a gyöngéd leánykar az övén, megszállta valami bűbájos lanyhaság és vágyódás; — mély, erős vágyódás, ha minden örökké igy tartana! Nem tudott magán uralkodni s valami belső erőnek engedelmeskedve, súgta a leány fülébe: — Tinka, maga olyan jó és szép s én nagyon, de nagyon szeretném, ha a maga jósága és szépsége az enyém lenne. Egyedül és mindörökre. A leány bámulva fetejtette rajta szemét. Kerekded arcza hol piros volt, hol elhalaványo- dott, aztán fejét lehajtva, csöndes hangon mondotta : — Maga túlságosan bizalmas. De ez nem gátolta őket, hogy igen kellemesen ne mulassanak s úgy látszik, hogy e mulatságtól számítva, érezte Radosnyai azt a boldogságot, mely szivének minden részecskéjét eltöltötte. Szerelmes lett Tinkába. Voltak illúziói és óhajtott élni. E naptól kezdve sűrűn megfordult náluk, mi természetesebb mint az, ha egy ifjú ember magának szán két tiszta, naiv, dióbarna szemet, a mik egy gyermeklány számítás nélküli bizalmasságával mosolyognak reá. Eszébe sem jutott, hogy nem szívesen látott vendéggé is válhatik. A mama igenyekkel telt, nagyravágyó nő volt, előzékenyen fogadta addig, mig látogatásairól azt hihette, hogy azok csak szórakoztatás czéljából történnek, hizelgett hiúságának az a tapasztalat, hogy leánya után a férfiak érdeklődnek; de mihelyt a Tinka boldogságáról volt szó, nem sok ügyet vetett a lelkiismeret törvényeire, s jóllehet a maga személyére nézve csupa egyszerűség és lemondás volt, mégis leánya számára mindig fényt és hiú dicsőséget kívánt. Seladon. (Vége köv.) Bodoki Mihály „veres keresztihez czimzett győgytára a Kossuth Lajos téren fekvő volt Paulowitz-féle emeletes házba helyeztetett át. t.n.pnnit mot szúmúlioz fél iv xuellélslet van osatolva.
