Békés, 1882. (1. évfolyam, 1-53. szám)

1882-01-08 / 2. szám

2-ik szám. r Szerkesztőség: Belváros 6o-ik szám, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési díj: Egész évre ..........5 frt — kr. Fé lévre .. .. .. .. 2 „ 50 „ Évnegyedre .... 1 „ 25 „ Egyes szám ára 10 kr. < ^ A Gyula, 1882. január 8-án. f f I. évfolyam. r~ POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! HETILAP, MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő: Jantsovits Emil. Főmunkatárs: Oláh Ctyörgy. Kiadó Hivatal: 1 Főtér, Prág-féle ház, Dobay János könyvárus üzlete, hova a hirdetések és nyílt­téri közlemények küldendők. Hirdetések szabott áron fogadtatnak el Gyulán a kiadó hivatalban. L Nyilttér sora 10 kr. Ja Hirdetések fettételnek: Budapesten: Goldberger A. V. Sertiie tér 3. ez. a.; Jlaasenstein és Vogler (Jaulus Gyula) Dereibe meze 11 ez e.- — Lipót. Porom meze S. ez e; - Bécsben: OppeUk A, Schalek Henrik, Moose Rudolf és Dukes M. hirdetési Íredéiben, e székéit Íreken. .A vízrendezésről. Alig van a hazának oly vidéke, me­lyet annyira sújtana a folyamok időn­kénti kiöntése, mint Békésmegye. A Tisza vidékén is minden évnek meg van a ve­szélye, ott is élethalál harczot vivnak az árral; de a mi szerencsétlenségünk na­gyobb, mert a Körösök hullámai nem kisebb veszélylyel fenyegetők, mint a Tiszáé, azonban kereskedelmi viszonyaink­ban e különben csekély vizű Körös folya­mok elöhaladásunk tényezőiül nem szol­gálnak, vagy nem annyira mint a Tisza. Évről-évre növekedni látjuk a ve­szélyt, mely megyénk népes községeit pusztulással fenyegeti, s különben áldás­dós földjeinkben rejlő erőnket felemészti. Mé» ma is —— a talán örökké — érezzük a fájdalmat, melyet a múlt év yizárjai okoztak, s habár a végsőig foko­zott erőfeszités küzdelmével megmenthet­tük tűzhelyeinket Gyulán, Békésen, Csa­bán, Gyomán, Endrődön, Berényben, La- dányban, Szeghalmon: elpusztult Tarosa. Egy évtized és megyénknek két vi­rágzó községét — fajunk typicus erede­tiségének fészkeit Dobozt és Tárcsát bo- ritá el a romboló vízár, megyénk dósán termő rónája pedig évről-évre tengernyi viz alatt feküdt, s munkáink, fáradalmaink gyümölcsét sás és bürökben fizeté. S. Menyecskék bálja. Mindenekelőtt bocsánatot kérünk váro­sunk bájos leányaitól, hogy midőn a gyulai kaszinó sylvesteri estélyéről emlékezünk meg, azt a meny ecskék báljának neveztük; nem akartuk ezt a leányok rovására tenni, s szí­vesen bevalljuk, hogy bár az a kópé békési közjegyző városunk egyik legszebb, legked vesebb leányát jegyezte el, a gyulai leányok koszorúja oly bájos virágokból van összefűzve, hogy az előtt még Bon Caesar de Bazan ca- raffai gróf is, kinek egyedül volt joga a király előtt föltett föveggel megjelenni, le veheti a túri süveget. A czimet onnan vettük, hogy az estélyen városunknak majd mindenik úrasszonya jelen volt, — egy sem bánta — reméljük. Nagy mondásairól hires idősb H. Imre bátyánk szerint : lehet szép lakodalom, ke resztelö, disznótor, névnapi dáridó, deate- metés soha sem szép; az 1881-ik ki­szenvedett esztendő temetése után tagad­juk e mondás igazságát. A temetés, igaz, olyan alkalom, mely majd mindig siró, zokogó, de mindenkor szo­morú, megilletődött közönséget hoz össze; ha nem volt is a nap passiv hőse sajnálkozá­sunkra érdemes, a halál gondolatának fel- ébresztése megilleti a halandót. De az 1881-ik év, melyet bátran mond­hatnánk a földrengések, gözmozdony össze­ütközések, gázrobbanások, fejedelemgyilkos­ságok, szinházégések, házbeomlások, Körös és Tisza pusztítások évadjának, csakugyan érdemesítette magát arra, hogy teme­tése víg legyen, bár nem tudhatjuk, utódja, mellyel egyidejűleg 16 uj törvény és rendelet lépett életbe a Tisza gyárából, jobb lesz e, mint a régi? De a jövő bizonytalan még, s a közön­Midőn ily sok veszély között két­ségbe nem esünk a jövő felett, sőt megfogyott erőnk véres verejtékkel szer­zett utolsó garasait, munkáját — el­vonva haladásunk czéljaitől — roskadozó íajlékaink, s árboritott földjeink meg­mentésére áldozzuk: alig lehet nagyobb horderejű tárgya érdeklődésünknek, — mint a vízrendezési ügy. — Figye­lemmel s kiváló gonddal kell kisérnünk minden oly intézkedéseket és tényeket, melyek megyénkben a vízrendezés körül fel­merülnek; s jól esik látnunk a szivünkből üdvözöljük azon törekvéseket, melyek megmentésünkre irányozvák. Századok óta küzd megyénk derék népe az ár ellen. Evlapjaink szomorúan tüntetik fel a szüntelenül megújuló har­czot. 1876. évtől kezdve már oly erő­vel törnek ránk a veszélyek, hogy a küz­delem nagysága erőnket csaknem tólha- ladja, s a kitartásra, a végső erőfeszítésre, csak a jobb jövőbe helyezett remény, a veszély nagy ságát egy szívvel ál érző törvényhozásba vetett bizalom ösztönöz. Törvényalkotóink államéletünk régibb szakaiban a vízügyekkel igen keveset tö­rődtek, s csak annyiban foglalkoztak az­zal, amennyiben szoros összefüggésben voltak magánjogi viszonyokkal. Alig ma­radt reánk egy-két törvény, mely folya ség fátyolt vetve a gondokra, vígan élt a je­lennek. Már estve 8 óra tájban három fiakker hosszú sora robogva vitte a közönséget a „hajdan erős“ — Léderer működése óta annál zökögősebb Bonyhády-uton a Korona felé, melynek hűvös termében a rendezőség dide­regve, Farkas Jóska czigánybandája hangsze­reit rendezve, az étteremben pedig Fehér vendéglős fekete bugyellárissal, kis por- cziókkal, s a fejben még harmadnap is rúg- dal ód zó „Kincsem“ pezsgővel várt reá. A már említett hideg levegő, negédes­ség, vagy túlságos étvágy volt-e az oka, nem tudjuk, de .az tény, hogy fiatalságunk egy része nehezen hévül t, s az első csárdás alatt — horrendum dictu — saját kontó­jára ugyan, de mégis a hölgyek rovására — vacsoráit! — Szerencsére azonban csalt az omen, mert félóra múlva nemcsak a le­génység, de a jelenvolt n ő s, s részben h á- zas emberek is igyekeztek a czigányt ki­hozni a taktusból. Történt, hogy egy khinai követet Bécs- ben elvittek egy udvari bálba, hogy fogal­mat nyújtsanak neki az európaiak mulatsá­gáról; nagyon tetszett neki, s meg is kér­dezte, a tánczolókra mutatva: „m i fi z e t é st kapnak ezek a fáradságért?“ Per­sze az urak nagyot néztek a Gangesen túli polgártárs együgyűsége felett, pedig nem is csoda, ha egy oly nemzet fia, melynek leányai karonülő-korban tánczképtelenné tétetnek, s hol csak pénzért tánczoló utczai tánczosok láthatók, egy feszes udvari bál láttára oly visszás fogalmat szerzett. Jött volna i d e, hol minden arczon lelkesedés, s a táncz élvé­nek kinyomata ragyogott, s hol nem a ke­dély e k, csak a keblek feszültek, minden kokinkhinai gusztusa mellett is át- érezte volna, hogy ez nem munka, hanem élvezet! Van a „Korona“ éttermében egy nagy lomha ingaóra, mely rendesen járni sem szokott, miután nincs vendég, a kit marasz­maink áradásai ellen a védelemről intéz­kednék (1613. 24, — 1630. 14. törvény- czikkek a Tisza és mellékfolyóinak kiön­tései elien védgátak emelését rendelik); s ;zek is a feladat nagyságához mérten felületesen, s gazdászati viszonyainkhoz képest csakis „a folyamok könnyebb szer­rel korlátozni remélt feltűnőbb pusztításai alkalmából“ hozattak. Még a későbbi in­tézkedések is, (1723. 115,—179°/,. 67. t. ez.) mint mellékkérdést tekintik a folya­mok szabályozási ügyét. Csakis e század elején foglalkozott törvényhozásunk behatóbban a folyamsza­bályozás kérdésével, s látva a folyamok kiöntései miatt keletkező nagymérvű ve­szélyeket, szükségét érezte annak, hogy vizeink szabályoztassanak, s árvédelmi rendszer alkottassák. Az 1840. 4. t. ez által kiküldött országos választmány, már teljesen felismerte az árvízveszélyeknek az egész országra kiható jellegét, s a fo lyamszabályozást hazai közügynek tekintve „az országos teendők közé sorozza.“ Napjainkban az országgyűlés nagyobb gonddal foglalkozik a vízrendezés ügyé' vei, — erről tanúskodnak a vízszabályo zási társulatokról rendelkező (1871.XXXIX. a gátrendőrségi ügyet rendező (1871. XI. — a belvizek levezetése körüli eljárást szabályozó (1874. XI.) úgy az 1879. évi (XXXIV. és XXXV.) törvények. Azonban, hogy ezzel a kívánt czél elérve nem lett, arról megyénket szomo­rúan meggyőzték a múlt évi árvízveszé­lyek. De nemcsak megyénk, hanem a kor­mány s törvényhozás is meggyőződhetett arról, hogy mily hiányosak az eddig al­kotott törvények s az arra fektetett árvíz­védelmi rendszer; meggyőződhetett arról, hogy az ármentesités nagy horderejű fel­adata nem bizható továbbra is egyes tár­sulatokra s hogy nem található azok el­járásaiban, működéseiben elég biztosíték arra, miszerint a Körösvidéki külön törvényhatóságok területén ala­kult, de érdekközösségben levő egyes társulatok elkülönzött mű­ködése s a törvényhatóságoknak megnehezített felügyelete és el­lenőrködése mellett — a területi viszonyainknál fogva tervszerű összehatást, egy önt etfíjm üködé st s egy törvényhatóságnál vagy kormány közeg nél összpontosított felügyeletet s ellenőrködést igény­lő — ár m e n te si t é si s árvédelmi munkálatok, az érdekek kölcsö­nös szemelőtt tartásával végre­hajtassanak. Sajnos, hogy érdekeinknek e felette fontos kérdésére oly óriási csapásnak kel­lett felhivni a kormány s képviselőház tő­szón, de most kivételesen felhuzatott; ja mint ennek mutatója az éjfélt jelző számhoz, a jó kedv pedig tetőpontjához emelkedett, átalános „Boldog uj évet“ kívántunk egymás­nak, s annál vigabban folytattuk a murit, hogy az ó- esztendő murit. A bál éje eseményekben gazdag volt, s ha a fortélyos Yankee ide hozta volna villanyos photograph-gépét, bizony szép j e- leneteket örökíthetett volna meg a prae- sentiával hulló csillagokról. Elvünk ugyan néni avatkozni másnak magándolgaiba, dfe lehetetlen örömünk- s el­ismerésünknek nem adni kifejezést a felett, hogy hölgyeink majdnem kivétel nélkül egy­szerű toilettekben jelentek meg. Meggyőződ­hettek, hogy cartsnban is jól lehet mulatni. Reméljük, a kivételek nem nehez­telik megjegyzésünket, de miután a gyulai hölgyek a legutóbbi farsangok alatt kiérde­melték azon nevezetességet, hogy igen nagy, mondhatnók túlságos fényűzést fejtettek ki toilettjeikben, jól esett végigtekintenünk a sylveszteri estély hölgykoszoruján már csak azért is, mert az e 1 é b b i egyszerűség felé visszahajlási véltünk rajtok észrevenni, a mi, kivált azok előtt, kik a báli ruhák költsé­gét viselik, egészben jobb hatást tett, mintha brüsseli csipkeöltönyökben gyönyörködhettek volna. Hogy mennyi értelme van, kivált ily kis vidéki városban, minő a mienk, hol a kö­zönség tőrül hegyre ismeri egymás vagyoni helyzetét, s a közönség úgyszólván egy család, a fényűzésnek, azt mindenki meg­ítélheti. Ha megengedik, elmondunk egy ha­sonlatos adomát. Megboldogult Zsedényi, ki cynismusáról is hires volt, Párisban egy is­merősével, X. gróffal — találkozott, ki az öreg ur szokásos kopott öltözékére tett meg­jegyzést. „Minek öltözzem másként? hisz itt úgy sem ismer senki,“ — volt válasza. Ne­hány hét múlva Pesten ugyanazon, de még avultabb öltönyében járt az öreg, ismét talál­kozik X. gróffal, ki mosolyogva említi fel az reg ur pöárisi válaszát „hisz itt úgy is ismer mindenki!“ volt itt a felelet. Mi ugyan elhisszük, hogy hölgyeink nem ízért vették annyira igénybe Probst, Rosen­berg vagy Keller ollóját, hogy toilettjeik drágaságával kérkedjenek, hanem hogy annál pompásabban nézzenek ki; ugyan hölgyeim, az oly szép gyémántoknak, a minők nagysádtok, van-e szüksége drága keretre ? Higyjék el, bármelyik házasulandó ifjú szíve­sebben hallja azt, hogy bájos kacsóikkal jó rántást tudnak csinálni, mint azt, hogy nagy kontójuk van a fentemlitett czégeknél! Reméljük, nem veszik praeceptorosko- dásnak jóakaratu tanácsunkat, melyre a fen­tebb jelzett örvendetes hanyatlás után, hisszük, szükség sem volt. Térjünk vissza az estély jeleneteire. A tánezokban, — nem mondjuk, hogy az első négyesben, mert a közönség mind végig osztatlanul együtt maradt, — huszon­négy pár vett részt, a bájos hölgyek névsorát minek közlésével ragyogóvá tehetnők tárczán- kat, kénytelen vagyunk átengedni reporter ba­rátunknak a „Leben und Leben lassen* elvé­nél fogva. Reggeli öt órakor a fáradt galambok fészkeikbe tértek, azon kívánságunkat vivén magukkal, hogy a mily vígan kezdték az évet, oly vígan, boldogan teljék az le végig! Viszontlátásra a kórházi bálban! Palya. A magyar egylet Sylvester estélye. Paris, január 2-án Mint önök a hazai hírlapokból is olvas­hatták, a bécsi „Ring“ színház katastrophája Párisban is legnagyobb részvétet keltett. Nem mondhatnám ugyan, hogy „Autriche“ iránt valami túlságos rokonszenv mutatkoznék a franczi Útban, mindazáltal Páris most is meg­mutatta, hogy az emberi részvét és áldozat- készség tekintetében szinte joggal tarthatja magát a világ első városánal^^J^B á z m e g

Next

/
Oldalképek
Tartalom