Békés, 1897 (29. évfolyam, 1-53. szám)

1897-11-14 / 47. szám

47-ik szám. Gyula, 1897. november 14-én XXIX. évfolyam i Szerkesztőség: Templomtér, Dobay János kereskedése, bora a lap szellemi részét illető köz­lemények intézcndők. Kéziratok nem adatnak vissza. 1 Előfizetési dij *. Egész évre . 5 frt — kr. Félévre ... 2 » 50 » j Évnegyedre . 1 > 25 » 1 Egyes szám ára 10 kr. i Társadalmi és közgazdászaid lietilap. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő: IC Ó XX 1ST 3D -Á. X 3D. Kiadó hivatal: Templomtér, Dobay Ferencz háza, és könyv­kereskedés, hova a hir­detések és nyilt-téri köz­lemények küldendők. Hirdetések szabott áron fogadtatnak el Gyulán, a kiadó hivatalban. Nyilt-tér sora 10 kr. & 33$ Békésvármegye hálafelirata Ö felsége a királyhoz. Császári és apostoli királyi Felség! Legkegyelmesebb Uiunk! Bókésvármegye törvényhatósági bizott­sága lelkesedéssé.fokozódott hálával fogadta Felséges Urunk és királyunk ama nagylelkű elhatározását, hogy történelmi múltúnk ki­válóbb alakjainak emlékét, a kik a nemzeti élet különböző terén kitűntek, székes fővá­rosunk különböző helyein márványban örö- kitteti meg. A legmagasztosabb méltánylása ez annak a rajongó szeretetnek, melyol a magyar nem­zet királyát környezi. Történelmi múltúnk szebb emlékei tárul­nak szemünk elé, s e történelmi múltúnknak megfelelő' fényes nemzeti jövő megvalósulá­sát érezzük midőn látjuk, hogy a magyar nemzet legnagyobb erényét — a haza nagy fiai érdemeinek elösmerését — a koronás fő a nemzet érzelmeivel egybeolvadva gyako­rolja. Felséged uralkodói erénye és atyai jó indulata folytán feltárul előttünk a dicső és gyászos emlékekben oly gazdag múltúnk képe s nemzeti fejlődésünk,, önállóságunk és szabadságunk s • az ennek alapját képező kereszténység úttörőinek ott ragyogó fényes alakjait még ragyogóbbá, még fényesebbé teszi a koronáról reájuk sugárzó dicsfény; s e nagy honfiak királyi nagylelkűséggel emelendő emlékszobrainak mindegyike mara­dandóan fogja hirdetni, hogy a király és a királyi ház iránt alattvalói hódolattal és tör­hetetlen hőséggel viseltető nemzet nemcsak szeretőiben, de érzelmekben is egyesülve van s királyi szó és tett erősiti meg az elődeink által is már követett meggyőződés helyessé­gét, hogy hazánk felvirágzása és boldogsága a hazaszeretet, az uralkodóház iránti hűség és a szabadság elvein alapszik. Hazafiui örömmel és lelkesedéssel boru­lunk le Felséged dicső trónjának zsámolyá­nál hazánk jövő nemzeti fejlődésére oly nagy kihatású elhatározása előtt — s midőn a haza minden egyes hű fiával együtt az Ég áldását könyörögjük Felségedre és királyi családjára, alattvalói hódolattal kérjük, hogy Felséged és az uralkodóház iránt mindig érzett tör­hetetlen ragaszkodásunk és lelkesült szere­tetünk ez alkalommal való megnyilatkozását is kegyesen fogadni méltóztassék. Békésvárinegye közönsége nevében, Gyulán, 1897. szeptember 27. Alattvalói hódolattal: Di*. Fábry Sándor, alispán. Képviselő választás. Amiről még két hét előtt is teljes jog­gal és jóhiszeműséggel feltételeztük, hogy csak évek múlva fog ismétlődni, a gondvi selés — ne adja Isten, hogy balsorsunkra — úgy rendelkezett, hogy annak ime az utolsó képviselőválasztást követő alig egy esztendő múltán kell megtörténnie. Terényi Lajosnak Gyula városára nézve minden telcúitetben végzetes hatású s gyá­szos következményű halála folytán megüre­sedett az országgyűlési képviselői állás és ennek betöltésére deczember hó másodika (omi- nosus dátum) tényleg ki is tűzetett. Nem kell mondanunk és igazán feles- epres előrebocsátanunk, hogy bennünket politikai s különösen országos pártpolitikai szempontokból mérlegelve a képviselőválasz­tás nem érdekel. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy nem osztjuk ama államtudományi maximát, mely szerint az országgyűlési képviselő vá­lasztás, parlamenti rendszer mellett, első sorban nem közjogi tény, nem politikai cse- lekvény lenne, amely ily szempontból volna mérlegelendő s elbírálandó. Az élet azonban — azt sem állítjuk, hogy a Parlamentarismus és a közélet elő nyére — azt bizonyítja, hogy a képviselő­választás és a választást megelőző mozgal­mak csak nagyon kis részben subtilis poli­tikai természetűek, hanem a magas politika helyett túlnyomó részben a társadalmi s a helyi kérdéseket ölelik tel, ezeknek sférá- jában mozognak és habár gyakran hamis jelszavak alá rejtőznek is : társadalmi s helyi, nem ritkán egyéni sérelmek és vágyak vol- taképen az igazi rugói emberek tömörülése, pártok alakulása, egymással való mérkőzése s azok tuséinak. / „Hiszen észlelhetjük, hogy a politikai jel­szavak kezdik hitelüket veszteni. A tömeg gyanú­san nézi a szabadság formuláit s inkább érdekli, ha a gazdasági érdekeiről szólnak hozzája. A meg­élhetés föltételeit szereti megbolygattatni, a me­lyekkel nemcsak a füle lakik jól, hanem a gyomra is rendbe jön. így alakítja át azután észrevétlenül egy erős szőcziális áramlat a politikai közgondolkozást s kiszorítja abból a régi tartalmat és eszményeket. Ez a küzdelem pedig már az egész vonalon folyik. Lassan, de biztosan halad és aláássa a régi társa­dalmi alapokat. A létért való küzdelemnek törvénye nemcsak a természet nagy háztartásában uralkodik, hanem hatalmas erővel lép föl a nemzeti és társadalmi szervezetekben is. Csak mi nem vettük észre, bogy a közgondolkodásból lassankint hogyan szorította ki a megélhetés kérdése a demokratikus lelkese­dést ; — s minő megdöbbentő módon kezdi elho­mályosítani. a nemzeti eszményeket is. Bejártam sok vidéket, kerestem mindig a tö­meget s iparkodtam közelebb férkőzni a közgon­dolkodásukhoz. A hol lehetett, törekedtem a lel­kem szemével is nézni. Mondhatom, megdöbbentett az eredmény. A fajszeretetnek, a nemzeti eszményeknek kultusza rohamosan hanyatlik. A nagy tömeg a kenyérről kezd beszélgetni. Az önzetlen lelkesedés forrása mindinkább kiszárad s mint a gőzölgő mo csár, erkölcsi ragálylyal tölti meg a politikai le­vegőt. Pusztít a közömbösség. A miért pár évvel ezelőtt készek lettek volna koczkára tenni az éle­tet, azt most egyszerűen megmosolyogják s a haza- szeretet eszményeit többé nem értik meg. Föl - háborító czinizmussal vágják az ember arczába: Az a haza, a melyik enni ád! mindegy nekünk uram, akár német, akár muszka, csak n gyerekeink ne éhezzenek.“ Ezt az idézést Hock János „Magyaror­szág* tegnapi számának vezérczikkóből vesz- szük át és betüről-betüre aláírjuk. Ez a kép nemcsak a socialismus tanai­tól impregnált és szavazati joggal nem biró proletárok, hanem a magas censust megütő, tehát jobbmódu választó polgárok gondol­kodás módjára is ráillik. A régi eszmények kihaló félben. A hol magánérdek nem forog fenn, csupán féltékenység, irigykedés, kicsiny­lés és gyűlölködés oltára az, amely kultuszt tud maga iránt ébreszteni. Mit szóljunk arról a félelmesen tátongó űrről, amely különösen az utolsó általános képviselőválasztások alkalmával alföldszerte észlelt tapasztalatok szerint a föld népét nemcsak a szorosan vett értelmiségtől, ha­nem a társadalom egyéb osztályaitól is el­választja ! Mindezek általános »bajok, a melyek —/ bizony-bizony — bennünket is erősen érin­tenek ; de hát még Gyula városa mindig exponált, mindenkor súlyos és ha valaha, épen most különlegesen is exponált és sú­lyos helyzete ? mely — nem tagadja senki — bármily politikai hitvallása legyen, Gyula városa sorsa iránt érdeklődő minden komoly polgár kebelét nem kis aggodalommal tölti el. Ne csodálkozzék tehát senki, ha ama fenkölt érzésnek, rajongásnak, lelkesültség- nek, amely a múlt idők képviselő választásai alkalmával megnyilatkozott, most nyomát sem találja ! A közigazgatási bizottság ülése. (November 8.) Dr. Lukács György főispán megnyitó beszéde és a vármegye alispánjának időszaki jelentése első helyen és megindító szavakkal emlékeztek meg a közigazgatási bizottság <?gyfk legTevéke- nyebb tagjáról: Terényi Lajosról, akinek hiányát sokáig meg fogják érezni a bizottság tárgyalá­sain. A tagokon újra erőt vett a súlyos és várat­lan veszteség meghatottsága és a fájdalom csendje legsz-bhen fejezte ki azt a mély részvétet, mely a jelen volt munkatársak szivét eltöltötte. V Visszaemlékezések Terényi Lajosra. — A „Békés“ eredeti tárczája. — Mikor november 5-én reggel hírlapomat szokás szerint futólag átnézv ', szemeim e soro­kon akadtak meg: |Terényi Lajos, Gyula város országgyűlési képviselője tegnap délután hirtelen el- hunyt“, a megdöbbenés, az iszonyat s a szívig ható fájdalom nyilalása csaknem eszméletemtől fosztott meg. Szemeim előtt összefutottak a be­tűk, nem tudtam gondolkozni, nem bírtam léleg­zetet venni s a rettenetes hir dermesztő hatása alatt perczekig tartott, a mig magamhoz tértem. Oly borzasztó, hihetetlen, elképzelhetetlennek tűnt fel előttem ez a váratlan gyá?z jsot, mintha csak valami kínzó nehéz álom, vagy őrült rossz tréfa lenne. S mikor kábult fővel újra meg újra átolvastam nekrológját és a szörnyű bizonyos­ságról lassankint meggyőződtem, szemeimből ki­csordultak az égető fájdalom könyei és igazán egész a lelkem mélyéből tört fel a sóhaj: „Sze­gény jó Lajos! — ki hitte volna ezt?“ Eltemették, elsiratták. Családja, barátai, tisztelői, szülő városa, megyéje s nemcsak poli­tikai pártja, de az országgyűlés és az összes hazai lapok a legmelegebb rokonszenvvel, a legigazabb fájdalommal, a legőszintébb részvét­tel kisérték sírjába az oly korán elhunyt drága halottat s én — a ki egész életemben szinte a rajongó bálványozásig szerettem őt — a rideg kötelesség által akadályozott körülményeim miatt még csak végső tisztességtételén sem vehettem részt s a szomorú napokban, a mig ravatalát a szeretet és hódolat vette körül, én csak lelkileg, gondolatban lehettem ott a kegyelettel gyá­szolók között. Azóta immár egy hét múlt el. De nem volt egyetlen nap sem, a melyen százszor eszembe ne jutott volna s érzem, tudom, hogy még na­gyon sokáig és nagyon sokszor megremegteti majd lelkemet az a végtelenül fájó gondolat: „Terényi Lajos nincs többé! Soha nem látod őt már ezután ; elhunyt, eltűnt, meghalt, vége van Örökre 1“ . . . S úgy érzem, miutha valami betölihetetlen üresség lenne a szivemben és önkénytelenül is­métlem — ki tudja már hányadszor — a kiasz szikus költő jajongó szavait: „Permultis ille flebi- lis occidit, nulli f/ebilior quam mi hi /“ Valóban úgy van I Sokaknak siralmas ez, de senkinek nem siralmasabb, mint nekem. Mert reám nézve egy egész letűnt világot: gyermekségem és ifjúsá­gom legboldogabb napjainak romba dőlt emlé­keit jelképezi az f sírja; s habár jól tudón-, hogy az én igénytelen egyéniségem semmivé törpül, elárvult családjának, szerette szülőváro­sunknak, megyénknek és — bátran el lehet mondani — az országnak a Terényi Laj s éle­téhez kötött reményteljes nagy érdekei és az ö elhunyta folytán szenvedett pótolhatatlan köz­veszteség mellett: nekem mégis úgy tűnik fel, hogy én veszítettem benne a legtöbbet, a leg­drágábbat, a legpótolhatatlanabbat, a gyermek­kori legkedvesebb, leghívebb, legigazabb jó ba­rátot. S tudom, hogy a kiket az életben még barátaimul nevezhetek, nem fogják tőLm zokon venni ezt az őszinte vallomást, mert hiszen bi­zonyára ők is éppen úgy és éppen azt- érzik. Mert a ki valaha a Terényi Lajos-bizalmas ba­rátságával dicsekedett, annak mindenek között ö volt a legkedvesebb. Egyéniségében, lelküle­tében, egész életének viselkedésében volt va­lami végtelen megnyerő, rokonszenvet, bizal­mat és ragaszkodást keltő, úgy, hogy a ki őt közelebbről ismerte, az egyúttal nagyon sze­rette is. S mert mindnyájan, a kik oly szeretve csügtünk rajta, azt érezzük magunkban, hogy villámként lesújtó halála és elvesztése fölött önön fájdalmunk a legnagyobb, ez mutatja leg­jobban, hogy milyen nagy, milyen ritka nemes télek volt ő. És mily csodálatos az, hogy a mióta tu­dom, hogy meghalt, azóta nem vagyok kép^s őt elfelejteni, minduntalan reá gondolok, eszembe jut minden j-lentéktelen apróság, a mit valaha tett, mondott vagy reá vonatkozott; pedig a mióta kedves otthonuktól végleg elszakadtam, mintegy másfél évtized óta már csak ritkán ta­lálkoztunk ; az ő nasyratörő lelke magasra emelte őt, mig én — a mindennapi élet göröngyös or­szágúján haladva — más körben, szerényebb viszonyok között élem napjaimat és igy alkal műnk se volt a gyakoribb összejövetelre; de most, hogy örökre elvesztettnek kell tudnom őt, lelkem előtt újra elvonul a múlt, melynek annyi boldog emlékű idejét töltöttük egymással és sok oly jellemző mozzanat jut róla eszembe, a mit mások nem ismernek, vagy ta!án már reg elfeledtek. Pedig a kik őt annyira szerették, azok előtt bizonyára érdekkel bir minden, a mi ő reá vonatkozik s a ki Gyula városának legújabb történetét — melylyel a Terényi Lajos neve el- válhatlanul összeforrt — egykor megirnifogja, még az is hasznát veheti részben ezeknek a/ apróságoknak, a melyek nem valami rendkívüli dolgok s nem közszereplésére és dicsőségteljesen megfutott nyilvános efeteré vonatkoznak ugyan, de — mint egy összetört pompás tükörnek apró darabjai — mind megannyi mozaik szerű adatok, intim vonások, az ő gyermek és ifjú korából, a melyekben — már akkor is — az ő kiváló egyé­nisége, nyilt egyenes jelleme, páratlan szeretetre- méítósága és ritka jó szive tükröződik. S azt hiszem, nem kell attól tartanom, hogy talán hivalkodásnak vehetik részemről, a miért eme visszaemlékezésekben Terényi Lajos mellett én is mintegy előtérbe lépek, mert hiszen gyer­mek korunk óta testi-lelki jó barátokul ismer­tek városszerte bennünket s bizonyára sokan lógnak még rá emlékezni, hogy — termetünk­nek nagyon is különböző arányára czélozva — a boldogult „lovag“ Vresicz Józsi tréfás elneve­zése után, bizalmasabb ismerőseink sok ideig csak a „másfél legény“ közös néven hívtak ben­nünket. Hát hogy ha már a könyörtelen végzet megmásíthatatlan hatalma vagy — mondjuk in­kább — az éltünk sorsát intéző isteni gondvise­lés súlyos látogatása oly korán és oly hirtelen kiragadta őt soraink közül, mint a hogy a pusz­tító vihar a legszebb erejében diszlő tölgyet sudarában töri ketté és soha többé nem látom már deli alakját, nyájas arczát, soha többé nem hallom kedves hangját, szives szavait s minden bucsuvétel nélkül kellett egymástól örökre el­válnunk, legalább eme visszeemlékezésekben adhassak kifejezést iránta érzett határtalan ra­gaszkodásomnak s ezek a könnyezve irt szerény sorok szolgáljanak kegyeletemnek sírjára bo­ruló gyászos czipruságai gyanánt. * * * (Folyt, köv.) Mliskey J. Béla. T.npnnfr mai BZÉtmálioz fél Ív mellélslet van csatolva.

Next

/
Oldalképek
Tartalom