Békés, 1870. (2. évfolyam, 1-52. szám)
1870-11-20 / 47. szám
vó't, s e jövő biztosításával szilárd alapra fektetni nemzetünknek úgy is oly sok oldalról kérdésessé tett fenmaradását az európai államcsaládban s e párt ma a hazában az úgynevezett Deákpárt. De váljon tesszük-e ezt mindnyájan? — A 67. óta lezajlott átalakulási vajúdásoknak különösen 69-ki episódja határozottan tagadja. Minden mozgalmakban saját énünknek az előtérbe tolása, természetes az elvek cége alatt, — a főmozzanat, — az iskola porát magáról alig lerázott irodalmi gyerkőc, tekintélyes napilapok hasábjain osztogatja a tudományok komoly emberének állambölcseleti éretlen leckéjét; a hazaárulás bűnének súlyos vádját csapkodja a haza szolgálatában elaggott becsületesség szemébe az, kinek hazája iránti eddigi minden szolgálata a tömeget megmételyező üres handa-banda volt, s nagy neveket piszkol itt-ott be a szennyes rósz akarat azon fertő sarával, melyben maga fetreng, s midőn igy sokszor a legpiszkosabb üzletet csináljuk a sajtóból, ha a csiklandozó feltálalt étkekbe beleunt a con- sumens közönség : azon törjük fejünket, hogy tegyük azokat még csiklandoz óbbá, s ha az inyenckedés már nem elég, a lelkiismeretlen sajtó itt-ott az undorítóig megy. így született meg a „Szabad Magyarország“ „Nép- zászló“-ja „Ludas Matyi,“ „Lámpás,“ stb. a hazai journalistika e salakjai. Kifelé kapkodunk minden irány nélkül, ma kacérkodunk a porosz fegyverek győzelmeivel s Bismark politikájának malmára hajtjuk a vizet, s az irány nélküli kapkodás odáig megy, hogy egy szennyes árulási tényt, Metz feladását, megdicsérni is bírjuk; átkozzuk a 10 év előtt még a franciák dicső császárjának czimezgetett Napóleont; — holnap a íranczia köztársaság üdvözlésével ütjük arcul — ugylátszik — csak színlelt monarchikus loyalitásunkat, s az olvasó közönség nem tudja a monarhikus vagy a köztársasági eszmékben keresse-e üdvét s még jobban bele kábul a dologba, midőn a dunai confoederatio kisértete is megjelen az éj sötétében. És mig ez történik a szintéren nagyban mi történik addig a culissák megett kicsinyben? Emitt egy baloldali kortes, a felléptetett jobboldali követre hárítja a nagyapa elkövetett tetteinek ódiumát s felelevenítve a feudális korszak emlékeit a hiszékeny tömegnél s választóit mint a paloták csatlósait mutatva be, democrat érzelmeivel megegyeztethetőnek tartja az osztály gyűlöletet szítani a helyett, hogy a társadalmi rétegek ni - vellirozására törekednék. így aztán az elvek kérdéséből a személy és clique kérdése lesz; de azért a pártlelkiismeret elég fogékony maga előtt az eíéle üzelmek által keltett és szított mozgalmakat az elvek küzdelmévé szépíteni. Vanitatum vanitas! Amott egy baloldali képviselő egy húsz évi becsületes szolgálatban köz- becsülés tárgyává lett községi tisztviselő ellen keltett mozgalmak talajába veti lábát, hogy magát a képviselői székbe emelje, habár választásánál pirulva kell is látnia az értelmiség, sőt maga a nép higgadtabb gondolkozásu részének sokat jelentő tiltakozó visszavonulását a szavazási urnától. Amott ismét egy emésztetlen ismeretekkel saturált nyugtalan fő követeli, hogy kedvéért omoljon össze a bánáti traktus s midőn hiába fenyegetődzik, s midőn a falnak rontva véres foltokkal vonul vissza, a Madarász- Csanádi-féli vándor kortes karjaiba veti magát s ezek vállairól lekiabálva mételyezi meg egy tekiutélyes község lakóinak józan gondolkodását. Majd a külvárosi olvasókörök látogatóira erőszakolja emészthetlen eszméit, s igy aláásva becsületességben megőszült s hazájának nálánál minden esetre több szolgálatot tett jobboldali elődének hitelét, magának legalább három évre a képviselői állásban megélhetési sinecurát biztosit, midőn már másutt a tengely erősen töredezett. így aztán természetes, hogy a balközép középponti bizottságának egész erővel történt küzdelme sem birja elhárítani a keltett mozgalom árja ellenében, hogy egy más kerületbe ipsissimo praesente balközép a kor curiosuma : Táncsics, ne választassák meg képviselőnek. És ez könnyen is érthető ; itt már mélyebbre hatolt az agitatió szelleme; a balközép eszméi itt már social-democrata eszmékké értek, s ki tudja országszerte hova érendenek még, ha Madarász és társainak sikerült még több párthiveket bebűvölni a parlamentbe, hova már berepité a pelyhedző veréb fiút, hogy idét len csiripolásával nevetséges intermezzókat rögtönözzön a komoly férfiak figyelemfárasztó munkájának. A mozgalmakat, jó urak ott a baloldalon, meginditátok, meg is termék a gyümölcsöt; hiszen már a társadalmi rend megmentésének kérdése is lelebbexit vezérférfiatok ajkáról, tehát magatok bevallátok, hogy a társadalmi rend fenyegetve van. Na de hiszen ezekben él a népek örök ifjúsága, vigasztalhatjátok magatokat; csak hogy a gyertya a mely sebes lánggal ég, hamarabb is kialszik. A kovászt megtevétek, de az erjedés messzibb ment, mint gondolátok. A mozgalmat megindítani vajmi könnyű, de az ebből keletkezett áramot még Mirabeau homokszeme sem állítja meg; pedig minő törpék vagytok ti e szellem-óriás mellett! Végeredmény. Isten óvja hazánkat a veszélytől, pedig a veszély fenyeget. Mindnyájunkban él egy titkos sejtelem, mely azt mondja, hogy hazánkra talán nagyon közel jövőben újból a lét véres küzdelme vár. A ma még kormányon ülő kényelmes Deákpárt, mely a maga becsületességének szemüvegén nézve a dolgokat, folyton a nép józan értelmére apellál, talán nem is sejti mennyire alá van aknázva helyzete a nép között. De ugyan, hogy bírjon lelkesedni a nemzet — mondják a baloldalon — mikor itt a delegitio, a közösügy, a finánc és trafik? Tehát nemzetünk már csak a szabad pálinka főzés s a szabad dohány termelés Ígérete mellett bir lelkesedni hazája és királyáért, —- a haza ezek igéretenélkül semmi, melyen kívül pedig nincsen számunkra hely? Szomorú, de való s tény, hogy népünk ide lett terelve és ha nem sikerül megmenteni bennünket a jelenlegi többségnek, majd elő áll sem hideg sem meleg, ma delegátios, holnap már nem de- legátios politicájával a balközép; de alig liisz- szük, hogy fog talajra találni a népben. A népnek ma már több kell, minta mennyit e párt a lelkesedés tápanyagául nyújtani bírna; a balközép elvei előtte ép oly Ízetlenek, mint a mily Ízetlenekké tétettek a Deákpártiak, mutatja azon óriási küzdelem, melybe került magát e pártnak az ország több helyein fentarta- ni s azon körülmény, hogy a múlt választások alkalmával történt hires füsio a szélsőbalnak vált előnyére. Fogná-e támogatni ugyan ezen pártot az ország értelmisége, mely ma még nem csak túlnyomó számú többségével, hanem vezér tehetségeivel is a Deákpártban táboroz: alig hiszszük; de hogy a szélsőbali elvek kelendősége mellett varázsa hovahamarabb foszlányokba hullanak szét: arra sok, igen sok jel mutat. De hiszen ne aggódjunk; itt lesz akkor Magyarország Rocthefortja, Madarász, a foederatio eszméinek magaslatában léghajózó magyar Gambet- ta Schvvarczal, kiléghajóznak Bukarestbe, hogy a foederácio eszméjének varázsával keressenek számunkra szövetségeseket, felhívják meg menteni a hazát, a felkorbácsolt vak szenvedélyeket a social demokrata eszméket, — s mit a Jókay kaszája a golyószóró s a Warndel-féle hátultöltő meg nem tesz, majd meg teendi az értelmiségben semmi támaszra nem találó, mert magától az értelmiséget vezérei üzelmei által elidegenített s a tömeg józanabb részétől is elhagyott : óh nép! Hitünk, hogy ma nem létezik a magyar parlamentben párt, melyből kerekedhető kormány rendelkeznék a vész elhárítására szükséges minizbeni bebörtönzését nemsokára szabad lábra helyezése követé, azonban a börtönböli távozása alkalmával megesküdött, hogy oda többé vissza nem tér, mely elhatározása nemsokára borzasztó próbára lett téve. Egy újabb parancs nyomán, ismét más ügynökei a rém uralomnak jelennek meg nála; Chamfort őket minden vonakodás nélkül fogadja, kik is vádlott azon kérésének, hogy számára nehány percnyi ügyei rendbehozására szükséges időt engedjenek, készséggel adtak helyt. Gyorsan mint a gondolat dolgozó szobájába zárkózik, pisztolyt tölt, s azt homlokának szegzi. A golyó elzuzza orra tövét, szétroncsolja jobb szemét, de nem hatolva koponyaüregébe, agyát érintetlenül hagyja. Azonban minden áron halnia kell; ekkor lőfegyverét borotvával váltja fel, s torkán mély de nem halálos sebeket ejt; biába ismétli metzéseit, utoljára szive tájékán hordozza meg végzetes eszközét s húsa cápátokban lóg alá. Lelki ereje ekkor ingadozni kezd, azonban egy vég erő- ködésben összeszedvén minden erejét, borotváját térdhaj lásának fesziti, magán egy mély tátongó sebet ejt, hogy ereit megnyissa. De végre az éles fájdalom egy erős kiáltásban tör ki nála s élettelenül összerogyik. A pisztoly durranásra a borzasztó kiáltásra s szoba ajtaja alatt patakban folyó vér láttára összefutnak, kik épen akkor nála ebédre voltak hivatalosak. Ekkor szobájába viszik s mig az orvosok sebei bekötéséhez szükséges eszközök elöszerzésével foglalkoznak, Chamfort a jelenlevő több tanuk előtt következő okmányt mond toll alá: „Én, Chamfort Sebestyén Miklós, adom tudtára mindenkinek, hogy inkább akartam mint szabad ember halni meg, minthogy valamely börtönbe fogságra hurcoljanak; kijelentem továbbá, hogy ha azon állapot dacára is, melyben vagyok, erőszakkal elhurcoltatnám, maradt elég erőm bevégezni, a mit elkezdettem. En szabad ember vagyok, élve ugyan soha fogságra nem hurcolnak.“ Ezen nyilatkozatot aláírva barátjaihoz igy szolt: „Mégis csak nagy dolog, hogy az ember ily ügyetlen ; még csak magát kivégezni sem sikerül az embernek, pedig minden annyira kedvezett, s azon kegyvesztés mellett, melybe szerencsémre estem, attól sem kell vala tartanom, hogy a Pan the ónnak nevezett szemétdombra vigyenek.“ E nyilatkozatot erÖ3zako- lá ajkára Marat apotheosisa s hullájának nem sokkalazelött a Pantheonba történt elhelyezése. Dacára a konok öngyilkossági kísérletei közben magán ejtett súlyos sérelmeknek meggyógyult, s unalmát egy görög anthologia epigrammáinak átfordításaival igyekezett elűzni, midőn 1794. april 13-án betegség ragadta ki az élők közül. E magasztos bátorság s e férfias erély mellett, mely a legkegyetlenebb halált is elébe teszi a körülményekkel! gyáva alkudozásnak, minő helyet foglal el Lomenie de Brienne kardinalórsek halvány arcával s nyomoru- an ingatag jellemével?! A helyett, hogy mint Chamfort méltóságteljesen nézett volna szemébe a halálnak, az egyház magas rangú dignitáriusa csak akkor tudá magát elhatározni a halálra, midőn előbb a megalázódás s hitszegés minden lehető forrásait kimerité. XVI. Lajos uralkodása alatt mint ministerelnök erőszakos, de egyszersmind ügyetlen rendszabályaival siettető a monarchia bukását s most meghunyászkodva s egész alázattal pazarolja a forradalomra az oltár tömjénét. Egyszer a többek között elhiteti magával, hogy a túlzó demokratiávali nyíltan bevallott szövetsége sért- hetlen védpajzs alá helyezi s ez uj megaláztatást, mint a sors uj kegyét fogadja gondolatában. Brienne-nek mint sens-i érseknek e városban volt székhelye s akkor tette le a polgári esküt, midőn Le- pelletier-Saint-Fargeau, Maure és Bourbotte polgártásaik szavazatáért versenyeztek, mely őket a nemzeti convent- be segítse. Már épen bezárták a szavazási urnát, midőn egyszerre véletlenül megjelenik az egykori érsek s szavazati jogának gyakorlatát követelve, a nevezett képviselőkre adta nyilvánosan szavazatát. Apostasiajának ezen uj jelét egyik szívesen fogadta, mig a másik az egésznek kétes magyarázatot adott, s de Brienne érseket egyszerre megtapsolták és kifütyülték. Azt gondolva, hogy azzal szavazatának szabatosabb jelentőséget ad a lelké- szi komoly méltóság gúnyára, ezen alkalomra a forradalom jelvényeivel diszitve jelenik meg; egyátalán nem szerény szabású s a carmagnole-hoz közelitő szürke frak- jával a szigorú republicanust akará személyében sejtetni s a veres sipkával, melyet bukott eminentiája a papi föveg helyett tett fejére, polgári érzelmei buzgalmának akart kifejezést adni. Azonban ezen szembeszökő hitszegés dacára, nemsokára reá 1793. nov. havában szabadságától megúsztatott, de később főbb fogolytársaival együtt, ekkor még a fogságból kiszabadult. Azonban a rémuralom napról- napra borzasztóbbá vált, Brienne újból fogságba került s ekkor számolva a kérlelhetik végzettel a méreghez folyamodott. A grenoblei érseket úgy mint Brienne-t a vérpadtól félelem öngyilkossá tévé s őt is a méreg szabaditá meg a kegyetlen gyötrelemtől. Fentebb említők, hogy Lepellitier-Saint-Fargeau, Maure Bourbotte és Brienne egykor ugyanazon fedél alatt egyesültek a forradalom közös bálványimádásában, miután ez utóbbi szerencsésnek tartá magát a három elsőre adhatni szavazatát. Azonban polgár-visszályaikat egyse érheté túl s ez órától kezdve napjaik megvoltak számlálva. De Brienne, Maure és Bourbotte öngyilkosság által múltak ki, Lepelletier-Saint-Fargeau pedig még előbb mint ők, Pária nevű gyilkos tőrében találta meg a bo- szuló fegyvert, melyei a pártfanatismus XVI Lajos halálára adott szavazatáért sujtá.
