Békés, 1874. (3. évfolyam, 9-51. szám)
1874-04-12 / 15. szám
egy második gerla-pósteleki kérdés kerülne szőnyegre, majd jobban utána néz: ki hát tulajdonképeu a nép barálja ? Kratochvill Gyula. Szarvas, april 8. 1874. A „Békés“ f. évi 14-ik számában eszmecserére történik felhívás azon kérdés felett : tartozik-e gyalog ember hid vámot fizetni vagy sem? szerintem igeo helyes czikk iró nr azon indítványa, miszerint óhajtandó, hogy ezen tárgy a megyei közgyűlést roeg- ' előzőleg több oldalról megbeszéltessék ; mert ez nton két czél éretik el: 1-ör, hogy a megye-bizottság azon tagjai, kik e kérdés tanulmányozásával nem foglalkozhatnak, felvilágosítást nyerhetnek s így döntő szavazatukat meggyőződésre alapíthatják, — 2-or, hogy ez utón az eszmék előre tisztáztatván, eleje vétetik a gyűlésem hosszas, időrabló de- battirozásnak. — Eme szempontokból kiindulva, de azért is, mert a megye tek. alispánja által különben is utasitva lettem mint a járás szolgabirája — a hova Szt.-András község is tartozik — e tárgy felett véleményéé jelentésemet beadni, nem tartottam feleslegesnek szerény jogi nézetemet nyilvánosságra hozni annál inkább, minthogy az, czikkiró ur nézetével ellentétes. Véleményem szerint ugyanis, Szt.-András községe nem áll a törvényes téren s igy kérelme jogtalan; s igen is van hazai törvény — mely mai napig fennáll, s gyalog ember után hidvámot szedni megengedi nemcsak, hanem a gyalog embert hidvám fizetésére kötelezi, — s hogy hosszas ne legyek eme állításaimat, eltekintve az adománylevél tartalmától, a melyben nyíltan ki van téve: hogy a törvény által ki nem vett gyalog embertől is a megye által megszabott taxa szedhető; s eltekintve attól : hogy a gyalog embertőli hidvám szedést a jogosított tulajdonos — minden háborgatás nélkül — 130 éve gyakorolja, magok, az erre vonatkozó törvények idézésével igyekezem bebizonyi- tani. „Az 1723. lő-ik t. ez. 8. 25-ik szakaszai ekkép szólnak: „8. §. A nemes embertől pedig, akár kereskedést űz, akár nem; és a vámfizetés _alól fölmentett nem ■ nemes származásuaktól, hogy a vámháznál a vám- szedőtől italt vásároljanak magoknak, — elébbi büntetés terhe alatt tilos vámot követelni. 15. §. De még a jobbágyságot sem Bza- bad az 1609. évi 47. t. ez értelmében vámfizetésre kényszeríteni, ha az határainak területén hidépités8el s tatarozással terhelve lön.“ Az 1741. 28 ik t. ez. 2-ik § a a következőt tartalmazza: „2. §. És a szabad királyi városoknak hiteles útlevelekkel ellátott polgárai, valamint inas, törvény vagy kiváltság által fölmentett egyének, széles e hazában sehol vámfizetésre ne szorittassanak.“ Végül az 1609. 47. t. ez. ezt mondja: „Elrendeltetett, hogy senkinek jobbágysága, mely határainak kerületén hidak építése körül fáradozott, hidvám fizetésére annak határain belül ne kényszerittessék.“ Ezekből tehát, s különösen az 1741. 28-ik t. ez. 2 ik szakaszából elvitázhatlanul az tűnik ki : „hogy törvény és kiváltság által felmentett egyénektől vámfizetés nem követelhető ; kérdés már most az: hogy a szt.- andrási vagy más vidéki gyalog emberek értethetnek-e olyanokul, kiket a törvény vagy kiváltság a vám-fizetés alól felment ? .......... nézetem szerint egész általánosságban nem, hanem csak is azon vidéki gyalogosok bírnak fizetési mentességgel, kik a vámfizetéstől törvényszerüleg mentesek ; ilyenek pedig: 1) a nemes emberek (1723. 15.) 2) a papi személyek, az egyházak s iskolák szolgái (1456. 10.) 3) a szabad királyi városok polgárai (1741. 28. 2.) 4) az egyházi remeték, prímás jobbágyai (1599. 41.); — az ezen kategóriába nem eső gyalogosok tehát — kivevőn az 1609. 47. t. csikkben értetteket — fizetni kötelesek; — s ezen véleményem megdöntésére nem, süt éppen támogatására szolgál az 1836-ik évi XXVI. t. ez. 2. §-a is, mely szerint a lánczhidon hidvámot kivétel nélkül mindenki fizetni tartozik; mert ezen tör.vényczikkből nem az vonható ki, mit czikkiró ur következtet: hogy csak is a Iánez- hidon tartozik minden gyalogos hidvámot fizetni, hanem véleményem szerint az: „hogy a lánczhidon, a fentebb idézett törvények alapján kivételesek is köteleztetnek fizetni, tehát a nemesek és a többi. De nem osztom czikkiró ur nézetét, nemzet-gazdászati szempontból sem ; — ugyan is a nemzet-gazdászati elv éppen azt követeli, hogy a közlekedés biztos, akadálytalan, megszakítatlan legyen; ez a kereskedelem felvirágzásának egyik elengedhetlen postu- latuma ; ha tehát akad község, a mely e czél elérésére, nagy anyagi áldozat hozatalával is egy több ezer költséget igénylő álló-hidat épittett, nem követelhető jogosan, hogy a járó-kelőktől bizonyos a megye által megszabott dijat ne szedhessen; — hisz ha ezen elv állíttatnék fel, akkor eleve megzsibbász- tatnék, sőt megöletnék éppen, azon a nera- zetgazdászat érdekében követelt .czél elérése : „a biztos közlekedési ut,“ — sőt nézetem szerint, épen úgy mint az országos kő- utakon, úgy a hidakon mindenki — kivétel nélkül — kötelezendő lenne a fizetésre; | igy a most fizetésmentesek is — bárha önkényt fizetnek — a fizetésre törvény által I lennének kötelezendők, azaz a fizetés alól [ őket felmentő törvények volnának eltörlendők, nem pedig, hogy az eddig fizetni kötelezettek is felmentessenek. Ezekben öszpontosul nézetem : lehet, hogy téves : óhajtandó, hogy megyénk jogtudósai e kérdés megoldásához nézeteik közlésével hozzájárulni szíveskedjenek. Szarvas, april 8. 1874. Salacz Ferencz, Bzolgabiró. Felelet. Az egyéni szabadság fő feltétele az emberi tehetség és képesség szabad, korlátozatlan kifejthetése, a gondolatnak akadálytalan nyilvánithatása, a hajlamnak tetszés szerinti követhetése, — a mennyiben másokra ez által kár vagy sérelem nem háramlik. A legnagyobb veszély fenyegeti az egyéni szabadságot, — e közös feltett kincset, midőn egyesek törekvése — a gondolatok, hajlamok — — — nyilvánulásait a kezdetleges állapotba visszaszorítani, s igy az előbb- vrehaladás ösztönét, a czélra törekvést elfojtani irányul. — Szerencse, hogy e törekvés csak azon kevesek által vezettetik küzdelemre, kik még az egyéni szabadság ' nyil- vánulásainak érvényt — a szellem munkásságának eszközöket szerezni igyekvést, hiába való kicsinységnek s talán hibának ös- merik. Midőn a „Csalán“ által a társadalmi ferdeségeket, emberi gyarlóságokat ismertetve — azok, — tehát nem személyek ellen, erömhöz mérten nem a nagy közönség előtt, de szűk körben, jogok s személyek kellő tiszteletben tartása mellett, egyéni szabadságom érvényesítését, — tehetségem szerény kifejtését czélozva — szellemi fegyverekkel barcz- ra kelni törekedtem: nem hittem, — hogy legyenek, kik félreismerjék a gondolat ily iránybani nyilvánulásának szabadságát, s az erre gyakorolható jogokkal, a jelen időben is tulhajtottan fellépni hivatva érezzék magokat ; nem hittem, hogy legyen valaki, ki a szellemet — mely ha nem idő és korszerű önmagától elvész, 1 ha erőteljes, hiába minden ellene irányzott törekvés — a tevékenység teréről erős megtámadással, — élesre fent fegyverrel leszorítani igyekezzék. Azonban ifj. Jancsovics Pál ur előttem s talán előtte is ismeretlen okból, e dicstelen harezra vállalkozott akkor: midőn a nyilvánosság előtt küzdtérre lépett a „Csalan“ s illetőleg annak szerkesztője ellen. Fellépését igazolni akarva a „Csalán“ szerkesztésével lett vádoltatását említi. — Ezt keresett ürügynek tartom — felhasználva a közönség félrevezetése s a beavatkozás tisztázása czéljából, — nem azért, mintha ily lap szerkesztésére képtelennek hinném; mert hisz akkor ebbeli képességéről a „Vadvirágok“ rovata alatt önmagáról kiállítóit ecla- táns bizonylatot megdönteni akarnám, s mint ilyen a megösmert igazság ellen látszanám tusakodni: de mert ily lap szerkesztésével járó nehézségekkel megküzdeni személyében elég bátorságot senki sem kereshet, 1 mert midőn a „Csalán“ a fentebb emlitett czél és irány elérését tűzte czélul : akkor nem hi- hetem, hogy valaki benne saját ferdeségei- nek ostorozóját keresse. De nem ezen ok vezette önt a „Csalán“ ellen küzdelemre, sem az, hogy nevezett lap „csekély személye ellen is használja otromba szálkáit.“ Mert — ugyan mondja meg kérem, talált-e a „Csalánéban csekély személye ellen irányzott legparányibb támadást is ? Személye ellen én nem keltem sikra — bár önnel szemben ily küzdelemre is elég erősnek érzem magam — legfeljebb oly egyéni I vadhajtás lemetszésére irányzott vágást észlelhetett, mely által találva érezhető magát, s ekkor örülök, hogy az ön tulajdonait illetőleg bár szándéktalanul, — czélomhoz elég hü tudtam lenni. S nem vezethette önt a lovagiasság, a nők iránti cöteles tisztelet kímélet érzete sem, miután ez önnek gyenge oldala b hogy ilyesmit inkább javasolni, mint gyakorolni szeret: exemplurn docet; — sem pedig azon ok, mert nem akart „oly közlemények nyilvánosság elé vitelében részesnek tekintetni, melyekre egy lovagias s illemérzettel biró férfi sohasem vállalkozik“ — mert „hisz a magas megvetés hangján megszólt „zuglapba“ adott munkája nem ezt bizonyitja. S hogy még is mi ok volt szülője az ön fellépésének, — én nem tudora, — erre a feleletet öntől várom. Kifogásolja ön a „Szüszökvény“ eredetiségét. E tekintetben forduljon még egyszer memóriájához. A „Vadvirágok zárt fiókból elorzása“ bizonyítást szűkölködő állítás ; melyre válaszolni annyival kevésbé tartom érdemesnek, mert ezt megczáfolja önmaga azon állítással, hogy az, „elferditetten“ — tehát nem a zárt fiókban őrzött (?) eredeti szerint lett közölve. Megvallom azon felfogásával, hogy a „Csalán“ nem átallott nőket is gunytárgyául kitűzni — sehogy sem tudok tisztába jönni. Nem Önmaga gúnyolta e legjobban a nevet s annak ön által jól ösmert birtokosát is, midőn a „Vadvirágok“ közé rózsául tüzé ?! De eltekintve ettől, elítélhető-e azért a „Csalán,“ mert egy ezrek által viselt női keresztnevet közölt ? Hisz önnek ily gondolkozás mellett harczolnia kell a regények s fel kell jajdulnia a „naptár“ ellen. Az én „hivatás nélkül erővel irodalmi erőként feltűnni vágyó szellemem“ igaz, nem előtt; — fordult most durczáskodó hangon, testvéréhez a szép leány. — Ah úgy, te Gusztávot érted!... No, valid meg kedvesem, hogy ez a fiú, hát úgy egy kicsit, mégis csak érdekel; — szólt pajzán mosolylyal Mariska, könyvét ölébe eresztve, mielőtt azonban az elhagyott helyen, gondosan „megfülezé.“ — Ahogy vesszük, — felelt a kis Til- la vállvonitva, könnyedén, — de úgy látszik szerette volna már visszavenni az előbbi peresben mondott szavait, mert hófehér arcza mélyen elpirult. — Na, én bizonyosan tudom, hogy te hogy veszed; — pedig azt még tulajdonképen most sem tudom, hogyan ismerkedtél *meg vele. — Mintha bizony az olyan csodálatos lenne.... bemutatták a majálison,elhitt tán- czolni, és ... na, és ennyi. — Akkor én még körülményesebben eltudom neked mondani ennek a történetét, a szerint, amint nekem Vári Iíóza elbeszélte. — Szeretném tudni, hogy beszélhette hát el ? fordult Mariskához a kis Tilla, egész közönyös hangon, pedig arcza erre még job ban lángba borult. —— Bőza azt mondta — épen együtt sétált veled, midőn Jóska bátyánk Gusztávot mint régi jó barátját bemutató, ki is azonnal elkezdett udvarolni neked. A cotillon alatt Póza mellettetek ült, de ti észre sem vettétek ezt talán, sőt gyakran eltévesztettétek még a tánezot is, annyira elvoltatok valami érdekes társalgásba merülve. A kis Tillának arcza égett, s úgy érezte mintha szeme villám-karikákat hányva forogna, s mégis — az ablak felé fordulva pi- cziny ajkait kezdé bigyesztgetni, mint aki az egész beszédre nem sokat ád. Mariska kétségkívül észrevette ezt, de gyönyörködni látszott a kis Tilláuak ártatlan zavarán, mert ugyanazon a vallató hangon folytató:-1 Mikor a cotillonnak vége volt, Gusztáv e szavakkal fordult feléd: „Tudja nagy- sád mért nevezik ezt füzértáueznak ?“ Te kérdő tekintetet vetettél rá, mire ő azt feleié : „En azt hiszem valószínűleg azért, mert ez szokta leginkább összefűzni a sziveket.“ Azt mondja Róza, úgy hallotta — mintha te azt válaszoltad volna erre: ,.Meglehet.“ _ Jó l vagyok értesülve kedvesem ?... A kis Tilla összeharapta ajkait, és el- elkozdett ujjaival dobolni az ablakon. Elfogult hangon, alig tudott annyit kiejteni: — Nem mondhatnám !... De Mariska — beszédében meg sem állva, folytatá: — És azóta Gusztáv minden istenadott nap itt jár el néhányszor ablakunk — vagyis helyesebben ablakod előtt, — s ma azt súgta a fülembe Jóska az ebédnél, hogy _ mie lőbb látogatást fog tenni nálunk, s ennek te fogsz Örülni leginkább, nemde ?... — Én ?... óh egy cseppet sem ! kiáltott fel szinte ingerülten a zaklatott kis leány, — palástolni igyekezve egyszersmind zavarát, mi azonban nem igon sikerült neki. — Kedves kis Tillám, te most nem mondtál igazat, mindjárt meg is nézem az orrodat; — e szavakkal Mariska felállt, s gyermekes örömtől ragyogó arczczal, jobb keze mutató ujját fölemelve tartva, megindult a kis Tilla felé. Nem ért azonban még egészen hozzá, midőn a tornáczon férfi léptek közelgése, jókedvű nevetés, és aztán az ajtón csendes kopogtatás hallatszott, melyre idejök, sem maradt hölgyeinknek felelni, mert nyomban két csinos fiatal ember lépett a szobába be — Hát nem jó bátyátok vagyok-e én, — ime egy ügyes mulaltatót hoztam nektek, aki bizton tudom, hogy el fogja űzni a mai gyalázatos rósz idő unalmas perczeit; — ezen szavakkal rontott be a két gyönyörű hölgynek vig kedvű bátyja, karján hozva egy fiatal embert, ki nem más volt, mint a két leányka fentebbi párbeszédének tárgya — Kondori Gusztáv. — Bocsánatot kérek hölgyeim, hogy alkalmatlankodni bátorkodom, — Józsi ba- rátomat meglátogatva, az ö felszólítására teszem tiszteletemet nagysádtoknál is, bár az igazat megvallva, én e szerencsét alkalmasabb időre akartam halasztani; — e szavakI kai üdvözlé a fiatal ember a hölgyeket, de a kis Tillára pillantva ő is oly zavarba jött, hogy akadozva, csak alig tudott abból kibontakozni. A kis Tilla égő arczára nyomta kezét, s Kondori üdvözlését csak egyszerű főhajtással fogadá, annélkül hogy csak egy szót is felelt volna rá, — s a fogadtatás e nemét a fiatal ember hidegnek, vagy legjobb esetben is szokatlannak tartva, innét zavara igen könnyen megmagyarázható. Ha Mariska és bátyja nincsenek a szobában, ez a másik kettő elhallgatott volna egyraásközelében talán egész délután; — de igy csakhamar megindult a társalgás fonala, és folyt sebesen, megszakítás nélkül elég soká. Kondori Gusztáv ügyes, szellemdús társalgónak mutatta be magát, kivel időzni va= lódi élvezet; kivált mintán a kis Tilla is visszanyerte nyugodtságát — s a társalgásba ö is befolyt; — úgy hogy midőn este felé a fiatal ember távozott, és a két nővér, a másik szoba ajtajáig kikisérve öt, egymás karján visszatért, — Mariska ezen szavakkal fordult incselkedve testvéréhez: — Hallod Tillám, ízlésedet csak dicsérni tudom, Kondori méltó rá, hogy róla gondolkozzál egész délutánokon ; — mire aztán a szép kis leány annyira megneheztelt, hogy egy negyedóráig bizonyosan nem felelt Mariskának egyetlen szavára sem. (Folyt, következik.)
