Békés, 1873. (2. évfolyam, 1-52. szám)

1873-06-22 / 25. szám

Második évfolyam.

25-ik szám.

Gyula junius 22-én 1873.

Szerkesztőségi iroda:

Dobay János könyvnyomdája, saját házában.

Kiadó hivatal:

Winkle Gábor könyvárus üzlete, főtér, Prág-ház.

V J

VEGYES TARTALMÚ HETILAP.

Hirdetések felvétetnek Gyulán Winkle Gábornál és a szerkesztőségnél. — Pesten Haasenstein és Vogler hirdetési- irodájában (úri ntsza 13. sz.) !— Schwarcz testvérek nemzetközi irodájában fürdőutcza 1-ső szám. és Bécsben Wolzeille 6—8.

Hirdetésdij: 50 szóig egyszeri hirdetésnél 60 kr., 100 szóig 1 frfc., kétszeri hirdetésnél 25%, háromszori hirdetésnél 50% elengedés. — Nagyobb

hirdetéseknél méltányos árelengedés. — Nyilttér Garraondsora 10 kr.

^ Megjelen ^ hetenként egyszer, minden vasárnap.

Előfizetési dij:

Három hóra . 1 ft Hat hóra . . 2 ft Kilencz hóra . 3 ft Egy évre . . 4 ft

L J

Előfizetési felhívás

a

1873-ik év második felére.

A félév végének közeledtével kérjük eddigi t. előfizetőinket és megyénk nagyérdemű közönségét lapunk további pártolására, és a postai utalványnyal legkönnyebben eszközölhető előfizetések mielőbbi megújítására.

Az előfizetési ár lapunk homlokán olvasható.

Gyula, junius 20. 1873.

A .Békés“ 16-ik számában irt „Állítsunk községi iskolát“ czikkemre —u ur felel nekem, elmondván, hogy bizony ő nem tartja jobbnak a községi iskolát a felekezetinél, — legyen neki az ő hite szerint. Hanem aztán hozzá fog a czáfolathoz, s teszi ezt a nélkül, hogy az általam írtakat elolvasta volna.

Azt mondja ugyanis, hogy én helyi körülményeinkből merített egyetlen érvet sem hoztam fel javaslatom támogatására, pedig én ugyauazon czikkben ezeket is mondám:

„mert felekezeti iskoláink, a mellett, hogy adó- zói eléggé megt’erbelvék, nem nélkülözhetik a községi segélyt, s a tanítók még igy is folytonos anyagi gondokkal küzdenek;

mert csak a község teheti azt, mire a felekezetek egyenkint képtelenek : jól szervezett s rendezett iskolát fentartani;

mert a presbyteriumok által tanúsított jóakarat s igyekezet ma épen olyan, mint volt nagyapáinké s melyei ma már eredményhez nem juthatunk;

mert a felekezeti iskolaszékek a nevelés barátai s a tehetségek számát elforgácsolják, mert azt a község a profanum vulgus kizárásával is kiegészítheti, öszpontosithatja, — stb.“

Azt mondja tovább, hogy én azt Írtam „hogy a felekezeti iskolák a szolgaság megalázó, ronda posványába sodorják a nemzedéket.“

Én azt mondtam, hogy a mai követelményeknek iskoláink úgy, a mint ma állanak, meg nem felelhetnek, tehát jobb iskolákat kívánok, hogy a mai iskolázó nemzedéknek alkalom és mód nyujtassék a kor követelte ismeretek elsajátítására, és csakis e kor követelte iskolák jövendőbeli hiányának eredményéül tüntetém fel: „hogy a felvilágosodott szellem, szorgalom és munka nélkül való élet a szolgasága megalázó, ronda posványába sodor.“

Ha ön elolvassa a czikket, vagy az ópe- renciákra kalandozó elmefuttatásában the- ologusszerü csűrés-csavaráshoz nem fordul, ilyesmit aligha ir vala.

Szent buzgalmában aztán megindított eszméinek szabad menetet engedve, bejárja hazánk múltját, s a keresztyén államok

történetét, útközben dicséneket zengedez- vén a káté működésének.

Hanem éneke solo, s mig kérdőleg azt mondja, „hogy mig nem voltak közös iskolák, nem volt hazánkban felvilágosult szellem, nemzeti érzület, hazafiság, erköl csiség, szorgalom, munka és siker, s ezredévig e nélkül állott fenn szegény hazánk? s a keresztény államok 18 századon keresztül csak a felekezeti iskolák emlőin szívták a művelődés tejét, nem birtak volna az állami existentia két feltételével: tiszta erkölcscsel s hazafisággal ? Erre a quartet azt mondja a legnagyobb magyar partitúrájából: „hogy Magyarország nem volt, de lesz“, s a kar tovább megy ilyen forma hangokkal:

Az ember, ha körültekint s szemlélődik, arra a tapasztalatra, jő, hogy a természetben egyedül ő van hivatva nemesre és nagyra, ösztöne pedig sarkalja, hogy e hivatás betöltésén igyekezzék. — Az emberiség — tudjuk — az egyes emberekből áll, mindmegannyian kisebb-nagyobb mértékben ily törekvéssel eltelve, az igy alakult emberiséget pedig folyton lelkesíti valamely eszme, mely tetteinek rugója volt, mely nemünket__magasztos. feladatának célpontjához majd közelebb vivé, majd attól el- távolitá, — egyesek pedig voltak, vannak és lesznek, kik ez eszméket megalkoták, terjesztők, társaikkal elsajátítatták s a törekvésben zászlóvivők voltak. De azért csak sorsunkat áldjuk, s ne tulajdonítsunk a káténak kizárólagos hatást s eredményt.

Avagy a görögök s romaiak műveltségét s hatalmát a káté észközié-é; kétezred- éves államiságuk a keresztyénység emlőin növekedett-e ? — Előttük korunk istensé-, ge ismeretlen volt, s ott álltak tudomány s művészetben, hová korunk egy állama sem jutott még, — közelebb valának a vég- czélhoz káté nélkül is, mint mi azzal

S midőn ön rámutat a káténak a betolakodott vadhordákra gyakorolt hatására, nagyon is egyoldalulag fogja fel a dolgot.

Tagadni nem lehet, hogy Krisztus tanai szeliditők, erkölcsnemesitők, s hogy bennök az emberiség oly kalauzt talál, mely a vég- czélhoz biztosan elvezet, „szeresd felebarátodat, mint önmagadat“ igékkel oly vallásnak veté meg alapját, mely nemünk boldogságát biztosítja. — Méltatlan követőinek, illetőleg magukat feltolt utódainak furfangja azonban kivetkőzteté a vallást eredetiségéből. — „Óra et labora“ nagy elve csak félig érvényesült, mert a kolostorok biztos menhelyet adának a szentelt tunyaságnak, melynek aztán természetes kifolyása a butaság, amit a káté nagymesterei kitartó buzgalommal ápoltak, s midőn a tetőpont el volt érve, s a lomha tömeg kenyeret kért, egy eszmét erőszakoltak reá, melynek valósítása egyúttal a kenyeret is biztositá. — Se keresztények tömege az emberiséget meggyalázó, az erkölcsöt kizáró s lábbal tipró, s az ön által felemlített vadhordákat kegyetlenségben felülmúló bar- barismussal törekedett czélja felé. S midőn végre annyi visszaélés s a butaság rendszeres erőszakolása által teremtett állapotok láttára felháborodott lelkiismeret szaTÁRCZA.

Két szív története.

Beszély.

Irta

Miskey-Jugovies Béla.

(Folytatás.)

III.

— Épen egy hete volt, hogy a kis Arankát, a temetőben, először láttam, és — megszerettem, s az első látogatás okozta kellemes benyomások alatt állottam még, midőn második látogatásomat tevém.

Szilakinénak ez alkalommal egy éltes úrinő vendége volt a szomszéd faluból, kinek azonban én nevére sem emlékeztem, de ő engem jól ismerni látszott, mert nevem emlitésére, kezeit összecsapva, szörnyen csodálkozva kiáltott fel: „Jeszszusz, Mária, hogy megnőtt ! hisz mikor még én most 12 éve láttam, nem volt ilyon nagy.“

Azt elhiszem, feleltem én ünkénytelenül; — s ez az első kérdés sületlensége mint egy bevezetésül szolgált, elöizét adta, hogy még mily sok ilyennek lehetek kitéve; mert Arankát hiában keresték szemeim a szobákban, sőt amennyire beláthattam a kertben is ő látható nem volt, s én kényszerülve voltam megadni magamat sorsomnak.

Szerencsére a tisztes matróna szörnyű bőbeszédű volt, s igy megmentett bennünket azon tehertől, hogy mi vigyük a társalgást, de e helyett azon — talán még kellemetlenebb — terhet akasz- tá nyakunkba, hogy az ő összehordott badársága- it, egy martyrhoz illő türelemmel hallgassuk, s még hozzá azt is mutassuk, hogy mindez mily nagyon érdekel bennünket. 0 szakadatlan folyaraa- tu, és talán soha ki nem apadható beszéd készlettel bírt.

Az én gyermekkoromon hamarjában átfutva, áttért az ő unoka testvére mostoha fia második feleségének elhalt gyermekeire. „Tetszik tudni, azon a nyáron történt, mikor az apró jószágban olyan kárt szenvedtünk, hogy egy se maradt meg.“ Keresztanyám kérdéseiből pedig azt kellett következtetnem, hogy ö sem arra az ominózus nyárra nem emlékszik, sem az említett gyermekeknek soha nem hallotta hírét. De ez épen nem confun- dálta az érdemes asszonyságot, — s az elhalt gyermekekről — közbe az akasztófára való, renyhe cselédeket szidva — átment az idén kikelt kis pulykákra, — majd a szörnyű drágaságon, s egyszersmind a rósz termésen lamentálva, végre egyenként előadta hogy szokta ő főzni a nyári „vastagételeket;u szóval beszéde valóságos quodlibet volt, s én már párszor türhetelenkedve néztem órámat, midőn mint egy télórai tövisen üléshez hasonló mulatság után, végtelen örömömre, a kis Aranka jöttével megszabadultam épen nem irigyelhető helyzetemtől.

— Oly kellemes és üditő ott kinn, és önök mégis e fullasztó szobai-légbe zárják el magukat? 1 szólt Aranka — kalapját, keztyüjét letéve, miközben gyönge fejbólintással üdvözölt.

— Hajha, persze a fiataloknak igen, de én már a legcsekélyebb léghuzamra is érzem tagjaimban az átkozott rhoumát, s igy a szabad levegőt alig élvezhetem, — szolt a mi öreg cicerónénk, s egyúttal egy pár igen hathatós ellenszerét ismertető meg említett betegségének, valami „repülő zsírba feleresztett kámfortmelyhez még valamic vegyit- ni kell, de minderre én már nem igen ügyeltem, Arankával lévén csöndes társalgásba merülve.

— Aranka, mutasd meg Endrének galambjaidat, és a virágokat, melyeket legközelebb kaptál; — Zsarkóczi néni megfogja bocsátani, ha kissé

, távoztok, — szólt jóakarólag keresztanyám, s én

nem is késtem egy hálás tekintettel megköszönni kegyét; s miután „Zsarkóczi néui“ egy — a grá- cziák ajkára bizony nem igen illő — mosolvlval. és egy „óh csak tessék“ “ kel kegyes volt bennünket a társalgástól fölmenteni, és elbocsátani, Arankával távozánk.

— Képzelem mily jól mulatott ön! szólt pajkosan mosolyogva Aranka, midőn a kertbe értünk.

— Fölségen, felelék, s csak azt sajnálom, hogy egyszerre, és ily pazar adagban részesültem az élvezetben ; szerettem volna más alkalomra is föltartani belőle ; — de hol volt kegyed oly soká ? kérdém már szinte nyugtalankodni kezdtem . ..

— Nyugtalankodni ?. .. és miért ? szólt Aranka emlény szemeit kérdőleg függesztve rám, de látván hogy választ nem nyer, folytatá, a temetőben valék, mert szokásom hetenként jó anyám sírját meglátogatni.

Akaratlanul is elkoraolyodva, szótlanul haladtunk tovább; — neki elhunyt anyja emléke szolgálhatott gondolatai tárgyául, mig én azon varázs erejű perczet idéztem fel emlékemben, mely a siron ülő ismeretlen leánykát, velem legelőször láttatá....

Pár perez múlva a csinos kisgalambházhoz értünk. Aranka újra viszanyerni látszott megzavart gyermeki vig kedélyét, midőn a kedves kis állatokat látta, melyek öt jól ismerve repesék körül, mig egy hófehér gyönyörű, nemesített galamb válára szállt.

— Ez az én kedvenczem, szólt Aranka, gyermekded örömmel szoritva keblére az okos kis állatot, mely turbékoló örömhangon enyelegni látszott vele, s aztán pillanat alatt a magasba szárnyalt ; ekkor villámgyorsan csapott le rá egy karvaly s egy közeli fára röpült sipogó kis foglyával.

Ijedt sikoly röppent el Aranka ajkiról, még én egy virágágyat szegélyező kavicsok közül fölkapva egyet, gondolám, bárcsak oly biztosan tudnék

most hajitni, mint pajkos gyermek koromban, midőn hajgálásommak annyi ablak lön áldozata.

A kő sivitva fütyült a légen keresztül, s a karvalyt szárnyán találva ijedten bocsátá el ragad- mányát, és repült tova, mig a kis galamb a légben vergődve, pár lépésre tőlünk leesett. Mindez hamarabb történt, mint elbeszélni tudnám ; — Aranka a szerencsés hajtásom által megmentett állatkákoz futott, s fölemelvo csókjaival halmozá el; s aztán könyektöl ragyogó szemeit rám emelve, kezét nyujtá, és meghatottan rebegé:

— Köszönöm, nem fogom feledni!

Hevesen dobogó szívvel szoritám meg az elém nyújtott picziny kezecskét, s pár pillanattal tovább' is tartám azt, mint különben szokás.... úgy szerettem volna szivemhez szorítani!

A kis galamb végre a hű ápoló keblén teljesen magához jött, de Aranka nem nem bocsátá el.

— Ki tudja, úgymond, ha még egyszer fogoly- lyá lennél, megfognál-o ily szerencsésen szabadulni?

Majd az üvegházi virágokhoz értünk, hol meglepetésemet legyőzni nem bírva kiálték föl, hogy ily gyönyörű berendezést s ennél szebb virág példányokat még soha nem láttam.

— S melyik tetszik önnek legjobban? kérdé Aranka.

— Ama fejedelmi kaktusz ott, mely magasra emelt kehely-virágaival, mintegy lenézni látszik szerényebb társait, felelék, egy pompás kaktuszra mutatva, mely egy gyönyörű chinai-porczellán vázában pompázott az emelvény tetején.

— Tehát fogadja ön emlékül, kis galambom megmentéséért, — szólt igéző mosollyal Aranka.

— Köszönöm, nem fogom feledni! ismételtem én öntudatlanul, és megindult hangon Aranka előbb mondott szavait.

Végre visszatértünk a szobába, hol a nénik épen a fölött valának mély vitába merülve, hogy „val-