Békés, 1874. (3. évfolyam, 9-51. szám)

1874-08-30 / 35. szám

Ez lesz a másik eredmény. És hogy ez elégessék a megyétől függ, s eljárása közt támogatásban fog részesülni, a kormány részéről is, mely „a kötelességüket mulasztó községek, esetleg iskolai hatóságok és tanítók irányában a rendszabályok legszigorúbb alkalmazásához is“ nyúlni fog, mint az első rendelet végszavai mondják.

(Vég. köv.)

A torna-tűzoltó egylet által kiküldött hármas bizottság jelentése.

Tisztelt közgyűlés! Három hónapja immár, hogy a torna s tűzoltó egyesület két évi szünetelés után közgyűlést tartott, melyen az egylet elnöke a két év működéséről számot adandó, az egylet feloszlását hozta javaslatba. — A közgyűlés azonban az elnökkel nem lévén egy véleményen, sokkal fontosabbnak tartá e kérdést, semhogy annak eldöntésére nehány pillanat elegendő lett volna, a miért is egy bizottságot küldött ki, megvizsgálandó, mily okok működtek közre, hogy az egykor virágzó egyletről ma az elnök agy nyilatkozik, mely a további fennállásra képtelen, avagy valóban alaposak-e az elnök által felhozott érvek, vagyis épen

nek természete jogosan megkövetelhetett volna. Ily körülmények közt, ily akadékosság gal szemben a jóakarat tenni nem képes, és ez okok nem engedik, hogy e küldöttség kiküldetésének harmadik havában sem állhat elő oly jelentéssel, minőt a közgyűlés vár.

Az első kérdésre tehát — hogy t. i. mi okozta, hogy az egylet oly szomorú viszonyok közé jutott ? — Sovány adataink mellett adhatnánk feleletet, a mennyiben azonban az egylbt történetét eredetétől az utolsó közgyűlésig némileg ismerjük, a cselekmények mint okok, s ezek eredményei, mint okozatok kutatása észtani egybefüzése s egyéni nézetünkkel való pótlása mellett a következőkben vélünk megközelítőleg kielégítő feleletet adni.

A fővárosi tűzoltó egylet alakulása csaknem országos mozgalmat keltett társadalmi életünkben, s e mozgalom Gyula városra sem maradhatott hatás nélkül; az újság ingere, a magyar természet szalmalángja megteremtő nálunk is, még pedig, mint a divat magával hozta, iker-testvér alakjában a torna és tűzoltó egyletet. Rohamosan siettünk ez egylet tagjaivá lenni, felöltöztünk tornásznak, tűzoltónak, s gyermekes örömmel csaptunk parádét a fbutezákon. A torna-helyiséget is örömest látogattuk, ügyes torna-tanárunk — Oberolly — mutatványait szívesen néztük. Igérelején, midőn az elnöki székről leköszönt I Janó Sándor ur az egylet működéséről szólt, annak eredményeit adá elő, már akkor oly szinben tünteté fel az egylet állapotát, mint amely nagy hátraesést mutat, melyen azonban egy ügyes fő még Rókát lendíthet. Nem tudjuk helyesen-e? de e küldöttség úgy fogta fel, hogy az egylet életének 1872-ik év elejéig ez volna, bár szűk keretbe szorított, de megközolitöleg hű képe.

Ekkor — 1872-ik év elején mint tudjuk — Janó Sándor ur hivatali állását in- compatibilisnek tartván a torna-tűzoltó egylet elnökségével, s arról lemondván, azt ismételt megkinálás után sem fogadta el, hanem az egylet iránt való jóindulatának jeléül utódról gondoskodott, s utódjául Keller Imre urat ajánlotta meleg szavak kíséretében.

Mit kelljen ily ajánlásokról tartanunk, kivált ha azok egy tisztelt, s mint ez esetben is az egyleti élet körül érdemeket szerzett férfiútól erednek, — mindnyájan tudjuk. Keller ur ellenmondás nélkül választatott meg. Beköszöntő beszédjében szép szavakkal ígérte, hogy a testvér-egylet virágzásán fog működni, az ügyet szivén fogja viselni, megtesz minden lehetőt, hogy czélt érjen. — A gyűlés az elnököt megéljenezte, s a legjobb reményekkel oszlott szét, azonban csak azért, hogy két hosszú évi szünetelés után összegyüjtvén, ugyanazon elnök szájából azt hallja, hogy az egylet életere kiapadt; hogy nincs mód a menekvésre, hogy tehát oszoljunk fel. 1872-ik évi martins óta az egylet életéről nem beszélhetünk, üres keret az csupán, melyben kép nincsen.

T. közgyűlés ! Nem lennénk igazságosak, ha e pongást, e tétlenséget, ez élőhalott állapotot egyenesen Keller ur, vagy a vele egyszerre választott tisztikar indolentiá- jában keresnők, mert mint már előbb említők, e bajok minraagunkban találják kiforrásukat, s folyton növekvő árral tört elő, mit ugyan még fel lehetett volna tartóztatni, s mint az elnöki beköszöntő Ígérte, ezt reméltük is; azonban két évi tespedés, semmittevés roszabb hatással volt az egyleti életre magára az egylet létére, mint talán lett volna bármily irányú s eredményű cselekvés. És ha behatóbban vizsgáljuk e két évi pangás hatásait, azon következtetésre kell jutnunk, hogy a mai állapotok megteremtésében az oroszlán rész épen Keller Imre urnák, s a vele választott tisztikarnak jut, ki kell jelentenie e küldöttségnek, hogy nem csupán esetlegesség, hogy Keller ur elnöksége s a torna-tűzoltó egylet tönkre jutása egy időre esik.

Midőn Keller ur s a vele választott tisztikar az egylet kormányát átvették, az épen lemondott elnök vázolá a szomorú viszonyokat, melybe az egylet utóbbi időkben jutott, de a helyzot még mindig nem volt kétségbe ejtő, még nem volt olyan, melyen segíteni lehetlenség lett volna, ezen felül az egyletnek volt kellőleg felszerelt torna-helyisége, tprna-tanára igaz nem vo't, s újról kellett gondoskodni, de volt ezek mellett jelentékeny összeg készpénze a helybeli pénzintézetben kamatozás vegeit elhelyezve. — Hogy mije van ma az egyletnek, nagyon bajos lenne megmondani, mindaz, mivel e küldöttség számolni képes csupán a leltár, a nélkül, hogy e leltárban foglalt tárgyak meglétéről magának meggyőződést szerezhetett volna, mivel e tárgyak hollétéről magának a szertárnoknak sincs tudomása. Magán utón annyit tudtunk s láttunk, hogy a tornaszerek ma a városház-udvar szemetjét szaporítják.

Tény tehát, hogy kellőkép felszerelt helyiséget vett át a tisztikár, s hogy ma legalább e küldöttség tudomásával alig van egyebe az elrongált s elhányt tornaszereknél, s a fördőben használt, s elhasznált nehány nyugágynál.

A főispán ur által átengedett helyiségből ki lettünk szorítva, mily indokból, mily körülmények közrehatása mellett, mit sem tudunk, tény az, hogy a torna-eszközök onnan az egylet megkérdezése, s igy közbejötté nélkül kidobottak, még pedig csaknem teljesen használhatlan állapotban. Ez esetnél az egylet igen érzékeny kárt szenvedett; mit ki lehetett volna talán kerülni, ha az egylet elnöke több lelkiismérettel jár el, s hűséges bizományosa azon bizalomnak, melyet az egylet oly szép remények fejében tett le kezei közé.

(Vége köv.)

oly szomorú körülmények közzé jutott-e már az egylet, hogy annak fennállása lehetetlen, s ha nem, mily eszközökkel állíthatnék helyre az előbbi állapotokat.

Tisztelt közgyűlés! Nem könnyű a feladat, melynek megoldására kiküldeténk, s kétszeresen érezzük annak súlyát mi, kik a a megbízatásnak csak akkor engedőnk, midőn a hivatottak egyenkint tértek ki különféle ürügyek alatt a kiküldetés elől. Kétszeres a súly — mondjuk — mely reánk nehezül, midőn e feladatot jó lelkiismerettel s legjobb tehetségünk szerint kívántuk volna megoldani, mert először e küldöttség tagjai nincsenek azon helyzetben, hogy az egylet életét, annak működését közvetlenül, nyom- ról-nyomra ismernék, másodszor, mert ez ismeretlen hiányt csupán okmányok tanulmányozása által pótolhattuk volna; azonban itt ki kell jelentenie e küldöttségnek, hogye tekintetben nem találkozott oly készséggel az adatok kiszolgáltatásában, minőt küldetésétünk is neki szép fizétést mindezekért. Midőn azonban elkezdődött a kötelesség teljesítésének ideje, midőn már parádéznunk nem saját jószántunkból kellett, a szalraatüz lohadni kezdett, s úgy találtuk, hogy aligha elég nem volt a komédiából. A kezdet szép jövővel kecsegtető reménye mindinkább gyengült, s az egylet vezetőinek buzgalma a tagok növekvő részvétlenségével csökkent. — Jóakaratu buzdítások, némi kis erőtetett lelkesítés nem hiányzottak, de mindez falra hányt borsó volt. A jeles torna-tan árnak tett Ígéretünket nem váltók be, miért ő jobb hazát ment keresni, mi pedig kerestünk tehetségünkhöz mért torna-tanárt, csakhogy a mi tehetségünk már ekkor igen gyenge lévén, a közmondás igazsága, hogy „olcsó húsnak hig a leve“ ugyancsak beteljesült rajtunk. Vand- ruska, bár tehetsége iránt e küldöttség mi kételyt sem támaszt, nem tudott lelket, lendületet adni a torna-egyletnek. 1872-ik év

a

Merengés.

(Szarvas julius 25. 1874,)

Szépen fénylik a hold ott fenn az égen, Nem láthattam a rózsámat már régen.

A kapuba. áldogálok egyedül,

Hej 1 de lelkem a bánatba elmerül.

Fenti az égen ragyog a csillag sereg,

És a szellő bánátimtól kesereg.

Azt súgja ez bús szivemnek szegénynek: „Nem kellesz te a világon senkinek.“

Minapába künn jártam a sirkertbe Egy sirt láttam ott megásva előre De jól tették, hogy megásták siromat,

Nem szenvedek —; tudom én azt — már sokat.

Ha eltemet, majd elfelejt a világ ....

A mohosult síron hajt ki a virág;

Jösz te lányka, szakaszsz rózsát emlékül Érted éltem, érted halok egyedül.

B , . , y I. . n kisasszony emlékkönyvébe

(Szarvas július 26. 1874.)

Ha majdan szerelmem berkében Te lész a csörge kis patak,

Melynek- habtükrén gondolatink Majd össze csókotódzanak;

Akkor lehet-e más mint egy szent Ama magastos gondolat:

Hogy én a földön lelém fel már Óhajtott menyországomat.

De hogyha szerelmem hevétől Elapad majd e kis patak,

Ábrándos szerelmemből csak egy fájó csalódás ha marad;

Ekkor bánat könnyim árjától Csörgedez újból a patak,

Melynek sötét tükrén az ábránd És a vágy mind kihaltanak

És ha majd bánat keblemet —

Mit sem óva — tépi meg Kihal a szív, s a gondolat,

S lészek örökre hideg:

Akkor ne csodáld azt, hogy ha rám Tán korán a sir borul.

A legfájóbb csalódás között A zsenge szív elszorul.

Velenczei Elemér.

A bűbájos dal.

(Elbeszélés.)

Irta -. Sipos Sándor.

(Vége.)

Róza egy imazsámolyon térdelt, háttal az ajtónak — és ima helyett méla bus dalt zengett a zsámoly felett lévő szűz Mária képhez. — — De én akkor mit sem láttam, csak azt, hogy ő ott van, — mire sem gondoltam csak arra, hogy öt meg kell ölnöm — — és oda rohantam hozzá és az éles kést keblébe döftem. 0 vissza hanyatlott egy szó, egy sóhajtás nélkül; szép feje keblemre dőlt; szemei lezárultak — és kebléből patakzott a vér. — Holt testét elhelyeztem szépen egy pamlagon; — úgy látszott, mintha csak aludnék. — — Aztán, mint jöttem, eltávoztam. — — De még nem haladtam le a lépcsőkön, midőn borzadva állottam meg, mert tisztán hallottam azt a dalt újra zengeni, melyet én — az átkozott gyilkos szakítottam félbe. — Vissza rohantam Róza szobájába, de ö ott feküdt a pamlagon, amint én oda helyeztem és kebléből a vér csendesen szivárgott. Meg volt halva kétségen kivttl és én még is világosan hallottam,

hogy elfehérült ajkairól ének száll felém; édes bus dal, mely képes elcsábítani a szivet és meg zavarni az észt. — Oda hajoltam ajkai felé. Nem nyiltak meg az ajkak, de a dal csak egyre hangzott körülem, fájdalmas döngicséléssel, epedő sóhajokkal. —

— Ah, mily irtózat volt a hideg bolt tetem énekét hallani! — — Elrohantam és őrültként futottam össze az utczákat, — de a dal csak egyro zengett füleimben — — és azóta nem szűnöm meg hallani az ő énekét.

— — — Nem tudta meg senki soha, hogy ki követte el e gyilkosságot, de Róza irtózatos boszút állott halá áért, mert azóta — emberlétemre túl világi dalt kell hallanom szüntelon! Túl világi kéjt kell-elviselnem emberi idegekkel. — — Ah, kegyetlenek a halottak! — — A dal nem szűnik meg sohasem. Hallom azt a lombsuttogással elvegyülni, a tó viz fodraival rezegni, a madarak dalába olvadni. Hallom, ha elrejtőzöm szobám vastag falai közé ; hallom a puszta ég alatt. Menekülni akarok előle, de vágyom is hallani, oh, hisz oly bűbájos e dal 1 — Vég nélküli ária ez, mely sohasem ismétli önmagát; melynek nincs szerkezete, nincs üteme, de még is mindig édesebben mindig bűvösebben hangzik. — Sokszor azt hiszem hogy nem birom el már a tulboldogságot s hogy szivem szakad meg ez embertől nem hallott hangokon, de ilyenkor enyelgővé, bo- hökássá válik át a dal — s ha szivem uj erőt nyer, ismét kezdődik a sobajszerü panaszos bus ének — — és csendesen hul- lámzanak felém a haugok, mintha én volnék központján az angyalok karának. Dallam, dallam után kél és enyészik el szakadatlanul. — Éjjel, ha szemeimet le hunyom, mintha dajkám dalát hallanám, szelíd, gyü- gyölő altató ének rezeg felettem el, de nem alhatom, mert oly bűbájosán hangzik, hogy minden erőmből oda figyelek. — Reggel,

midőn kél a nap, aeolhárfa hangok zendül- nek meg b csalnak magok után, inéit ellen- állhatlan bájosak. — Nem lehet nyugtom, nem lehet pihenésem. Hiába tárom le füleimet kezeimmel, — ab, hisz én telkemmel hallom e dalt! — Most is suttog, most is panaszol; de nem a vád, nem a szemrehányás hangzik belőle; nem rémit, nem ijesztget, hisz akkor könnyebb volna elviselnem, — de azt mondja, hogy ő szeret most is — és kér és könyörög, hogy szeressem öt, hogy ő oly boldog lenne, ba csak egyszer mondanám neki újra; hogy szeretem. — — Irtózom a gondolattól is, ez áruló szót még egyszer kiejteni — — és ö mégis csábit reá; dalával rá akar beszélni, kér, könyörög. — — Talán meghalnék s megszabadulnék tébolyitó énekétől, ha azon szót kimondanám, de még sem birom kimondani.-----0 egyre kér, egyre hizeleg. Dalában ott van a galamb hivó turbékolása, a csalogány bánatos kesergése, a fecske édes csevegése. Dala felszáll a magasba az égig, aztán leereszkedik újra szivemre — és szorítja kínos kéjjel — — és az ón szivem csak nem bir megrepedni — — és azt a szót én még sem birom újra kimondani!-------— Tébol

yodon vagyok, meg őrültem, azt mondják az emberek. Oh, fájdalom, én nem vagyok örült. Hisz, ha az volnék, tudnék e arról, mi körülem történik; észre venném e itt e fákat, e virágokat — és gondolnék e ö reá — s az ő énekére ? — — Nem, nem vagyok én örült, — hisz világosan hallom, midőn a tücsök czirpeléséböl édes melódia válik ki; bogy a távol elfutó gőzko- csik suhogásából enyhe ének kél; hogy az eső egyhangú csepegése méla bus dalra változik. Hisz, ha őrült volnék, nem tudnék külömbséget tenni hang és hang között, — ah, de én nagyon tudom, hogy e bang az ö hangja, mert más nem tudott ily lágyan.