Békés, 1873. (2. évfolyam, 1-52. szám)
1873-06-22 / 25. szám
badsiíg utón törekedett, 9 támadt egy férfiú, ki a zászlót megragadván, azt magasan lobogtatva vivé előre, mit tettek a káté mesterei ? — Állítottak ez actio ellenébe oly reactiót, melyre csak utálattal, szégyennel s megvetéssel tekinthetünk, avagy a jezsuiták s a szentnek nevezett inquisi- tio működése Krisztus fentebb idézett igéinek megtestesítését eszközölheték-e ? Az ily értelemben vett káténak vagyok és leszek mindig ellensége, annál inkább, mert meg vagyok győződve, hogy a váltásos érzület ápolása, ha az Krisztus intentioja szerint történik: az erkölcsiségnek egyedüli, de biztos alapja; mig ellenkezőleg a sülyedésnek talajt nem érő lejtője. Már pedig ha semmi más, úgy Bártol J. ur is meggyőzött engem, s úgy hiszem mást is arról, hogy felekezeti iskoláink kátéja sokkal tágabb körű, mint azon kis könyv, amit annak nevezünk. Azon zsibbasztó nyomás, s hivatásnak magyarázott korlátlan uralom, melyet az egyház közvetve és közvetlenül a nevelés ügyre gyakorol: az a káté. — Szépen kifejti ez elméletet Bártol J. ur, kinek katli. kőmives által, kath. téglából épített iskola, benne kath. földrajz, kath. mennyiségtan, kath. természetrajz s tan, kath. táblák s lineák, kath. pálcza, s a pap által kath. bábnak tartott tanitó kellenek. Egyet azonban kifelejt Bártol J. ur, a fődolgot, mindezek eredményét, t. i. hogy az ilyen iskolából aztán legalább is kath. birkák kerülnének ki. Emancipálnunk kell tehát magunkat e nyomás, s ez uralom alól, nekünk haladnunk kell, s ezt csak a jó és sikeres neveléstől várhatjuk, dörgedelmes anathemák ugyan nem fognak hiányzani, de hisz tudjuk, hogy e hangok ma már a pusztában kiáltó hangjai. A községi vagy felekezeti iskola czélsze- rüségi kérdése pro és contra már csaknem ki van merítve, s midőn Bártol J. ura felekezeti iskolák mellett, e lapok olvasóit folytonos rettegésben tartván, s türelmét teljesen kimerítvén, ellenem hat hétig harczol, ócska, rozsdás fegyvereket használ, melyekkel tudván, hogy Don-Quixotte szél- malom-harcza, vakon csapkod az áldott levegőben. S midőn azt fejtegeti, hogy miért kell neki felekezeti iskola, felmentett engem az ismétlések halmazától, nékem ezek után csak annyit kell mondanom, hogy én épen az ellenkező okokból óhajtom a községi iskolát. És ma, midőn a népiskolai törvény revisio alá került, bizton számithatunk rá, hogy az enquette a függő kérdéseket, a községi iskolák előnyére fogja megoldani, hogy a hazai közvéleménynek hű viszhang- ját fogja adni munkálatában. Vegyük át a nevelés ügyét azonban addig is mi, az által, hogy községi iskolát alapítunk, mert hiszen az bizonyításra épen nem szorul, hogy mi magunk, mint gyermekeink szü lői, legközvetlenebb s természetes nevelői csak jobban és lelkiismeretesebben fogunk saját gyermekeinknek a nevelés által alkotott jövőjéről gondoskodni, mint a családi életet, annak boldogító hatását, s ebből folyó kötelességszerü törekvést nem ismerő kath. pap. Azt mondják talán önök erre: hogy a nevelés hivatásuk; mi azt mondjuk, s velünk a tapasztalás: hogy érdekük. y mig —u. ur azt kérdi, hogy a községi iskolákból, mert a feszületet s képeket kidobják talán világra szóló tudósok kerülnek ki ? — én azt kérdem, hogy vájjon a világra szóló tudósok koponyájába a feszület s képek töltsérrel mérték e hát a tudományt? Mindkettőre határozott nem a felelet, — s bizonyára a világra szóló tudósok nem azért voltak azok, mivel talán kath. protestáns sat. voltak, hanem mert lankadatlan kitartással s igyekezettel azon törekedtek, miként lehet a korlátot széttörni, mely a tudásnak határt szab, mert emberek voltak. Azzal is vádol —u. ur, hogy iskoláink beléletével megismerkedni s a vizsgálatok eredményét tapasztalatom tárgyává tenni elmulasztám. — E vád alaptalan, és nem is igazságos. A mi iskoláink beléletének képe igen kis keretben elfér: egy térkép, egy számoló tábla s gép, egy pár fogas s rajta gyermek-kalapok nehány betűző tábla s valami másfélszáz gyerek, kiknek fele a padban, a másik fele a földön ül, néhol az ólakat megszégyenítő rondaság, a szűk szobákba szorult büzhödt fojtó lég, — s hogy egész legyen e kép, hozzá kell képzelnünk a tanítót, ki e másfélszáz gyereket 3—4 osztályba sorozza, s velők az elemi ismereteket ugyanannyi fokozatban törekszik megértetni, — arcán a nyomorult fizetés, s a fárasztó, s eredményre még sem vezethető munka kinyomatával. Mi hiányzik e képből, azt a népiskolai törvény szépen elmondja. Ily nevelésnek a vizsgálatokon tapasztalható eredménye aztán nem is lehet a jövő alapját a nevelésben kereső hallgatóra nézve kielégítő, — pedig a vizsgálatok nem mindig csalhatatlan eriteriumai valamely osztály képzettségi állapotának. Valamely hadsereg bámulatra keltő hadgyakorlatot producál, s egy csata tönkre teheti. S midőn én a községi iskolát a felekezeti felibe helyezem, s határozottan előnyösebbnek mondom, ön ezt nem teszi a felekezeti iskola védelmében, nem pedig, mert talán meggyőződése nem engedi, vagy mert tudja, hogy védelme csak olyan lehet, mint a Bártól J.-é, mert ez ügyet csak az elfogultság védheti. Aztán minden szépitgetés daczára elismeri ön is, hogy a dolgok nem úgy mennek, mint kellene, hogy iskoláink száma nem áll arányban az iskolába járó, annál kevésbé az iskola-kötelezettek számával, a felekezetek pedig jelenben is csak ily iskolákat tarthatván fenn, uj iskolák alakítására teljesen képtelenek, s ezt kívülünk is el kell ismernie mindazoknak, kik ez ügyet ismerik. Már pedig, ha elismerjük ezt, úgy a törvény világos szava elmondja, hogy mi hát a kötelességünk, az t. i, hogy ily esetben a község köteles iskolát állítani fel, az ily iskola pedig már természeténél, de különösen saját viszonyaink szempontjából sem lehet más, mint községi. Alkotmányos országnak vagyunk független, szabad polgárai, s hogy azok maradhassunk, tőlünk függ, ha a polgári erényeket gyakoroljuk, ezeknek elseje pedig: a törvény tisztelete, mit az által mutatunk mesr, ha azt végrehajtjuk. Öt éve már, hogy a népiskolai törvény szentesítve van, de nálunk semmi nyoma, hogy végrehajtása csak meg is kisértetett volna. Embereljük meg magunkat, legyünk férfiak, indítson tettre a polgári kötelesség érzete, nem mint a gyermeken a tanitó pálcája, fogjuk fel ez ügyet lelkiismeretesen, s készítsünk gyermekeink számára jobb. biztosabb jövőt, mint jelenünk: alapítsunk községi iskolát! S kérdik talán, hogy miből ? Pár évvel ez előtt kérdhették volna: miből építünk honvéd-laktanyát? ma a honvéd-laktanya áll, s ritkítja párját a hazában. — Pár évvel ezelőtt azonban azt kellett volna kérdezni : iskolát épitsünk-e, vagy honvéd-laktanyát? — A felelet talán egyhangú lett volna: hogy iskolát. Ez azonban a múlt mulasztása, nekünk iskola kell ma, s bizonyára inkább, mint kellett a honvéd-laktanya, s amint arra találtunk, úgy az iskola alapítására is kell találnunk módot és eszközöket. Ezek után még csak az a mondani valóm van, hogy biztosítom önt, miszerint engem a legjobb akarat vezet, mit az ön részéről sem vonok kétségbe, a czél mindkettőnk előtt ugyanaz: jó, alapos népnevelés által odavinni nemzetünket, hogy a müveit népek ne mondhassák rólunk : ime egy nép, mely áldott szép hazával bir, nem képes velünk a tudományban haladni, nem érti a kor szavát, tétlen tudatlanságban várja sorsát, mely nem lehet más, mint pusztulás, — különbözők csak eszközeink, melyikünk választása volt helyesebb, azt a jövő, a tapasztalás fogja igazolni’. Ha majd lesz kifejlett, erős községi életünk, ha az alkotmányosság s szabadság érzete valónkat egészen áthatja, s szavak helyett tettekkel mutatjuk meg, mit tehet a szabad haza szabad polgára: akkor iskoláink azt hiszem, már községiek lesznek, s azok megfogják mutatni, hogy a való tudomány a tiszta vallást épen úgy nem zárja ki, mint a tiszta vallás a való tudományt. A mi pedig Bártol J.-t illeti, szentivá- nyi énekére válaszom rövid leend. — Azon lelki háborúságért, melynek epébe mártott tollával ad kifejezést, ha talán az én soraim okozták, úgy bocsánatot kérek, s midőn ezt teszem el nem mulaszthatom, hogy köszönetét ne szavazzak neki azon hathatós közreműködésért, melyet a községi iskola életbe léptetése körül kifejtett, mert az oly támadás, mint az övé volt, csak használhat az ügynek. Az én soraimra mindketten azt mondják, hogy frázis, ám tegyék, hisz a keresztelés talán mindkettőjüknek mestersége, én azt mondom, hogy az igazság nem szorul frázisokra, avagy az önök képzeletében alakult — s jegyezzék meg, nem a Mester által értett — sziklán a pokol kapui mily fegyverekkel vettek erőt ? önök ezt is frázisnak nevezik, — legyen, — hanem az ilyen frázisok a megrendített sziklát a talajjal egyenlővé fogják tenni. A frázisok törték szét a népek rabbilincseit s fogják széttörni a még meglevőket, a frázisok a világitó fáklyák, melyek az önök sötét birodalmát máris kellőleg megvilágítók, s a zavarosban való halászás sikerét tönkre tevék. A frázisok az önök megölő betűi, s midőn a térről naponkint mindinkább le- szorittatnak, ezt is a frázisok eszközük, s innen van aztán, hogy a szabadságra törekvés s az igazság hangjait önök elfojtott méreggel frázisnak nevezik. Bártol J. urnák igen téves s nem is keresztyéni fogalmai vannak az államról, midőn azt mondja, hogy az állam a felekezetekből áll. Én azt mondom, hogy emberekből, mqrt csak igy fog érvényesülni az „egy akol^s egy pásztor“ nagy elve, amit ö kétségbe von, talán öntudatlanul adott definitiójával. — Bővebb polémiába azonban nem bocsátkozhatom vele, ezt csak higgadtabb jón a fehér ruha nyers-, vagy főtt keményítővel jobb-e ?.. Aranka röviden elmondd a kis galamb megmentését és kiállott félelmét, melyen mindnyájan jóiztin nevettünk. Nem akartam újra hosszasan belebonyolulni Zsar- kócziné untató tárgyalásába, s azért búcsút véve, távozni készültem. — Aranka ki fog kisérni helyettem, szólt nyájasan keresztanyám, mig Zsarkócziné szülőimnek tiszteletét, a azon Ígéretet küldé, hogy jövő alkalommal minket is meglátogatand. — Nagyon fogunk örülni, válaszoltam, magamban gondolva, különösen én fogok örülni, ha otthon nem leszek. Aranka az ajtóig kisért, Ígérve, hogy a kaktuszt utánam fogja küldeni. Midőn másnap estefelé Szilakiékhoz pár perezre betértem, Aranka épen galambjai közt volt, — a megmentett kis kedvencz, talán okos ösztöntől indíttatva, már messziről felém repült, és kinyújtott kezemre szállt. Hónyakára vörös bársony szalagocska volt kötve, melyen egy gyöngygyei kivarrt „E“ betű volt. Boldogan értém meg ennek jelentését, de a kis Aránka mintha tekintetemet kerülni látszott volna, a rövid ottlétem alatt feltünőleg zavart volt. Ezután mind slirübben tevém Szilakiéknál látogatásaimat. Minek említsem a sok kedves órát, mely meny- nyei tiszta örömmel tölté el keblemet a gyönyörű leányka körében ? 1... ha vele együtt sétáltam, ha a zongorán játékát kisérém, ha egy szép költeményt olvasva, együtt merengénk el, vagy enyelg- Vü vitáztunk valami fölött, mely esetben rendesen ő volt a győztes fél, mert kedvesen felhozott érveinek ellenállni képes nem valék. Mintegy három hó múlt el tőlem ily boldogan, s mig részemről éreztem, hogy Aranka nélkül már gondolkodni, élni sem tudok, addig másrészt, bizonyos kedvesen magyarázható jeleket vevék észre ő rajta is. Gyönyörű telt arcza mintha meghúzódott, s halványabbá lett volna, — szép kék szemei gyakran, ha önfeledt helyzetében megleptem, mint egy titkos bút és epekedést látszottak kifejezni, — az eddigi gyermetegség, mely öt — még külömben is — jellemzé, eltűnt, s helyébe a bajadoni meg- gondoltság, és a magára vigyázó figyelmetesség léptek; most már szorgosan kerülte a velem egyedül létet, s ha történetesen igy volt, oly izgatott lön, 8 szemeit soha nem emelte rám, mint azelőtt; jöttömre, felváltva majd elpirult, majd halavány lön ; ha távoztam, soha nem marasztott, — s mégis gyakran panaszkodott, hogy mily ritkán megyek, de mintha megbánta volna ilyenkor szavait: rendesen hirtelen elhallgatott. Mindezeket boldog ábrándokba merülve magyaráztam meg önmagámnak, hisz a szerelmes oly igaz hivő, s reménye oly irigylendő — miként senki másnak 1 De nem csak ezen körülmények, hanem két való tény is segítették növelni reményemet és boldogságomat. Egy este kinn ültünk kastélyuk kertjében, s Szilakiné is arra sétálván közénk jött és települt. Anyám a kis Arankát kérdé, csodálkozva hogy 6 is nem jött j mire keresztanyára feleié, hogy némi házkörüli dolga akadt, 'de melyet már azóta elvégezhetett, s küldött engem, hogy kisérjem el Őt hozzánkig. Szelid holdfénytől nyájasan derített, gyönyörű, lanyha nyári est volt. Aranka a ház előtti szofora-ákácz lugasban volt, felém háttal állva, úgy hogy jöttömet észre nem veheté. Lassan lépkedtem, őt meglepni szándékozván. — Oda érve, láttam hogy egy ákácz fürtött tép le, s leveleit egymásután szakgatva, fiatalok szokásaként ily szavakkal kiséri: „Szeret... szívből... igazán..." Kimondhatatlanul! szólaltam meg háta mögött, s ö sikoltva ejté le az ákácz-fürtöt, — arcza lángolt, s alig volt képes kimondani: — Hogy megijesztett ön! En mosolyogva kértem bocsánatot; mondtam hogy keresztanyám érte küldött, és hogy mindkettőnket várnak. Nagy kendőjét kihozván, midőn karomat nyujtám neki, még akkor is érzém mint remeg egész testében, s szive igazán hallhatólag dobogott. Egész este nem lehetett egyetlen szavát hallani.... A második hasonló eset pár héttel később történt. Vasárnap délelőtt volt, s a templomba nem volt Aranka, a mi mióta ismerém Őt, még sohasem történt. — Izgatottan siettem hozzájok, félve, hogy talán valami közbejött baj gátolta őt. Midőn a kertbe értem, aggodalmam teljesen eltűnt. A nyitott ablakon át zongora- és ennél csengőbb, kedvesebb hangot ballék. Aranka dalolt. Mélán, ábrándosán hangzott a dal.,. „cserebogár, sárga cserebogár.... Midőn a szobába léptem, épen az érteményt kiegészítő végszak következett.... „Csák azt kérdem : a rózsám szeret-e" Aranka engem meglátva, végtelen zavarba jött, s az ablak felé fordult, hogy zavarát, fölindultsá- gát én észre nem véve, elpalástolhassa. Kérdésemre, hogy miért nem volt a templomban, azzal felelt, hogy a nénike kissé gyöngélkedik, s bocsánatot kért, hogy öt megnézhesse, hanem kiván-e valamit.... Tudtam mit kerül a kedves gyermek, s boldog voltam, — mert bár nem nyilatkozott hogy szeret, de hisz én biztosnak hihetém, és hittem is ezt. Egy véletlen eset, és a sors szeszélye, mely eddig mindig részemre szegődött, nem soká ezen boldogságot is meghagyák érnem. (Folytatása következik.) Jancsovics József halálára. I. Mást még ily korban játékai közbe’ a porban Ér el a szörnyű halál — útja ha arra talál; Ám aki ily élvet már is múzsák mezején lelt Az kikerülve halált — régen a menyre talált. II. Mért vágytál oda fel — meny volt számodra e föld is Úgy szereténk ifiu — jobban az ég se szeret. III. Hit, szeretet s a remény mind-mind elszálla szivemből Mert a búcsú örökös, mit Te ma tőle vevél. IV. Bánat súlyától tört lelkünk roskadozásit Kebled fentartó szelleme lengje körüli Eördögh Lajos. /
