Békés, 1882. (1. évfolyam, 1-53. szám)
1882-03-19 / 12. szám
d a 1 m á r o k, hanem a szó legvalóáibb, legnemesebb értelmében konzervatívok vagyunk. konzerválni, megőrizui s hazánk függetlenségéi e s; önállóságai a nézve gyümölcsözővé kívánjuk tenni az ezt biztosító térvényeket: a pragmatika s a 1 c t í ó t, melyben ki van kötve, hogy »a | örökös királyok Magyarországon soha máskép uralkodni.és kormányozni nem fognak, mint az országnak eddig alkotott 1 jövendő ben is országgyülésileg alkotandó saját törvényei szerint;“ konzerválni akarjuk az 1791. évi 10-ik törvényczikket, mely szóról- szóra igy szól: „Elismeri ö felse^e, hogy ámbár az ausztriai ház nóáganak örökösödésé az 17-3. 1. és 2. t. ele. által Magyarországbau s kapcsolt részeiben ugyanazon fejedelmet illeti, kit | megállapított örökösödési rend szerint elválaszthat- lantil s osztbatlanui bírandó többi örökös tartományokban illet I „Magyarország mindazonáltal kapcsolt részeivel együtt szabad ország, s kormányzatának egész törvényes formájára nézve, <5 d a e r t v e minden k ö z h i v a t a 1 a i t, független, azaz sem in i más országtol, vagy néptől nem függő, hanem tulajdon öuállással és alkotmánynyal bíró; aun álfogva a maga törvényesen megkoronázott örökös királyai által saját törvényei és szokásai szerint, uempedigmá8 tartományok mintájára kormányzandó és igazgat a n d 6.“ És miután látjuk, hogy a 67-ki kiegyezés hazánknak önállóságát és függetlenségét illuzó- riussá teszi, ennek félretételével uj alapra kívánjuk azt fektetni, és bízva király ő felsége alkotmányos érzületének őszinteségében, bizva hű magyar népe iránti atyai szeretetében, bűnnek tartjuk róla feltételezni azt, hogy kormánya és or- szággvülése által eléje terjesztendett hazánk önállóságát és függetlenségét biztositó törvényektől ö le|ségn királyi szentesítését megtagadná. Ez a mi ezóluuk, ez a mi reményünk, ezek a mi eszközeink. Miutáu Dm László tisztelt barátom, a nagyváradi „Szabadság“ szerkesztője a „Békés“ febr. 19-ki számában kozlött „Vidékről a vidéknek“ ez. alapos tanulmányra valló czikkében szintén a „B K.- kérdéses czikkében foglalt alaptalanságokkal, és pedig nálam sokkal nagyobb avatott- sággal foglalkozik, — jelen czikkem olvasása után netán fenmaradt kételyeinek eloszlatása és a vitatott kérdés bővebb megismerbetése végett ntalom a tisztelt olvasót a fent dicsért czikkben elmondottak higgadt megfontolására. Nem mi játszuk a szembekötösdit, hanem mi vagyunk azok, kik véget akarunk vetni a szembekötősdi játéknak s tudni akarjuk: h a- nyadán vagyunk? Sárréti. Gryőry Elek beszéde. (Elmondta a képviselőház márcz. Il-iki ülésén.) Én is méltáD azzal kezdhetném felszólalásomat, hogy non sum paralus, mert valóban ezen kérvényekkel szemben és a bizottság t. előadójának javaslatával szemben legkevésbé sem várhaltam nnrrv nlv Irornócolr Iroríilianalr itt nmr szólván érdemleges tárgyalás alá, melyeket inczi- dentaliter megoldani bizonyára senki helyesen nem fog. (Átalános helyeslés.) De méltóztassék megengodni t. ház, hogyha már megpendittettek itt egyes eszmék, ha már hangot nyertek egyes felfogások, a melyek ben én nem osztozhatom, a melyeket hallgatásommal nem helyeselhetek és a melyekre nezve nem akarom kitenni magamat annak, hogy valaha azt mondhassa valaki: te ezekkel egyetértettéi vagy egy nézetben voltál, méltóztassék megengedni, hogy nehány szerény megjegyzést kouzkáztassak. (Halljuk!) Megvallom, nagyon meglepő volt reám nézve első sorban azon módosítás, melyet Ros- sival István képviselő ur terjesztett elő, melyben különösen figyelmébe ajáultatni kívánja a t. kormánynak az 1879. XL. t. ez. 53. tj-ának eltörlését, mert az egész röviden és kibontva a szónoklat azon burkolatából, melyben ö azt előadta, annyit jelent, hogy fosszuk meg e törvényt sank- cziójától. Azért, már ami az alaki álláspontot illeti, részemről helyesnek találom Göndöcs Benedek t. képviselő ur e tekintetbeni felszólalását, mert ö azt mondotta, hogy ne a sankcziótol fosszuk meg a törvényt, hanem, ha rosznak találjuk azt, igyekezzünk azt orvosolni. De méltóztassék megbocsátani t. képviselő ur, ha arról van szó, hogy rosznak talál-e valamely törvényt és arról, hogy valamely törvény módosittassék-e vagy eltöröltessék-e, akkor nézetem szerint, — meglehet, hogy tévedek, de erős meggyőződésem, — nem lehet átalános elvi magaslaton álló szempontból kiindulni, hanem az illető állam külön, saját viszonyait és azon tényezőket kell figyelembe venni, a melyekből megítélhető, szükséges-e a törvény vagy sem ! És ha e szempontot vesszük, akkor ne méltóztassék rósz néven venni, én is méltán mondom, hogy nem felekezeti szempont sugallja a mit mondok, de előttem legalább nagyon sajátságosán hangzik a lelkiismereti szabadság, a vallási teljes egyenlőség és viszonyosság és az ebből kifolyó elveknek hangoztatása oly részről, hol mindezeknek kimondását tiltakozással fogadták, (ügy van 1 a szélső baloldalon.) Nem akarom érdemileg tárgyalni a kérdést és nem veszem behatóbb taglalás alá az 1791 -diki X. törvényezikket, mely igen csekély, de első alapját rakta le a vallásszabadságnak, a vallás- egyenlőségnek. Említettem, az 1848. XX. törvényezikket, ott" ki van mondva a teljes egyenlőség a vallásfelekezetek közt és a teljes viszonosság. Méltóztassanak meggondolni, hogy mi vitte a törvényhozást arra, hogy annak tagjai közül ismételten és ismételten, még pedig pártkülönbség nélkül történtek 'felszólalások, hogy ideje volna már, hogy az ténynyé legyen. Valósággal ma sem lett ténynyé. Én igen szomorú érzéssel vettem, igaz, a t. ház múltkori határozatát, midőn először történt, hogy az erre vonatkozó indítvány még csak figyelembe se vétetve, leszavaztatott, hanem annyit mindenesetre mondhatok az 1868. Lili. törvényezikkröl, hogy az legalább részben orvosolni igyekezett azon bajokat, a melyeket az 1848. XX. t. czikkben való elvi kimondás folytán a gyakorlattal való meg nem egyezés szült. Tudjuk, igen sokszor előfordultak, én csak megpendítem, hogy a lel kiismereti szabadság révén, azon a réven, hogy hiszen a szülők határozhatják me? lesiobban. minő vallásu legyen gyermekük, reversalisokat kértek, a melyek a lelkiismeretre való nyomással épen magát az elvet vieziálták, mert a szülök elhatározását már előre megakadályozták. — (Úgy vagy! a szélső balo'daioD.) És ezen, a lelkiismereti szabadságra, a yallásegyenlőségre való hivatkozást, továbbá | hivatkozást arra, hogy a szülő joga meghatározni gyermekük vallását, hallottam akkor egy igen tekintélyes résztől, épen egy bíboros főpap részéről a törvényhozásban is; de a törvényhozás azért megalkotja az 1868. Lili. t. czikket. És mi lehetett hát ennek az oka? Azt hiszem az, a mi minden helyes törvényhozásnak okul és minden helyes törvénynek alapul szolgálhat: a szükség. Mert végre is nem találta magát a magyar állam abban a helyzetben és még igen soká juthat el talán oda, bogy a teljes vallásszabadságot foganatosítsa, hogy érvényt szerezzen annak, hogy minden vallásfelekezetnek, minden egyes hitűnek megadja a teljes függetlenséget, hogy azoknak, a kik bármily felekezethez tartoznak, bármily felekezetbe egyesülnek, megadassák az egyenlő helyzet. Mert igy a mai helyzetben az ily biztosítékoknak eltörlése nem volna egyéb, mint az ököljognak ezen a téren való érvényesítése, a gyengébbnek oda dobása az erősebb elé. (Helyeslés úgy van! a szélső baloldalon.) És épen mert ezt látom, kimondom, hogy igen szívesen fogok azokhoz járulni, a miket Göndöcs Benedek t. képviselőtársam hangoztatott, ha megadják minden vallásfelekezetnek az egyenlő helyzetet az országban, az egyenlő erőt és ha azt az elvet következetesen keresztül is viszik, hogy legyen lelkiismereti szabadság, teljes jogegyenlőség, teljes viszonosság a vallásfelekezetek közt. De mindaddig, mig az nincs az adott helyzetben, ideális álláspontra én nem helyezkedem. A mi már most az 1868. Lili. t. ez. 12. §-át illeti, a mire különösen méltóztatnak ezó- lozni, az általam előadott oknál fogva, méltóztassék a t. ház megengedni, hogy erre vonatkozólag is nehány megjegyzést tegyek. (Halljuk!) Az első az, hogy igenis az 1868. Lili. t. ez. 12. §-a, mely annak idejében — nem tudom ki részéről, de felemlítetett — quasi kompro- missum folytán jött létre, homályt hagyott fennt t. i. megrendelte a törvényre való hivatkozással, hogy mindenkit illetékes lelkésze kereszteljen, de Dem adott ennek szankeziót s lehetővé tette a különböző felekezetű lelkészeknek, hogy más felekezetüeket is keresztelhessenek, a mit én természetesen nem is tartok eltiltkatónak, mert előre kutatni nem lehet, miféle vallásfelekezetü azon gyermek, a kit oda hoznak keresztelés végett, ennek igazolására egész rakás okmány kellene; de egyszersmind ezen törvényezikkben meg-' maradt az a hiány, hogy nem jelölte meg, hogy mikép határoztassék meg azon gyermek felekezeti illetősége, hová fog az törvény értelmében tartozni, ha az illetékes lelkész nem értesül, a más felekezetűéi történt bevezetésről, és nem gondoskodott arról, miképen kerültessenek el a visszaélések, a melyek az anyakönyvbe való bevezetésből erednek. Igaz, merült fel sok panasz, de meg kell vallani, hogy annak idejében a kormány e panaszok iránt mindig úgy intézkedett, hogy elrendelte az anyakönyvnek az illető lelkészszel való közlését s az esetet mindig megrovandó, büntetendő cselekménynek jelezte, bármelyik részről fordult legyen elő. Meghozatván azon törvény sankciója, az 1879. XL. t. czilck 53. szakasza, nagyon természetesen gondolkodóba estek az illetők, hogy annak még kellemetlen következményei is lehetnek, ha mi oly proselita politikát csinálunk a ker sztelésböl és úgy tekintjük azt, a kit bevezettünk anyakönyvünkbe, hogy azt már a mi egyházunk hívének tekintjük. A bajr k előfordultak, s midőn azt kellett tapasztalni, hogy daczára a további magyarázatnák, a törvényes biróság úgy Ítél, hogy az nem büntettendő cselekmény, a múlt országgyűlés képviselőházához kérvény intéztetett. — De nem azon irányban, hogy töröltessék el a törvény, nem azért, hogy ne adjunk annak szaukeziét, hanem az mondatott benne, hogy tegj’ük világossá a törvényt, vegyük el okát a viszálykodásnak, buzz.uk ki | szálkát onnan, a hol van, hol kelevónyt okoz és kívánták, hogy tétessék felelőssé a lelkész, és legyen köteles az anya- könyvet hivatalból közölni, tanúsítván ez által, hogy tiszteli a törvényt, tiszteli a jogot és nőm akar proselitákat csinálni, nem felekezeti szempontból jár el. Ezeket akartam megjegyezni, t. ház, és úgy látván, hogy érdemileg e fontos kérdés most nem tárgyalható s miután előttünk áll, hogy a múlt alkalommal az országgyűlés képviselőháza e kérdésben határozatot hozott, s ennélfogva azt kell hinnem, hogy a kormány a maga részéről komolyan fog e kérdéssel foglalkozni: ezeknél fogva én más határozati javaslatot oly kérvényekre nézve, melyek e törvényt eltöröltetni kívánják, nem pártolhatok, mint azt, melyet a kérvéDyi bizottság terjesztett elő. (Helyeslés.) Tanonczaink. Nincs mit tagadnunk, bizony úgy van az, hogy nincs kellő gondozás alatt azon osztály, a melyről ezúttal szólani akarok, melynek érdekeben fogtam tollat. Ez osztály a tanonezok, inasok osztálya, a mely pedig megérdemli figyelmünket és gondoskodásunkat. Az iparegyletek nemes buz- galrnu törekvése ezekre méltán terjedhetne ki; mert ha napjainkban szemlét tartunk az ily ifjak felett, szomorúság fogja el bensőnket. Ezek lennének idővel a mi közép osztályunknak zöme és egyeteme; de igy tartva, a hogy most vannak, nem lesz belőlük egyéb, üres hangú, kelletlen munkájú embereknél. Én részemről igen szeretném, ha az iparegyesület valamikóp módot találna arra, hogy azon mesterek, kiknek gondjára tanonezok vannak bizva, (pedig csaknem mindeoikre van), azokat tekinteuék családok oly tagjának, mint a minők saját gyermekük. Koronként szemlét tartanának felettük. Ha testileg képezik a munkában, igyekeznének azokba otthon egy kis szerénységet, illemérzetet is önteni. Ne tekintsék azokat csak úgy, mint a kiknek munkáját, segélyét elvehetik; de adjanak nekik maradandóbb jókat is, melyek jövendő pályájokon szavatar- tókká, kitartó működésüekké, tiszteltekké tegyék. Ne tekintsék őket értéktelen semmiknek, a kik csak huzásra-vonásra alkottattak s köteleztettok, de a kiknek jövőjéért első helyen ők a felelősök Isten és emberek előtt. Mit tesznek ezek ma ? az útozát felverik éktelen lármájokkal s megbotránkoztatnak erkölcstelen dalaikkal, rémeik a kisebb gyermekeknek, állatoknak. Ezt fájdalmasan kell tapasztalni a közönségnek. Énnek mind nem szabadna igy lenni. A fővárosban már a tanonczelőadásokon rendőröknek is kell szerepelni, tehát itt már az illemet, tudományt, szerénységet, szóval a mi az embert egyedül teszi emberré, rendőri hatalommal kell átörökíteni a tanonezokba. Nálunk is közel vagyunk ehez, mert az ismétlő iskolák tanítóinak élete csaknem egy-egy évvel rővidittetik meg minden órai tanítás után. Kijövet az iskolából, hallani azt az éktelen zsivajt, fütytyöb, lármát; látni már az iskola küszöbén a pipa- és szivarra gyújtást, valóságos utczai lázadás torlasz nélkül, kicsinyben: jaj annak, kit ekkor végzetes útja e tömegnek vezet, különösen a lányok vannak kitéve illetlenkedéseiknek. Nagyon itt volna az ideje, hogy hatóságunk nagyobb gondot fordítana az iparos tanonezokra igyekeznék korlátokat vetni túlkapásaiknak. Felnőve, igy lesznek belőlök nagyszájú, üres beszédű mesterek, kik sóvárogva várják a szünet napokat, sőt egy nappal előre készülnek ahoz s még egy nappal meg is toldják; lesznek hazug mesterekké, kiktől nehéz kivárni a munkát, melyet nagy izzadság között s bosszúság mellett állítottak úgy a hogy össze. Itt volna az ideje bogy némely mester felelősségre vonassék tanoncza tetteiért, beszédéért, szóval egész eljárásáért és viseletéért. Azt hiszem, a példa hatna lassanként. Csak meg kellene kezdeni, addig mig nem késő, mert nehéz lesz a vénülő gályát hajlítani. így azután a mester és hatóság együttes működésének lehetetlen, hogy kívánt eredménye meg ne lenne elébb vagy később. Ha ez a fiatalság igy nő fel, jaj akkor annak a korszaknak, melyben működni fognak, s jaj a velők érülközőknek! Valljuk be őszintéu kicsinyeljük e bajt. Kicsiny kezdetből Szoktak nagy dolgok fejlődni. Bölcsőben aludtak először a világhódítók s nagyratörő elmék, de a társadalom átkai is. A kis folyam a tengerekig érve, hány virágzó vidéket, várost szokott elseperni ? Vagy talán ennél vannak nagyobb bajaink is, melyek igénybe veszik minden erőnket ? Lehet! De van-e szentebb ügy, mint a jövő nemzedéknél helyes alapvetés, a melyen fog épülni a jövő kor boldogsága avagy romlása ? Ha megvan teremtve az iparadó, mely busásan fizet az államnak, oda kell törekednie, hogy teherképes és fizetni tudó tagok álljanak iilővol elő I hazában. Nem szedett-vett nép, mely kibújjon minden kötelesség és teher alól, s csak saját kényelmére, élelmére keressen, no mog a — torkára I Az elemi oktatás megszakadván a tnnonczczá léteikor és általa, kiszabadúlva a fék alól, rettenetes elvadúlttá lesz egy némelyik, vadabb a pusztai lónál és hangosabb a Rákóczy harangnál. Szerencse, ha jó házhoz kerül valamelyik s ott folytatását nyeri a felnőttek iránti tiszteletnek, becsülésDek s ama tudatnak, hogy nem a vásottak példája a követésre méltó s nem ebben áll a derókség, hanem oly modor és viselet felöltő- zése, természetünkké változtatása, hogy a gyermekből már kitessék a rendes ember képe és magaviseleté. Vajha ott a hol kell, e szavak nyitott fülekre találnának! Rácz János, szót sem birt kiejteni többé. Reszketni kezdett karjaim között; éreztem hogy hanyatlik... szemeit lezárta. Elájult. Magam is megrendültem. Boldogságos Isten 1 mit csináljak most már ? Hogy hozzam életre ez ártatlan lelket ? Lázas izgatottsággal kaptam fel ölembe s vittem rohanva a közelben csörgedező patak felé. — Nem csalódtam ; a patak tiszta vize használt, felüditette zsibbadtságából. Felnyíltak újra azok a szép, sötétkék szemek s rám nézett velők kérdezöleg és mereven. — Istenem'. hol vagyok én ? — nyögé a szegény gyermek, midőn végre magához tért. — Jó helyen Mílike, barátja gondjai alatt. Legyen nyugodt; ne féljen semmitől. Én önt megvédem minden bajtól. Engedje meg, hogy karommal kínáljam meg. Látom, ön nagyon gyönge. Ha nem bir jönni, óh szóljon s ölembe veszem. De itt nem hagyhatom soká. Ön nagyon ki van merülve s bizonyára éhes is. Este van, sötétedni kezd; a hold csak egy óra múlva jön még fel. Sietnünk kell, hogy mihamarább, biztos ösvényre találjunk. Derekát átölelve megindultunk. Lassan, ingatag léptekkel haladt mellettem a leányka. — Nem sokára egy ismert ösvényre jutottunk. Még legalább is egy óra hosszát kellett mennünk, hogy kiérhettünk az erdő szélére. Az úton aztán bátorságot vettem magamnak, hogy gyöngéden megkérdezzem tőle : hogyan, vagy miért bolyongott ily messz;re? Homolya István. (Vége köv.) semmit; szavam válasz nélkül halt el az erdő csendjében. Csüggedes szállott meg. Mit tegyek most már ? Menjek-e tovább, vagy visz- szaforduljak ? Hogy találok ki ez ismeretlen helyről ? Hátha itt kell töltenem az éjét ? Az izzadság hideg cseppekben folyt alá arezomon. Ekkor jutott eszembe, hogy velem van zsebpisztolyom is. Jó lesz talán, ha egyet lövök. Hátha lesz valami eredménye. Elővettem fegyveremet. Régi, nagyon régi jószág volt az. Még apámtól örököltem. Nem is emlékeztem rá, mikor lőttem belőle utoljára. Felhúztam sárkányát. A gyutacs egészen be volt rozsdásodva rajta. Tartottam tőle, hogy nem fog elsülni. Ég felé nyújtottam karomat s lőttem. Iszonyú durranás rázta meg körültem a levegőt. A fegyver szétvágódott, kezemben csak famarkolatja maradt. Láttam, hogy kezem is vérzik, egy repülő aczélszilánk mutatóujjamat sértette meg. Nem volt időn bekötni, mert a következő pillanatban, nen messze tőlem, egy bokor hirtelen megrezzeni s kétségbeesett „Jaj, Istenem 1“ kiáltással futott ki belőle egy női alak. A nélkül, hogj még felismerhettem volna, enkénytelenül | megvillant agyamban a gondolat, hogy ez alak nem más, mint Milike! — Megálljon a kisasszony 1 kiáltottan felé rohanva, s mielőtt magához térhetet! volna, elértem, megragadtam és magamhoj öleltem. Csakugyan ö volt. Ah, de mennyire megváltozott tegnaj estve óta! Alig ismertem rá. Valami sőtél borúlat látszott elömölni homlokán. Elhalványodott s téveteg szemekkel nézett rám. Égj
