Békés, 1873. (2. évfolyam, 1-52. szám)
1873-08-17 / 33. szám
Második évfolyam. 33-ik szám. Gyula augusztus 17-én 1873. Szerkesztőségi iroda: Dobay János könyvnyomdája, saját házában. Kiadó hivatal: Winkle Gábor könyvárus üzlete, főtér, Prág-ház. KÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Hirdetések felvétetnek Gyulán Winkle Gábornál és a szerkesztőségnél. - Pesten Haasenstein és Vogler hirdetési- irodájában (úri utsza 13. sz.) — Schwarcz testvérek nemzetközi irodájában fürdőutcza 1-ső szám. és Bécsben Wolzeille 6—8. Hirdetésdij : 50 szóig egyszeri hirdetésnél 60 kr., 100 szóig 1 frt., kétszeri hirdetésnél 25%, háromszori hirdetésnél 50% elengedés. - Nagyobb hirdetéseknél méltányos árelengedés. — Nyilttér Garmondsora 10 kr. Megjelen hetenként egyszer, minden vasárnap. Előfizetési dij: Három hóra . 1 f Hait hóra . . 2 f Kilencz hóra . 3 f Egy évre . . 4 f — A mezőgazdáknak bécsi nemzetközi lóversenye tudvalevőleg f. é. September 23. tog megtartatni. Megyénk azon mezőgazdái, kik e versenyben lovaikkal — állami segély mellett — részt venni szándékoznak, e szándékukat alólirott titkárnál f. é. aug. 20-ig jelentsék be, ki őket a további utasítással ellátandja. Kelt Gerendáson, utolsó p. Apácza, aug. 8. 1873. Mokry Sámuel a békésmegyei gazd egylet titkára. — A cholera-járvány miatt, mely megyénkben pusziit: a méhészeti egyesület megalakulásának közgyűlése akkor fog megtartatni,'ha a járvány ‘ végkép meg- szünend ; miről a közönség annak idejében értesittetni fog. Göndöcs Benedek apát és gyulai lelkész. Figyelmeztetés. A „Sarkadvidéki takarékpénztár egylet“ t. ez. részvényesei tiszteletteljesen figyelmeztetnek, miszerint részvényeik után az l ső részlet befizetésének határideje augus- tus 1-sővel hivatkozással a hirlapok utjáTÁRCZA. Két szív története. Beszély. Irta Miskey-Jugovics Béla. (Folytatás.) X. Két és fél évet tölték külföldön, a nélkül, hogy ez idő alatt egyetlen szót, egyetlen hangot hallottam volna, a szivemet vérig sebbzett enyéim felöl; — s nekem e máskor talán kínos bizonytalanság, most szinte jól esett. Kiszakitára, számüzém magamat még a honból is, hol annyi kin, annyi szenvedés megutáltatta velem az életet; — és kidobtam magamat a nagy világba, irányt vesztve, reménytelenül, czéltalanul. Azt hittem, hogy idegenek, uj emberek közt, zaklatott szivem végre meg fog törni, le fog ros- kadni kínos terhe alatt, — s csalódtam újra, hogy csalódjam még többször is.......... Első utam 'Angolországba, Londonba vitt. A ködös, borongós éghajlat, — a szdfukar, hideg, skeptikus nép, — az örökké zsibongó, és mégis egyhangú élet, némi ingerrel birt még elöt- . __g szerettem volna itt, senkitől sem ismerve, senkitől ki nem gúnyolva, vagy leglöllebb senkitől nem szánva, beszámolni éltemmel. De a sors mást határozott, — s úgy látszék nem azért akasztá vállaimra a szenvedések, és megpróbáltatások nehéz keresztjét, hogy ily hamar levegye azt onnan......... Én tehát tűrtem, szenvedtem tovább. A laza, egyhangú élet is, mely után pedig vágytam előbb, csakhamar megunttá lön előttem ; _ B ekkor a tudomány örök igazságaiban hittem föltalálni óh ajtott nyugalmamat, s szenvedélyesen adtam rá magamat a szakmámba vágó tudománi 3-szőri törvényes meghirdetésre, — letelt s a szabályok értelmében a törvényes 4 heti határidő September 1-sőig ezennel ujfennt kitiizetik. A befizetések még mindég elfogadtatnak minden kedd és pénteki nap délelőtti 9 órától déli 12 óráig az intézet irodájában. Kelt. Sarkadon augustus 1-én 1873. Az igazgató választmány nevében: Püspöki Alajos takarék-pénztári igazgató. A czim-járvány. Legalább szeretném a czimek ezen végtelenségét : kisur, urfi, ifjuur, nagyur, nem- zetes ur, tens ur, tekintetes ur, nagyságos ur, méltóságos ur, nagyméltóságu ur, kegyelmes ur. — csupán csak járványnak, átmeneti állapotnak s nem megállapított társadalmi törvénynek tekinteni. Igazán sajátságos nép vagyunk mi magyarok ! 48 előtt aristocraticus ország voltunk kevesebb czimmel; 48 után democ- raticus ország vagyunk több czimmel. Mit tesz ez máskép ? Azt, hogy a democratiá- val úgy vagyunk, mint a latin nyelvvel: Írni csak Írjuk valahogy, itt-ott igen jól is; de a gyakorlatban, beszélve — nem értünk hozzá. Mi a czimzés dolgában sokkal közelebb állunk Portugálba koldusaihoz, a kik egymást megméltóságodozzák, mint Amerika polgáraihoz, a kiknél a születési czim legfölebb is nem szerencsétlenség; Es ha még ezen eszeveszett czimezések ben valamiféle értelem, valamiféle indokoltság, valamiféle irányadó, tájékozó volna De csupa szeszély, csupa úgy-tetszik. Belátom én azt, hogy a társadalom minden tagja egyenlő színvonalon, sohsem állhat; belátom tehát azt is, hogy az embereket egymástól még a democraticus államban is, czimmel is meg kell különbőz tetnünk: de azt semmikép sem tartom eszes lényhez hozzáillőnek, hogy a czim megszűnjék megkülönböztető, ha úgy tetszik megtisztelő lenni s elkezdjen nevetsé- gesjé, gúnnyá válni. Pedig ma már mintha ezt az utat járnók. 48 előtt a czimnek szabályozva voltak, kötTe a születéshez, a hivatalhoz, a kitüntetéshez ; következőleg könnyű volt tudni, hogy kit minő czim illet meg, könnyű tehát az illetéktelen czimezgetésektöl menten maradni. Jött a jogegyenlőség. Ezt ne j| úgy értettük, hogy a nemesség megszűrt, hanem úgy, hogy a nem nemesek is megnemesedtek. Ezen értelmezés magában foglalta azt a következtetést, hogy hát a nemesek közt és irányában használt nyos búvárkodásnak; hozzá kötve magamat, azon — most már szintén gyönge reményhez, hogy az orvosi pályán, melyre természetem hivatottnak látszék, legalább a szenvedő emberiségnek tehetek még hasznos szolgálatot. Bejártam, meglátogattam Európának leghíresebb egyetemeit, s éjt nappallá téve, páratlan szorgalommal és előszeretettel csüggtem, — miként az óceánok kétségbe esett áldozata ragaszkodik az utolsó deszka szálhoz, — ezen végső reményemen. És a honnan annyi szenvedő szív tudott, szívsebére, enyhítő balzsamot szerezni — én az örök igazságok kincsbányájából is, azon szomorú meggyőződést meritém, a tudomány is csak arra tanított meg, hogy itt is csak a sötétben tapogatod- zunk, s leglöllebb a szürkület félhomályában emeljük magasra fejünket, mert átalljuk nyiltan bevallani azt, hogy bizonytalan tudományunk szálait gyakran a véletlen, s legtöbbször maga a természet gombolyítja le, vagy bonyolitja még inkább össze. Elvesztém tehát reményem utolsó horgonyát, a tudomány és hivatásom iránti bizalmat is. És ekkor — mint kinek már semmi nincs hátra életében vakon rohantam az élvézetek karjaiba ; a zajos orgiák mámorába akarván elaltatni, vagy legalább eltompitni, a most már oly nehezemre eső józanságomat. Az élvezetek örök hazájába Francziaországba, Párisba sieték. Szomjaztam nem annyira a kéjt, miut a részegítő mámort, — és örültem, midőn a józan ész, alábbvalónak tette magát, a legnyomorultabb állat ösztönénél is. De czélomat itt sem érhetém el. Hisz a pár óráig tartó érzéketlenség után, annál ijesztőbb nagyságban láttam szerencsétlen sorsomat, szerencsétlen életemet. A minden iránti hideg közöny, a legszentebb vonzódás a tudományok iránt, s a másvilág megrabolt gyönyöreinek élvezete, egyként elveszték czéljokat, hatásukat reám. A. természet és művészet szépségei, ábránd és való, múlt és jövő egyként érdektelenül hagytak; vagy leglöllebb elhagyatott, szomorú helyzetemet tüntették óriási mérvekben szemeim elé. A szép Nápoly, a bájos Velencze, maga az örik város Róma hidegen érinték szivemet. — A Vesuv tűzhányó torkánál legföllebb az jutott eszembe hogy szivem, mely egykor forróbb volt, mint e ángony tömbje, a szenvedések miatt jegültebbé lön az Alpesek örökké hótakart tetőinél. — S eltekintve a Monte-Rosatól Monte-Visoig, s Jura bérezd felett — úgy tűnt föl előttem, hogy a keb lenben dúló végtelen fájdalomnak, talán az égbe nyíló hatalmas bérezek egyike lehetne legillöbb, óriái sírköve. Cb mert nagyon, nagyon szenvedtem én !.... A logszeretőbb, legjobb lényt, anyámat örökre elveztve, — atyámat egy kaczér, s talán alávaló nőnk hatalmában-, és magamat az ő szivéből épen e nt-ördög miatt tán örökre kivetve tudva, — e nő niatt, ki már az első átkos perezben, melyben őt uegláttam, fájdalmat okozott, melyet később majc nem a megőrülésig fokozott, — kit tisztelni nem de igenis megvetni tanultam, — kitől utálva és tudorral fordult el jobb érzületem, s kit most nevenhez, családomhoz, egy elválaszthatlan kötelék isatolt, — ah ez több volt, mint mennyit elbírni képes lehettem volna !.. .. és mégis hordanom kellett keblembe zárva mint gyilkos tört, e kínos öntudatot, titokban, zúgölódás és panasz nélkül. Ésszerelmemet —kérdheted — és Arankát feledni tudtam-e ? ... Feedhetné-e a halandó a mennynek megizlelt gyönyörét ? — feledhette-e a bűnös az eltiltott édenl? ... úgy nem feledhettem én perezre sem éltem boldogságának és szenvedéseinek ártatlan okoziját, s a költő szavaiként „ezer sóhajtássá zo- kogtan Ielkemet“ — és szerettem öt, vágytam utána, jibban, forróbban mint valaha. Milőtt Pestről távoztam volna, fölhevült, és majdiem eszmélet nélküli állapotomban — egy leveli írtam ő neki is. Nem emlékszem már tiszczimek is nem megszűntek, hanem olyan közvagyonná váltak, a melyhez már most mások is jogosan nyúlhatnak. Ezen következtetés gyakorlati alkalmazását rendkívül előmozdította a német világ jött-ment hivatalnokainak tekintetes, nagyságos és méltóságos légiója. Egyszer aztán csak azon vettük magunkat ésere, hogy a régi czimek levcródtek, mint a köd, s becsúsztak a korcsmába, a műhelybe, a boltba, szóval a társadalom minden rétegébe. Ekkor azt gondolhatta volna az ember, hogy az általánossá lett czifra czimekkel úgy járunk, mint az ugyanakkor általánossá lett krinollinnal: felülről lefelé kimegy- a divatból. Pedig dehogy. A mi saját kormányunk az ő kibocsátott 20 egynéhány ezer tekintetes, nagyságos és méltóságos, hivatal ut ín járó czimével nem igy akarta. Mivel azonban az egyenlőség éppen a czimek dolgában lehetetlen, világos, hogy ezen születésöknél fogva jómódú, miveit közbirtokosok, a kik előbb a szerény „tens“ czimmel is egészen megelégedtek, de a kiknek ezen czimét most már saját fizetett embereik is koptatják, kénytelenek voltak czimöket egy fokkal felrugtatni. Lettek nagyságosakká. Igen ! de ki van jogosítva azon jó módnak, meg azon miveltségnek a határvonalát meghúzni, a mely a „nagyságos“ czi- met még elbírja. Merőben egyéni felfogás. tán rá, s talán még akkor sem tudtam, hogy mit írtam neki, — csak az tudom, hogy arra kértem : — kerülje Georginet, mert e nő már megmérgezte az én éltemet, boldogságomat; s mesterkélt ravaszsággal, hihetőleg ugyanazt szándékozik tenni az övével is. És ha minden öntudatot elaltatott is elmémben, szivemben előbb a hideg közöny, később a tudomány szomj, s végre az élvek mámora ; de napnál fénylöbben világított agyamban mindig azon gondolat, hogy Aranka, ez angyal, Georginenak, e csábitó ördögnek hatalmában, s boszujának kitéve van, melytől én, egyedül csak én menthetem meg öt. És harmadfél év után, tán még fájóbb, tán még zúzottabb szívvel mint minővel távozáin, visz- szahozott e gondolat hazámba, szülőföldemre, melytől pedig örökre búcsút venni, vala búsan elhatározott szándékom. Szép téli éj volt, midőn falunk határához érkézéin. A csillagok mindinkább halványuló fénnyel égtek az égen, s a megújuló hold ezüst sarlója, a reggszürkület közeledtét jelezve, már nyugat felé hajlott. A mindent elborított hólepel, ezüst — és gyémánttal áttört szemfedélként terült el, és csillogott, a merre csak eltekinthetett a szem, — s a kihaltnak tetsző vidék temetői csöndjét, csak a lovakon levő kis csengők egyhangú szava s az álmaikból fölvert tanyai állatok zavart kiáltásai szakiták meg s néha recsegett egy-egy utszéli fa, a sudaraira nehezülő hótömeg súlya alatt, — mig az éjszaki szél dermesztőn sivitott néha végig a puszta táj fölött, s aztán — miként Petőfi oly gyönyörűen mondja — ismét „nyugodt lön a táj, mint az arcz, mely küzdött a halállal, s már kiszenvede" ....... A nyugodt, kihalt vidék, a temetői csönd, oly- jól illett, úgy hasonlított keblem gyász éjeiéhez ! Mondhatlan érzelmek töltöttek el, midőn a jól
