Békés, 1874. (3. évfolyam, 9-51. szám)
1874-04-12 / 15. szám
Harmadik évfolyam 15-ik szám Gyulán április 12-én 1874 ( “""N Szerkesztőségi iroda: Dobay János könyvnyomdája, saját házában. Kiadó hivatal: Winkle Gábor könyvárus üzlete, főtér, Prág-ház. V. J VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Hirdetések felvétetnek Gyulán Winkle Gábornál és a szerkesztőségnél. — Hirdetésdij : 50 szóig egyszeri hirdetésnél 60 kr., 100 szóig 1 frt., kétszeri hirdetésnél 25%, háromszori hirdetésnél 50% elengedés. — Nagyobb hirdetéseknél méltányos árelengedés. — Nyilttér Garmondsora 10 kr. ^ Megjelen ^ hetenként egyszer, minden vasárnap. Előfizetési dij: Három hóra . 1 ft Hat hóra . . 2 ft Kilencz hóra . 3 ft Egy évre . . 4 ft v____________y Gyula április 10. Kell-e nekünk községi oppositio ? E kérdést vetettem fel e lapok hasábjain s arra az én szempontomból igyekeztem is megfelelni, de mivel talán egyoldalú lehettem, L. ur folytatja a feleletet. Határozott választ nem ad, mivel szerinte az általam oppositiónak nevezett párt van többségben, s igy a többséget oppósitiónak nevezni anomália. Igazat ad nekem az elnevezésben városunk többségben levő pártjának működése. S igy erről nem is kívánok szólam. Városunkat Gerla és Póstelek elvesztése által súlyos anyagi csapás érte, ezt városunk minden polgára érzi, s ez átalános meggyőződés ad nekem igazat, midőn e veszteséget con- statálván, annak kútforrására mutattam. A hírlapírónak lelkiismeretes kötelessége mindenkor, s mindenkinek az igazat megmondani, vagy ne nyúljon tollhoz. Én saját meggyőződésem szerint ez ügyben az igazi tényállást adtam elő, hogy aztán nehányan zokon vették, az csupán mellettem bizonyít. Értem én, hogy nem tudnak sokan a végeredménynyel megbarátkozni, mert a hol fizetésről van szó, ott a hazafiság már nem olyan könnyű portéka, de mért erőltették önök a dolgot annyira, mért feszitették a hurt szakadásig, mely pattanása közben aztán mindkét felet sujtá, csak hogy mi érezzük jobban. Azt is természetesnek találom, hogy a minister határozata ellen a megye apellált, s hogy jó eredményt reméltünk az országgyűlés határozatától, hiszen különben nem is lettünk volna gyulai polgárok. De ma, midőn az országgyülwr határozott már, s úgy, hogy a miniá- ternek igazat adott, nem csak, hanem kik figyelemmel olvasták az érdekes vitát, megérthették, hogy az ország- gyűlés határozata a minister eljárását még a jövőre nézve is helybenhagyta, a mennyiben világosan kitűnt, hogy a törvény azon szakaszának módosításánál, mely a pusztáknak községekké leendő alakulásáról határozottabb illetőleg részletesebb intézkedés szükségességét mondta ki, e módosítás nem a községek, hanem épen a községekké alakulandó puszták javára fog kiütni. S igy L. ur nagyon helytelenül cselekszik, midőn a „községi“ párt tö- rik-szakad politikájának védelmére kelve, az országgyűlést kárhoztatja, hiába keni ön az országgyűlésre a hibát, itt lett az elkövetve, s épen az ön által védelmezett párt vezéreinek konokságából. És egyátalában nagyon felületes parlamentaris érzékről tesz tanúságot azon nyilatkozata, hogy az országgyűlés határozata „szégyenletes“ volt. Hiszen, ha az a törvény szerintünk magyarázható, már kérem, ki van a magyarázatra inkább hivatva, a mi- nister-e, vagy Békés vár megye, avagy az országgyűlés, ki azt a törvényt hozta, vagy pedig L. ur ? Erre aztán köny-1 nyü a felelet. Mert én, már bocsánat — L. ur-1 jiak csalatkozhatlanságában még any £iyira sem hiszek, mint kiét dogma láilapitotta meg. E szerint tehát ma, az országgyűlés határozata után is azt mondani, hogy a megye állott a törvényes alapon, legalább is az alkotmányosság tagadása, s igy önként elesik azon állítás is, hogy a megye igazságosan akarta az uraságot megadóztatni. Egy kis nevetséges is van az ön soraiban, midőn a gróf lovagiasságára hivatkozik, s az elszakadás veszte ségeért azokat teszi felelőssé, kik az elszakadást tanácsolták a grófnak. —) Én nem tudom tanácsolta-e valaki, de nem is kellett ezt tennie senkinek, mert önök erőltették rá, biztak lovagiasságában, folytonosan a törvényt s az igazságot hangoztatva, arról elfelejtkeztek, hogy suimnum jus, summa iniuria, — önök előtt a lovagias gróf, a gazdag földesur állott, — ki tehet aztán róla, hogy ez a gróf is tudta valamennyire a törvényt, mely r.eki jogot adott arra, hogy szépen a faképnél hagyjon minket. Különben ez is olyan takaró, mint az előbbeni, nem elég hosszú arra, hogy a lólábat elfedje. Aztán a 3000 írtnyi veszteséget kisérti ön meg devalválni. — Én azt hiszem, hogy nem túloztam, mert amint Póstelek és Gerla részei elváltak tőlünk, úgy következhetik a többi is, és ekkor bizonyára nem lesz kevesebb a veszteség. De ha azt találnám öntől kérdezni, mennyire megy erkölcsi veszteségünk ? bizony aligha adhatna határozott választ. Ez erkölcsi veszteség pedig az uraságok jó indulatának elvesztése. Ez talán többre rúg 3000 írtnál ? A mi pedig az egyeségről adott definitióját illeti, teljesen igaz, csak hogy én nem gondolom, hogy a gróf épen e szempontból kivánt volna egyezkedni hanem- hogy tudja, hogy bizonyos időre eny- nyi s nem több adót fog fizetni, hogy ne legyen kitéve az önök által létesített többségi párt bölcs szeszélyének, mely a múlt hétfői gyűlésen az ösz- szesereglett nép demonstratiójában oly szomorúan culminált. Nem jól van ez igy uram olyanok a mi állapotaink melyeknek védelmére kelni szinleg hálás feladat lehet, de ki városunknak jövőt óhajt, annak óhajtania kell ez állapotok megváltoztatását is. Én bízom városunk jövőjében s nem is legyezgetem a hibákat, s remélem, hogy eljön az idő, s nincs is már messze, midőn polgárságunk nagy többsége át fogja látni: hogy jó akarat, értelem, s ügybuzgóság; nem pedig a személyes érdek az, mi haladásunkat biztosítja. Éhez nem kell profetia, ezt a józan ész átlátja, s én városunk polgárságának józan felfogásában sohsem tudtam kételkedni, s épen ezért biztat azon remény, is, hogy mi előtt j A vidék rózsája. Beszély. (Egy szerelmes napló-töredékéből.) Irta : Miskey-Jugovics Béla. I. „„Szerelem!.... Szerelmen kezdődik a világ, szerelmen kezdődik az élet, szerelmen kezdődik a menyország. Az Isten maga is szerelem és a szerelem maga egy isten .... Ki ismerte ki valaha az emberi szív titkait ? Ma szeret, holnap gyűlöl — és nem tudja miért ? — Szereti azt, akit gyűlöl, és gyű löli azt, akit szeret, — és nem tudja miért? — Hü marad ahhoz, ki hozzá hütelen, és megcsalja azt, ki hozzá hü. Él, gyilkol, és meghal azért, kit imád, — s hideg, és kemény marad ahhoz, ki őt imádja. — Tettet, hazudik oly remeken, oly élethU képekben, mint maga a napfényü igazság, — s eltudja rejteni igaz érzelmeit oly mélyen, hogy Isten szeme legyen, mely rájok talál. — Kínozza azt, akiért él, kinek nevére hangzik minden dobbanása, s kínozza benne önmagát ; — óriásokká növeli érzelmeit, hogy azokat, mint vérellenségeket hagyja megküzdeni szűk korlátáikban, s ha nem bírja terheit tovább — megszakad .. . Ilyen az emberi szív!“” * * a Egy férfi és egy leány szerették egymást. Szerelmük őszinte és egyszerű, s forró és tiszta volt, miként a nap. A leány, ha kedvesének szemeibe nézett, azokból csak annak végtelen szerelmét olvashatá; — s ha az ifjú ábrándos szemeit a leányka arczán nyugtató, annak tekintetéből az sugárzott felé : tied vagyok! Egy szerelmes tekintet, egy lopva váltott kézszoritás, egy szál elhervadt, elejtett virág : képes volt napokig boldoggá tenni a szerelmeseket, s szívok kiáradt a tiltott gyönyörtől, ha ajkuk néha egy-egy csókba forrt. A világ egyet fordult tengelye körül; — — ismét oly melegen sütött a nap, ismét úgy zöldéit a mező és virány, — a természet ugyanaz maradt, de az ifjú pár szerelme eltűnt, elveszett. Hogyan történhetett meg ez? „„Ki ismerte ki valaha az emberi szív titkait ? . .. Hű marad ahhoz, ki hozzá hütelen, s megcsalja azt, ki hozzá hű!““ . . . A Murányi Péter háza a múlt évtized elején megyeszerte hires volt, a mai világban már szinte fehérhollóvá vált, — igazi ősmagyar vendégszeretetről; a ki csak egy napot, vagy estét töltött is el ott, az bizonyára sokáig kedvesen emlékezett vissza a kedélyes, mindig jókedvű, s eredeti humorú öreg úrra, — a ritka szivességü házi asz- szonyra, ki szinte „agyon kínálni“ szokta vendégeit, s arra a tettetés nélküli, igazi barátság és szives előzékenységre, melylyel e házban találkozott. De lett volna bár az öreg Murányi a legmorozusabb philantrop, neje pedig az egyptomi hét szűk esztendő sanyarú kinézésű próféta, azért mégis gyakran látogatott lett volna e ház, mert ott virult — az ifjú szivek fellángoló érzeraényónek, a környék bámulatának, és — amit bizton állíthatunk — a nővilág számos tagja irigységének tárgya, illetőleg indoka, a két Murányi leány, — „a vidék rózsája,“ miként az ifjabbat, imádói elnevezék; — kiket olvasóinknak bemutatni, perczig sem késünk tovább. A két nővér épen magányosan ül a nagyvilágban jártas Ízléssel, és comforttal berendezett szobájokban. Mariska, az idősb — ha ugyan egyátalában szabad, bárha megkülönböztetés végett is ezen — hölgyekre nézve nem épen hizelgő és udvarias szót használnunk — kényelmes támlányszékben ülve olvassa Jókainak valamelyik érdekes regényét, — húga pedig — | mint közönségesen nevezni szokták — a kis Tilla, az ablaknál ül, és kezeit ölében nyugtatva, mint könnyen elgondolhatjuk — ábrándozik. Valóban zavart helyzetbe jutnánk, ha szükségképeni feladatunk lenne, a két testvér, szépsége és jellemzése végett, határozott párhuzamot felállítanunk, s azért elégnek hisszük csak annyit mondani, hogy a Murányi nővérek tökéletesen megérdemelték azon díszes jelzőt, melyei őket rajongó imádóik találékonysága feldiszité. Mariska szőke volt, — mandula vágású sötétkék szemek, finom, halvány és hosszas arczéllel, magas és karcsú termettel, mindig vidám kedéllyel, és a világon a legjobb szívvel, természettel megáldva. A kis Tilla, — mint e szólam már előre is jelezi — alacsony — de arányos termetű és barna volt, s e nemben szebb még testvérénél is. Az övéhez hasonló szemeket képzelhetett maga elé a költő, midőn azt irta, hogy — „az éjfél legfeketébb foltját napnak közepébe ha tennéd: még az lenne talán szeme nyilt fényéhe’ hasonló;“ — s ez éjsötét szemek fölött, magas homlokán bizonyos hódolni késztő fenséges szépség honolt; gömbölyű arcza olyan volt mint „a tejben úszó rózsa,“ s e gyöngyvirágszinü rózsa arezon olyan jól állott az a néha látható daczos kifejezés; — kedélye olyan volt mint tavaszszal az ég, néha felleges, többszőr derült, játszi és gyermeteg, gyakran ábrándos és komoly. A két testvér még most is a fent leirt helyzetben ül. Kinn szakad az eső, mintha csak öntenék ; s B. város lakói közt nem akadna ember, ki az utczai sártenger örvényének átlá- bolására elszánni merné magát. — Fogadom, hogy ma nem jön el! — e szavakkal töri meg a kis Tilla a csendet inkább fennhangon fűzve gondolatait tovább mint tulajdonképen testvéréhez intézve szavait. — Kicsoda; -— kérdé Mariska, könyvéből fel sem pillantva még. — Kicsoda ........mintha nem tudnád ki s zokott ezea órában sétálgatni ablakunk
