Békés, 1871. (3. évfolyam, 1-105. szám)
1871-04-09 / 29. szám
Harmadik évfolyam. 29 ik szám. Gyula április 9-kén 1871. Szerkesztőségi iroda, hová a lap szellemi részére vonatkozó közlemények küldendők: főutca 186. szám. Kiadó hivatal: Nagy Ferenc könyv- kereskedése , hová az előfizetési pénzek, hirdetések, hirdetési-dijak és reclamatiók küldendők. BÉKÉS Megjelen hetenként kétszer, vasárnap és csötörtökön. Előfizetési feltételek: ________ . _ __________ __ . ____ _____ __ -___«_______ , Helyben házhoz hordással, POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ KÖZLÖNY, i vagy vidékre P0Stán Hirdetések felvétetnek : Gyulán a kiadó hivatalban; Pesten : laug lápot nemzetközi hirdetési* irodájában (Erzsébetiéi' 9. sz.) Továbbá Neumann B. (Kígyó utca 6. sz.), és Singer Sándor (3 korona utca { 5. sz.) hirdetési irodájában. ■— Hirdetési dijak : Három hasábos Garmondsor háromszori hirdetésnél 5 kr. < Terjedelmes vagy többször megjelenő hirdetések kedvezőbb feltételek mellett vétetnek fel. — Kincstári illeték | minden egyes beiktatásért 30 kr. — A „Nyilttér“ben a 3 hasábos Garmondsor dija 15 kr. Kéziratok: nem küldetned: vissza. egesz evre fél „ negyed „ Gyula april 8-án. (R) Franciaország tragikomikus előadásának második felvonásával mulattatja a könnyezve kacagó világot. Mint tragikomikus volt az első felvonás is, midőn egy oly hatalmast játszó nemzetnek hadserege néhány hét alatt, megállapodás, egyetlen visszavágás nélkül, úgy szűröstül bőröstül az ellenség kezébe kerül oly há borúban, melyre lett légyen kitörésének közvetlen oka vagy nem, de évek óta készült. Mi ugyan kik rokonszenvünkkel, mindezeknek dacára elejétől fogva is átaljában ab oro francia részen álltunk, tehát a kudarcot magunk is resteljük azt készségesen a caesarismus nyakába varrtuk és élesen elválasztottuk — mint elválasztotta a harci balszerencse — azt a Franciaországot, mert hát az is csak Franciarországféle volt — melynek hátára a porosz azt a végzetes szót sütötte, hogy Sedan — attól, mely ugyan szintén kevés eredménnyel, de ha- sonlithatlanul több önfeláldozással és a k ö z- társaság zászlaja alatt harcolt. De azért sem a komikumot, mely egyes hősi mozzanatok és a csúfos veretés fatális következményeinek dacára az egészből kivigyorgott el nem takarhattuk, sem hatását magunkban el nem fojthattuk, midőn az első felvonás befejeztett. Ennek méltó folytatása a második felvonás, midőn a nemzet kormánya és képviselete tipegve-topogva, olykor szóval neki gyürkőzve, de egészben véve tanácstalan tehetetlenül nézi, néhány órai távolból, hogy a párisi csőcselék, a halálra sebzett beteg ország inait Falstaff módjára mint metéli. Mert van ezen iszonytatóságban valami azon komikumból, midőn a pumi férjecske látja, hogy szép feleségét ugyancsak ölelgeti valami strázsamester-féle, s tipeg-topog, dühöng, eseng, szemeit ég félé mereszti, segítségért jajveszékel, de a strázsamestert még se bírja, meri megzabolázni. Nincs teliát kar Franciaországban, mely e ronda csőcseléket a haza beteg testéről le tépje, ezen eszeveszett hordát, mely midőn harcolni kellett katonásdit játszott, melynek hősködése abból állt, hogy midőn nem volt mit, hát nem evett, mely a 92-ki vért szagolta meg, de nem azt a mely a haza védelmében ontatott a becsület meze jén, hanem a septemberi napok, a guillotine vérözönét, mely a nemzeti nagy mozgalom nyomorult torza, mert azt elfajulásaiban utánozza gyáván és órul — nincsen kar Franciaországban, mely „zsarnokait oly mesterileg szokta nyakáról lerázni —e csőcseléktől Páris utcáit megtisztítani — erős..! Rettenetesen nevetséges állapot, a franciákra annál veszélyesebb, mert ők érzik legjobban, legalább szóval ők fejezték ki, hogy minden helyzet jobb mint az, mely nevetséges. De félre a mosollyal, mely ajkainkon úgy is torzzá görcsösül, ejtsünk inkább forró könyeket egy nemzet borzasztó sorsa felett, melynek hasonmását a históriában hasztalan keressük. És e könyek annál égetőbbek, mert keserűek is. Az egyént, bár szerencséjének szintén önmaga kovácsa, ha szintén önhibájának balkövet kezete alatt, összeroskad, könyörü- letünk könyii fátyolával takarjuk be, nemzetet ily könyedén felnem menthetünk, mert az nemcsak enmagáért és enmagának, ha ■ nem felelős azon roppant hatásért, melyet bűnei által az emberiség sorsára gyakorol — ezen hatásért az emberiségnek. S ki tagadhatja elfogulatlanul, hogy Franciaország balsorsának, oka csak Franciaország maga. Feltalálhatjuk romlásának forrásait igen is, hisz minden okozatnak kell okának lenni, de ezen források a francia nemzeten mind belül esnek, az ancien régimétől kezdve III. Napóleonig, a ki nem csupán saját levét issza. Kormány és nép e szerencsétlenségen egyaránt összemüköd- tek, s utóbbi talán inkább mint az első, mert hiszen ama kormányok is, az ő fac- tumai; de dolgozott nevezetesen avval, hogy a társadalmat következetesen aláásta, a szabadság két élű fegyvereivel élni nem volt elegendő higgadt tapintata, és az eszeveszett vezéreknek, a szennyes érdekeknek mindig kész hadserege volt azon mnnkáEmlékjegyzeteimböl. (Folytatás.) Pista barátom itt egy kissé elhallgatott s kinézett az ablakon, tisztán azért, hogy arról a kis lyányról elábrándozzék. Használtam a szünetet. — Um, hm. Megtetszett a kis lyány barátocs- kám, megtetszett. Na, emberi dolog, — szóltam hozzá tréfásan. — Mondtam én ezt csak egy szóval is ? Hát már ezt honnét veszed ? igy riadt rám Pista. — Még mindig a vad gyerek — gondolám magamban, s aztán kértem, hogy folytassa tovább. A félbeszakítás úgy vettem észre egy kissé elkedvetlenítette a fiút, mert ezután még szárazabban folytatta előadását. — Kellett volna valamit mondanom nekik, igy kezdé ismét, midőn lecsillapult, — de biz ón az üdvözlés után odább lovagoltam. Visszanéztem ugyan, mindamellett ne gondold, hogy ez azért a lyányért történt, hisz mit is érdekelt volna engem egy leány, kit most látok először életemben. Csak úgy véletlenül történt. Ezt a reggeli sétát aztán naponkint megtettem. Mindig ott találtam a lelkészt a leánykával a kertben, hanem azért a kölcsönös üdvözlésen kívül még mindig nem váltottam velők több szót. Nem mondom, hogy vissza nem tekintettem olykor, de ez is csak hiúságom kifolyása volt; azt néztem, vájjon az a leány néz-e utánam. Ide oda egy hónapja lett, mióta falusi lakos voltam. De hidd el, keveset változtam, mint a milyennek az első napokban bemutattam magamat. Egy alkalommal végre igy szólottám apámhoz : — Nem szokott apám a tiszteletesbez most járni ? — El elmentem biz én ezelőtt, hanem a napokban hűvös esték jártak s tudod, hogy csuzos fájdalmaim vannak. — Ma nincsen hűvös — folytatám. Rám nézett. Úgy látszik, várt volna még valamit, de hallgattam. — Magam is ma kellemesbnek találom az idött szólalt meg végre, miután látta, hogy nem mondom tovább. Talán jó néven is venné, ha meglátogatnám. Abban a kis faluban nem volt más összeillő ember apámhoz mint a tiszteletes. Tudtam, hogy szívélyes viszonyban állottak mindig egymással s ezt az én hazajövetelem egy kissé megzavarni látszott. Lehetetlen volt azért egy kissé nem biztatnom a látogatásra. — S te nem jösz velem? kérdé s szemeiből olvastam ki, hogy nagyon szeretné ha igenlöleg válaszolok. — Miért ne, — szóltam s azzal rövid séta után ■ a Ielkészlak előtt voltunk. A lelkész észre vette jövetelünket s elénk sietett. Szivélyesen kezet szoritottunk. — Hozta isten Derei ur, szóllott hozzám. — Ez előtt csak Pista öcsém volt a nevem tiszteletes ur előtt. — Tehát hozott isten Pista öcsém. — Köszönöm Berti bátyám, Bensőleg kezet szoritottunk egymással. A leánykát, kit még csak a reggeli sétákról ismertem nem láttam s csudálatos hogy még nevét sem akartam mindeddig megtudni. A lelkész a kertbe vezetett, a hol egy lugasban olvasott a leány, kiről már emlitóst tettem. Látásunkra letette kezeiből a könyvet. — Unoka húgom Melanie — szólt öt bemutatva a lelkész. Es képzelj ily bolondot. Haragudtam, a miért e leánynak ily finom neve van. Mikor ón bizonyosnak tartottam, hogy csak Zsuzsikának, Katicának vagy valami Libuskának fogják nevezni. Rövid idő múlva, egyedül maradtam Melanievel. — Ont most háborgattuk kisasszony. Ön olvasott. — Legkevésbé sem — válaszolt ö elfogulatlanul — Sőt inkább köszönettel tartozom önöknek, mert könyvem annyira érdekes, hogy a bekövetkezett homály miatt sem fogtam volna azt letenni, s bácsim talán még megdorgált volna vigyázatlanságomért. — S aztán szabad tudnom olvasmánya tárgyát?
