Békés, 1883. (2. évfolyam, 1-52. szám)

1883-04-15 / 15. szám

15-ik szám

Gyula, 1883. április 15-én

II* évfolyam.

r

Szerkesztőség:

Főtér, Prág-féle ház, Dobay János könyvárus üzlete, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők.

Kéziratok nem adatnak vissza.

Előfizetési díj:

Egész évre

...........5 írt — kr.

Fé

lévre ...............2 8 50 |

Év

negyedre .... 1 „ 25 „

Egyes szám ára 10 kr.

POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! HETILAP,

MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.

Kiadó hivatal;

Főtér, Prág-féle ház, Dobay János könyvárus üzlete, hova a hirdetések és nyílttéri közlemények küldendők

Hirdetések

szabott áron fogadtatnak el Gyulán

a kiadó hivatalban. Nyilttér sora 10 kr.

Hirdetések felvétetnek: Budapesten: Goldberger A. V. Dorottya utcza 6. sz. a.; Haasenstein és Vogler (Jaulus Gyula) Dorottya utcza 11. sz. a.; Lang L/i/pót Dorottya utcza 8. sz. a., Bécsben. Gppelik A.} Schalek Henrik, DLoose Rudolf és Dukes 31. hirdetési irodáiban, a szokott előnyős árakon.

Kossuth Lajos levele Jancsovics Pál Békésvármegye alispánjához.

Különösen tisztelt Alispán Url

Hálás érzéssel vettem nagybecsű értesítését, mely Békés vármegye közönségének nevében, azon kedves hírrel látogatott be hontalan magányomba, hogy engem, kire a magyar törvényhozás a magyar polgárjog esedékes elvesztését mondotta ki, azon tisztelt megye törvényhatósági bizottsága 80-dik életévem betöltésének alkalmából kegyes megemlékezésére s jó kivánataira ép azon korszak emléke iránt táplált tiszteleténél fogva méltatott, melynek vezér elvéhez ragaszkodásom mérte reám az erkölcsi kényszerűséget, hogy én, ki hazámat oly hőn szeretem mint ember hőbben nem szerethet, idegen földön végezzem viszontagságos életemet, s mint kitagadott hajtsam idegen földbe örök álomra ősz fejemet.

A tisztelt megye közönsége ama korszakot legendaszerünek nevezi, s tudva hogy az minő jelleget visel, azon vallomással örvendeztet meg felőle, hogy »történeti múltúnk magasztos eseményei közt, az mindnyájuk lelkében az első helyet foglalja el.«

Én ez érzelmet a jövő zálogának tekintem, mert csak általa juthat vissza Magyar- ország azon államiság birtokába, melyhez Isten és világ előtt" joga van, s melyről egy önérzetes nemzetnek nem is szabad, s ha nemzetből csupa nemzetiséggé nem akar lesüllyedni nem is lehet lemondani.

De mert a múltak történelmének nem- csak az a hivatása hogy tanitson arra a mit követni kell, hanem az is hogy megóvjon attól a mit kerülni kell, engedje meg nekem tisztelt Alispán Ur! hogy ama legendaszerii- ség felől egy kis elmélkedésbe bocsátkozzam.

Igen is : legendaszerü volt az a korszak, ha a legmagasztosabb önfeláldozásig fokozott önzetlen hazaflságo.t tekintjük, melyet a magyar nép zöme akkoron tanusitott.

Azok a családapák, kik pusztulásra hagyva ősi tűzhelyüket, három négy fiókkal mentek együtt fegyverrel védeni a megtámadott hazát ; — azok a 14—15 éves gyerkőczök, kik kéztördelve, a kétségbeesés könnyeivel ri- mánkodták ki az engedőimet a hazáért meghalni ; — azok az anyák, kik életük egyedüli támaszát egyetlen fiokat, azok az arák, kik földi boldogságuk reményét vőlegényüket a csatatérre utasították, s a honszeretet magasztos resignatiójával|néztek elibe agyász esélyének, mely amazokat gyermektelen anyákká, emezeket mielőtt nők voltak volna özvegyekké teheté, s gyakran tette is ; — azok a légiók, s légiók légiói, melyek gyönge szavamban a sanyargatott haza kiáltását hallva, az Árpád alkotta hon földjének barázdáiból, a munka műhelyeiből, az iskola padjairól, a kenyérkereső szorgalom mezejéről, a tudománybuvár éjféli mécse mellől, a megszokott jólét és kényelem karjai közül előtoppantak, mint a kövekből melyeket a mesés Deucalion hajigáit háta mögé előtoppanta lakatlan föld népessége; — azok a »névtelen félistenek« kik fegyverüket egyensúlyba fogva a »hazádnak rendületlenült« énekelve rohantak az ágyuk kereszt tüzén keresztül a győzelemre, s a kit közülök a golyó leteritett (sokat leteritett!) az »éljen a haza!« kiáltással halt meg, még

csak arra sem számithatva, hogy nevét az utókor tiszteletére jegyzékbe veszi a történelem ; — ah! ezek, és a polgár erénynek ezer meg ezer elszámlálhatlan tünetei, melyek mint a harmat a szomjas földet, szerényen, kérkedés nélkül termékenyítették a honszeretet mezejét: igen is, ezek legendaszerü dolgok; emlékük élesztheti — adja Isten élessze is az idők betelteig a cselekvő honszeretet Veszta tüzét. —

De van a ragyogó éremnek sötét hátlapja is; vannak a legendaszerű korszak fényes czímer paizsán homály foltok is.

Az ős Athéna törvényhozói nagyon jól tudták mit cselekszenek midőn azokat, kik polgári forrongások idején színt nem vallanak halállal rendelék büntettetni.

Azt pedig mindenhol, minden időben, minden nyplven honárulásnak nevezik, ha egy megtámadott országban akadnak polgárok, a kik eszközül hagyják magukat felhasználtatni, hogy a jogait s léteiét védő nemzet kezéből idegen fegyvereknek a hazára zudításával a győzelem kicsavartassék.

. Ama legendaszerű korszaknak, az elsőtől — a következésekben rendkívül súlyos részvétlenség mulasztási vétségétől — a másodikig, a muszka behívás positiv árulásának bűnéig, minden közbe eső fokozatokkal egyetemben bőven kijutott; annyira bőven kijutott, hogy az elfogulatlan szemlélő még azokat lehet hajlandó legengedékenyebben megítélni, a kik nyilttan fegyvert fogtak hazájuk ellen, mert ezek legalább bírtak véleményük bátorságával ; s ha magyar vérbe mártották fegyvereiket , magyar fegyvereknek tették ki saját vérüket. Ezekről tán ellehet mondani »bocsásd meg Atyám! bűnöket, mert nem tudták mit cselekszenek.«

De amazok tudták. Azok a kik kandallójuk mellé vonulva, a részvétlenség olcsó bölcsességének zsöllyeszékéből nézték tétlenül a nemzet óriás küzdelmét, igen jól tudták, hogy személyes tekintélyük s társadalmi állásuk súlyát vonva el a léteiéért küzdő nemzettől, oly erőt vonnak el, mely a sikert biztosithatá.

És ama városi polgárok amott a keleti határon, kik a harczmezejón nem igen voltak láthatók, de átsompolyogtak a határon, a szomszédban alkalomra leső muszkának ku- nyorálásaikkal ürügyet adni az avatkozásra; és amaz úgynevezett országnagyok — Magyar Ország Nagyok! — kik imitt a nyúgoti határon teljes biztonságban érezvén magukat az ellenség fegyvereinek oltalma alatt, muszka- liivogató loyalitásuk gyűléseivel ürügyöt szolgáltattak a hazánkat megtámadott, s az államok sorából kitöröltnek deeretáló hatalomnak azt hazudhatni a világnak, hogy Debreezen körül nem a nemzet sorakozik, mert a nemzet színe java (már hogy ők!) a muszka in- terventió mellett nyilatkozik I' — óh ! ezek igen jól tudták hogy honáruló tettükkel szerencsétlen hazájukat még azon »chance«-tól is megfosztják, hogy Európa erkölcsi érzete a népjog égbekiáltó lábbal tapodása felett felháborodjék; és tették ezt eltökélt szándokkal azon politika szolgálatában, mely már 1848. December 2-kán tudtára adta a világnak, hogy Magyarországnak az egységes Osztrák birodalomba beolvasztását tűzi ki életfeladatáúl.

Hát bizony ismét teljesült: s ama legendaszerű korszakban teljesült a mit 11-dik Rákóczy Ferencz megirt, hogy Magyarok engedik magukat felhasználtatni a Magyar hazára vetendő nyűg kovácsaiul.

Pedig ekkoron nem csak nyűg vetés forgott fenn; még annál is több. Arra vannak példák a világ történelmiben, hogy kormányforma megbuktatására vagy reactionárius czé- lokért, vagy a húsos fazékok visszaszerzése végett egyes osztályok külsegitséghez folyamodtak ; arra is van példa hogy egy egy uralom sóvár dynasta valamely külhatalom va- sallusává szegődött, ha ez áron uralomban maradhatott, de arra nincs példa hogy egy nemzet tagjai egyenesen a végett koldúljanak ki idegen fegyvereket, miszerint azoknak segítségével hazájok az államok sorából kitöröltessék s provincziává degradáltassék. — Ez a példátlan szégyen magyar embereknek volt feltartva.

Nagyon szomorú dolgok ezek.

Túlhágnám a megengedhető határokat, ha még soká időzném azon dolgoknál, melyek ama nagy idők fényére homály foltokat vetnek, csak egy olyanra akarok még reá mutatni mely a mellett hogy kárhozat kútfeje volt, még undorító is.

Azon lappangva turkáló vakondok bandát értem, mely elment Debreczenbe és széket ült a nemzet választottainak tanácsában, de nem volt bátorsága véleményét nyíltan bevallani, hanem sötétben szövögette az átkos visszavonás hálóit, rejtekben conspirált a Nemzet dicsőséges erőfeszítésének meghiúsítására, országgyűlési tagok léttökre lesből titokban nemcsak minden lehetőt elkövettek hitelének aláásására, hanem valóságos Me- fisztofeleszek még ösztökélték is a hadvezéreket, hogy az országgyűlést fegyverrel ug- raszszák szét, itt sarkantyúzták a vetélkedés nagyravágyásat, amott hát mögül köpdösték az ország ügyeit intéző hatóságra a költött pletykák, a nyomorúlt rágalmak pókmérgét, miszerint minden tekintélyt aláássanak, s szét- tépegessék a bizalomnak kötelékeit, mely oly nehéz viszonyok közt az erőnek egyedüli kútfeje ; dorongokat hajigáltak lesből az intézkedések végrehajtásának kerekeibe, s addig fondorkodtak, addig ármánykodtak, addig szí- togatták a polgári és katonai hatóságok közt az egyenetlenségnek, a nép közt a remény- vesztésnek alattomosan szórogatott szikrait, míg beteljesedett szegény hazánkon a régi jóslatnak átka, hogy »domus in se ipsam di- visa desolabitur.«

A gyászos vég catastrofáról e foltok sorában ép azért nem szólok, mert az nem előkészítés, nem bonyolítás, hanem catastrófa; nem ok, hanem okozat; elsüllyedése a hajónak, melynek fenekén, oldalain az ármány hosszú munkája lékeket ütött. A lékek eredetére akartam reá mutatni.

Fájdalom nem első eset szegény hazánk történelmében. Adja a könyörület Istene, hogy utolsó lett légyen.

A mi csekély személyemet Nilleti: sokkal inkább átvagyok hatjva fogyatkozásaim érzetétől, semhogy halgatagon átsikamolhatnék a tisztelt megye kegyes üdvözlő iratának azon szavai felett, melyek csekélységemre a »kimagasló alak« kifejezést alkalmazzák.

E minősítés nem a személyt, hanem a helyet illeti meg, melyet velem a Nemzet bizalma elfoglaltatott, s az a hely, melyre egykoron a nagy Hunyady annyi fényt vetett, csakugyan kimagasló, még ha ily törpe egyéniség foglalja is el mint szegény magam.

De én nem voltam azon helyre való... Nem voltam arra való történelem bölcselmi tekinteteknél, nem szerény viszonyaimnál, nem lelkületemnél s tehetségeimnél fogva. Fogok alkalmat keresni e vallomásomat híven, elfo- gulatlanúl indokolni. Reményiem azonban nem fogok elbizakodottnak látszani, ha azoknak folytán, a miket a legendaszerű korszak fényes érmének sötét hátlapjáról mondottam itt egyetlen egy megjegyzést koczkáztatok.

Isten úgy legyen velem, a minő' igazán mondom, hogy legepésebb ellenségem sem lehet kisebb véleménnyel tehetségeim felől mint én magam vagyok. De a mint lassan lassan belátáshoz jutok az ármányokba, melyek körül vettek, s melyekről nekem — ki a hirhor- dóknak magamhoz soha még közelítést sem engedtem — jóformán sejtelmem sem volt; ha meggondolom minő elemek által voltam környezve, s minő fondorlatok forrongtak körültem még azon körökben is, melyeknek a hű solidaritás volt volna becsületbeli kötelességük, ha számot vetek az akadályokkal, melyek magában is elég nehéz utamhan titokban gördítettek, bizony nem volna csoda ha kísérteibe esném magamat egy hüvelykecskével magasabbnak képzelni mint a minő vagyok annak emlékezeténél, hogy csak annyit is képes voltam tenni, mint a mennyit tettem.

De megóv e kísérteibe eséstől annak tudata, hogy a mit tehetők, azt az ügy szentségében rejlett erőnek, a becsületes hazafiak hű támogatásának, a kor szellemének, s mindenek felett a magyar nép magasztos hazafi- ságának köszönhetőm.

Ez a hazafiság az, a mi annak a kornak emlékét a legendaszerüség dies fényével veszi körül; s e fénynek lélekemelő, honszeretetre buzdító ragyogását a homály foltok melyekre reá mutatók nem csak nem gyöngíthetik, de sőt az ellentét által csak szembetűnőbbé teszik ; azőnban nem jó volna ha ama foltok- nek emléke felodókenységbe menne, mert ha az emberi dolgok folyamának hullámzásai még meghozzák az időt — (pedig meg fogják hozni, ez történelmi kényszerűség!) — midőn a magyar nemzetnek szüksége lószen nagy elhatározásaihoz lelkesedést meríteni ama legendaszerü korszak nymbusából : útálatot is szükséges leend merítenie ama homály foltok emlékezetéből, miszerint a nemzeti köziudig- natió, az ármányt féken tartva, ismétlődésüknek útját vágja.

És most esedezem Alispán úrnak mél- toztassék átadni Békés megye tisztelt közönségének kegyes megemlékezéseért s jó kivána- taiért legmélyebb köszönet'emet.

Kelt Turinban Mártius 24-kén 1883.

Tisztelt Alispán Urnák!

alázatos szolgája

Kossuth Lajos.

Jancsovics Pál alispán , ur szívességéből lapunkat érte a ritka szerencse, hogy a legigaeabb magyarnak, legendaszerü szabadságharczunk „kimagasló alakjának“, megyénk