Békés, 1872. (1. évfolyam, 1-39. szám)
1872-11-03 / 31. szám
elérésére a családok községgé alakulnak ? bizonyára : tanítási, ipari, kereskedelmi, föld- mivelöi, vallási, polgári és politikai célok. Számosak tehát a község céljai, melyeknek elérése minden családnak, minden polgárnak fötörekvését képezze. E czélok valósítására a polgárság csak közvetve foly be: a választások által. Azért végtelen fontos s lelkiismeretes meggondolást igénylő tény a szavazás, ennek eredményétől fUggv.én a kitűzött célok elérhetése, vagy a községi miseria. A szavazó polgárnak, ha lelkiismeretes akar lenni, félre kell tennie miöden személyes, politikai, rokonsági hajlandóságot vagy gyűlöletet, csak egyre kell gondolnia : a község jóvoltára, mely a magáét is eredményezni fogja, meg kell gondolnia, hogy a szavazásnál nem csak mint községi polgár, hanem egyszersmind mint hazafi is működik, a községek lévén az állam alkotó elemei, már pedig csak jól rendezett községekből alakulhat jől rendezett állam is. Különösen meg kell gondolnia, hogy a község „nem valamely politikai czél kedvéért kikerekitett terület“ s ha van is a községnek politikája, az határain túl nem terjeszkedhet, a határokon belül azonban annál jobb, minél többen — értem csak a hivatottakat — politizálnak. A községi politika pedig nem különbözhet semmiféle más politikától, lévén minden politikának feladata „a czélok elérésére a legjobb eszközöket megválasztani“ A községnek pedig csak imént említettem céljai lehetnek. A képviselő testületnek fele törvény értelmében a legtöbb adófizetőkből fog állani, s csak felét teszik a választottak. Mi indokok bírták az országgyűlést s a kormányt e virilitásnak törvénynyé emelésére, annak vitatása e lapok körén kívül esik, tény az, hogy a képviselőknek csak fele része választható, s épen e ténynek kell döntő erővel bírnia minden szavazó elhatározására, mert csak a választottaktól követelhetik a választók valódi érdekeik képviseltetését, mig a vi- rilisnek csak hazafisága diétái működésében. S ami a képviselő testület választásánál a higgadt megfontolás legfőbb indoka: azon körülmény, hogy a tisztviselők választása a képviselő testület joga. Volt már városunknak rendezett tanácsa, a hogy otána biró ült a polgármester helyébe, az épen nem bizonyít a rendezett tanácsforma ellen. Ki emlékszik — és sokan emlékezhetnek még az utolsó rendezett tanács életére — azon meggyőződésre jut, hogy nem a rendszer, — de a személyekben volt a hiba, nem a rendszer bukott meg, hanem a sze- mélyek buktattak meg azt• Ez is egy ok, hogy a szavazás fontosságát emelje. Első és föteendőnk tehát: oly képviselő testületet választani, mély érdekeit mindnyájunkéval azonosítani fogja, mely elég biztosítékot nyújt, hogy oly tisztikart fog választani, mely határozatait pontosan, lelkiismeretesen és gyorsan végrehajtandja. Kratochvill Gyula. Megyénk köréből. Megyénk kormánya a felmerült kolera eset alkalmából a kellő intézkedéseket megtéve a következő rendeletet intézte a községi hatóságokhoz : Az epe mirigy vagy is ázsiai cholera nem csak hazánk, de megyénk határait is átlépte. Budán nagy erővel, az ország egyes helyein szórványosan, Mármaros megyében járvány- nyá fajulva mutatkozik, f. hó 25-én pedig Csabán két kolera eset észleltetett egyik halállal, másik gyógyulással végződve. A kolera e makacs fellépte, de különösen megyénk e részbeni veszélyes állapota, komoly aggodalmakat szült, s a járványkörüli egyöntetű eljárás megállapítása, a községi járványbizottságok eljárásának ellenőrzése s azoknak a szükséges utasítások megadása végett megyénkben központi járványbizottság alakult, mely is a szükséges óvintézkedések megtételére f. évi okt. 30-án ülést tartott s első sorban is a m. k. belügyminister urat feliratilag megkeresni határozta az iránt: hogy a vásárokat a járvány idejére az ország egész területén tiltsa be, s továbbá elhatározta : hogy a járványos betegségben sinlödök s az abban elhaltak körüli tömeges összejövetelek, a halotti torok — kártékonyságáról a nép, a lelkészek s tanítók által felvilágosítandó. A rendetlen életmód, tivornyázás, álmatlanság, különösen az éjszakázás, korcsmá- zás és másnemű kicsapongások, a testet kimerítvén, a járvány felvételére hajlandóbbá, alkalmatossá teszik s ezeken felül a tisztát- lanság az, a mi ezen betegség kifejlődését a leghatályosabban előmozdítja; ennélfogva, mér- séklendök a hosszas ideig tartó Iakadalmazá- sok, a kávéházak, korcsmák s mindenféle egyéb nyilvános mulató helyek éjjeli 10 óra után szigorú büntetés terhe mellett bezárandók. A magános házak mindennemű miasmaticus helyei fertőtlenitéséröl a háztulajdonosok — gondoskodni tartoznak. — Az utczai pocsolyák, tavak betöltendők, a vadvizek lee- resztcndök, szemétdombok elhordandók s megsemmisítendők, a disznó hizlalás a községekben beliltatik. A községi járvány bizottságok által — a községek kolera kórházak felállítására fel- hivanddk. — A belügyministerium a megyék fő ispánjaihoz a következő körrendeletét intézte: „Folyó hó 26-án 35439. szám alatt kelt, és a törvényhatóságokhoz intézett rendeletemböl bizonyára értesült méltóságod arról, hogy a cholora járvány Mármaros megyében s Buda szabad királyi város területén kiütött. Hivatalos tudósítások szerint e járvány most már — bár szórványosan — az ország egyéb vidékein is kezd mutatkozni. Miután a közigazgatási tisztviselőknek legnemesebb, de egyszersmind legszorosabb kötelességük a közegészségre való felügyelet és annak megtá- ma.Itatása esetében a szigorú és pontos eljárás; miután továbbá a főispánoknak törvényszabta kötelességük ellenőrizni a törvényhatósági önkormányzatot s igy a közigazgatási tiszviselök hivatalos működését is, és e kötelesség rendkívüli körülmények között fokozott mérvben teljesítendő: reménylom, sőt elvárom méltóságodtól, hogy a járvány tartama alatt, nevezetesen ha az a kormányzatára bízott törvényhatóság területén mutatkoznék, folytonosan a hatóság területén tartózkodni, a tett és teendő intézkedéseket éber figyelemmel kísérni, a kormányrendeletek végrehajtása fölött őrködni, ha szükségesnek mutatkoznék a netáni veszély helyén személyos megjelenése által az illetőket tettre buzdítani, s ha kell a hanyag tisztviselő ellen a törvény értelmében felfüggesztése mellett vizsgálatot rendelni s mindezekről enge- met, kit a közegészségügyi rendért legfőbb vonalban illet a felelősség, haladék nélkül értesíteni elodázhatlan kötelességének ismerendi. Kiucs — nincs! Ezt a mottót magyarázni felesleges, megérti mindenki, csak a zsebébe kell nyúlnia s ha azt üresnek találja, pedig úgy lesz, mert mai napság több az üres zseb mint az üres fej — csak szomszédjaihoz kell fordulnia, hogy a magyarázatot feltalálja. Pénz nincs sem det, és a száraz avar koronként sejtelmes ropogással veri fel a néma csendet. A sivitó szél, a zizegő faág, a sárgult fűszál, a szálló falevél és a száraz avar mind azt suttogja: meghalunk.--------------S gyászszalagul ott szállong egy törött sir- fán a fehér ökörnyál. — — Sirok között járok-kclek, minden czél, minden határozott irány nélkül. A mai nap a halottaké : őket jöttem meglátogatni, — valamennyit, a kik csak e temetőben nyugosz- nak. Néha gyorsabban kutatok ismerős sir- jel után, lábam alatt lesüpped itt ott a hant, b még sebesebben lépkedek megtalálni a dombot, mely alatt szeretett hamvak porladoz- nak. S oly jól esik e szórakozott érdeklődés, mig hosszas keresés után eszembe jut, hogy nincsen nekem itt halottam, nem nyugszik itt, kit szerettem, messze, messze van az innen — — — csak a hasonló sirdombok vezettek tévútra. Ide jutottam a temető egyik félreeső zugába. Hátam mögött düledezö sírbolt, nagy márvány-táblával, melyről le nem olvashatni már az esömosott aranyos betűket. Előttem félig beomlott sir, félre álló köjellel, melyre szomorufűz van faragva, mig fölötte egy szó- morufüz szórja alá csüngő ágairól az elszáradt leveleket. Hozzá vetem hátam e fához, mely az érintésre sünien hullajtja lombját. Gondolkodom. És gondolatban túl vagyok e temetőn, túl e vidéken, országon, túl e földön és boldognak érzem magam, mentve a rósz emberektől és könnyítve a gond terhétől. És úgy gyönyörködöm gondolataimon. — Gondolkodom. És gondolatban túl vagyok e temetőn, túl e vidéken, országon, túl e földön, és túl a földön szegény szerencsétlen vagyok, terhelve egyedülléttől, rideg magánytól és sújtva tehetetlen gondtalanságtól. És úgy boszankodom gondolataimon. — — — Igen szeretem nézni esfenden a nap hunytét, a mint elmerül bíbor-vörös föllegeibe, hogy a rá jövö hajnalkor új fénynyel, új áldással keljen pályáját befutni a távol láthatáron. Igen szeretem napről-napra megfigyelni a természet elalvását, a mint önkénytelen hanyatlik az enyészet karjaiba, hogy a kikelet annál bájosabb, igézöbb legyen, a tenyészet bujább, gazdagabb. S igen szeretem megbámulni a zivatart; mely bőszültében virágot tép, lombot szakgat, hullámzó vetést düt meg, s a patakot tajtékzó habbá veri föl, hogy nyomán annál illatosabb virág nőjön, árnyasabb lomb bokrosodjék, magvasabbá fejlődjék a termés s vigabb locsogással csörögjön a csermely ezernyi csevegő cseppje. Mindezt csudálom, bensőmben szent .ámulattal, minőt csak a fenséges kelthet, — szeretem, örülök neki, nem lehetnék el nélküle, mert csiráját hordja magába a fejlődésnek, s emel a tudat, hogy való haladáshoz pihenés is kell. Csak a halált nem állhatom ki. Pedig ez a legfonségesebb, mit a természet emberre mérhetett. Ez kaczagja ki meg- torolhatlanul az emberiség évezredes küzdelmét a gőg, dacz, hiuvágy, dicsőség hajhászat és pöfeszkedés zsoldjában, midőn elvégre is minden embert egyenlővé tesz kérlelhetlen szigorával; érvényesiti a szent elvét, hogy minden ember ember, s testé változtatja a régi föltevést, hogy anyánk a föld, s mi emberekül mindnyájan testvérek vagyunk, bár olyak is, mint Kain és Ábel. Ez a megköve- sült ősi tagadás, mely minden embernek, ki- vételnélkül fülébe ordítja a rém szót: nem ! Gyűlölöm a halált, mely a vógenyészet Ieg- praegnansabb kifejezése, valóságos semmivé levés; — utálom, midőn hideg csókjával rideg kebelét melengeti a haldokló vóglehelle- tén; — irtózom tőle, midőn kéjjel vijja tu- sáját, biztosan számitváU a győzelemre, s erejét lassan, fokonként, s csak szükségből használja teljesen. Ki nem álhatom, gyűlölöm, utálom, irtózom tőle, — mert nem tudom hinni a feltámadást ! Feltámadni! nagyszerű, velőtrázó mese. Feltámadni! — az emberi észtebetségnek szakadásig feszültségében szülemlett óriási gondolata. Feltámadni! — húh, fagyasztó, enyhítő, riasztó, vonzó, megrázó, ringató, kétségbeejtő, kecsegtető, lébolyitó, világitó, megsemmisítő és ujjáteremtö eszme, magában foglalva a szörnyű félelmet és az édes reményt. A hitnek borzasztó költészete, melyben egyesül az önmegadó lemondás a vallásosság biztató érzetével. Föltámadni! ? Hol ? Minek ? Annyi lélek, annyi egyed, olyan sok nagy szellem, — hisz az borzasztóbb állapot lenne a feltámadottak- ra, mint a földi. Vagy a lélek mind egyenlő Ienn3 a feltámadás által, mind magasztos, fenkölt és dicső ? Avagy nem a lélek rugó- ja-e a bír-, dicsőség-, kincs-hajhászatnak ? Nem a lélek ösztökéli-é az embert tenni jót és rosszat, érezni igazat és hamisat, gondolni szépet és rutát? Hát a lélek, a tiszta lélek minden hüvely nélkül támadna föl ? Tiszta lelket mi gondolni sem birunk; összezavarjuk minmagunkkal. S minek föltámadni ? A mit az ember szerzett: marad az emberé, A fény, az árny, mi embernek müve: mig ember él: világit és homálylyal von be. Az eszme, a szellemi kincs természetei örökségül jut nemzedékről nem-, zedékre. Ember! ne csüggedj nemed jövőjéért: „Portested — — — széthulland, — igaz, De száz alakban újólag felélsz, Es nem kell újra semmit kezdened: Ha vétkezél fiadban bünhödöl, Kö3zvónyedet ö benne folytatod; itt, sem ott, sem sehol! mert ha bankjaink vas szekrényei is Üresek, ha bankjaink igazgatói is keserű mosoly- lyal rázzák fejüket vízszintes irányban midőn valaki pénzt kér tőlük, akkor a megczáfoltatás édes veszélye nélkül elmondhatjuk, hogy pénz nincs sehol. Fájdalom hogy igy van, hiába ilyenkor minden faluban egy bank, mindezen gyűjtő intézetek csak kirívóbban mutatják — szegénységünket. Vannak, a kik ezt a kalamitást is a bécsi bank ádáz magatartásának róják fel; nem mondhatni, hogy a bajt az is nem neveli, de a forrás nem ott van, hanem industrialis kezdetleges vi- szonyainkban és abban, hogy a takarékossághoz még mind nem fői a fogunk, időnk sok, dolgunk kevés, pedig a hol e kettő megvan, ott kész az ördög párnája, tele kocsma, tele kávéház, üres műhely, üres erszény. Hanem hát mindennek nem mi élők vagyunk egyedüli okai, hogy miért vagyunk igy elmaradva annak sok a htíb- nere, tény hogy igy van, ilyen állapotban rohannak meg miutegy bennünket a szabad önkormányzattal a ci- vilisatio termékei, eszközei, melyeknek, hogy jótékonyságuk mellett, ránk nézve árnyoldaluk is van, az kétségtelen, mert azok egyben mind megany- nyi csábok a költekezésre, holott a takarékosságot, mely csak az intensiv munkásság sajátja — megszoknunk még nem volt időnk. A civilisatio ezen rohamos foglalásainak ellent nem állhatunk, az ellentállás halálunk volna, de úgy vagyunk némileg vele, mint voltak a földesurak a váltótörvénnyel és hatásaival 1840-ben, és sokan ro- szabbul, agy mint az indián a kalárissal, rhummal melyet földdel vásárol meg... Azonban legyen a mint van, pénz nélkül nem élhetünk, sőt mi évek előtt megpendítettük, hogy a vidéki pénzintézeteknek hitelviszonyba kellene lépniük, hogy valamint gyűjti a pénzt a helybeli ily intézet és osztja el szükség szerint, úgy vitetnék a pénz ily hitelviszonnyal oiy vidékről, hol pénz van, oly vidékre, hol pénz nincs. Van a ki ezt feleslegesnek állítja, mert hisz úgymond kap a vidéki intézet a fővárosban csak ott legyen pénz. A mit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, Év milliókra lesz tulajdonod.“ Ez a folytonos feltámadás; — amaz horgony, melybe az ügyefogyott kapaszkodik, áltatva magát, és bilincs, melylyel az értelem nyügöztetik. Az ember „eszmél, örül, szeret és elbukik, midőn napszámát s vágyait betölté,“ Elbukik s váljon elbukik-e végkép ? nem emelkedik-o föl bukásából? Feltámadunk?! —■ — — E kétkedés, e fojtogató bizonytalanság kínosan gyötör; hideg veríték gyöngyözik homlokomon ; a vér szivem felé tolul — s végig ráz egy búsan csendülő hang, mely hullámozva szállong az esti légben, vissza- visz- sza-röppentve halk csengését, a temetői imaház harangjának hangja. Felocsúdtam, s oly zsihbadtnak érzem magam; a rám boruló szomorufűz ága fagyosan érinti arezomat: összeborzadok, felegyenesedem és a temetőt sajátságos fényben látom úszni a kegyelet jeléül gyújtott mécsesek pisla fénye küzd a derengő alkonyattal. El innen e büv-körből, hol oly fájó gondolatok bántnak. Szemem a félig horpadt sir kidőlt kövére tekint, melyen olr homályosan vehető csak ki a vésett szo- moru-fűz alakja; lehajtok kissé, s a fél-homályban rémülve látom e betűket: „Itt nyugszanak egy szegény örült porai.“ Fölpattanva futni kezdek, megbotlom : még gyorsabban iramlok el, el a borzasztó helyről, hol gondolataim úgy gyönyörködtettek és úgy kínoztak-----------)-------— A sivitó szól, a zizegő faág, a sá rgult fűszál, a szálló falevél és a ropogó száraz avar mind, mind azt suttogja: meghalunk — — — S gyásszalagul ott szállong egy törött sir- fán a fehér ökörnyál. Haviár Daiií,
