Békés, 1870. (2. évfolyam, 1-52. szám)
1870-11-20 / 47. szám
II évfolyam. Gyula november 20-án 1870. 47-ik szám. Szerkesztőségi iroda: Főutcza 186. sz.— Ide intézendő minden a lap szellemi részére vonatkozó közlemény. Hirdetések elfogadtatnak Gyulán, a kiadóhivatalban, Nagy Ferenc-, könyvkereskedésében; Pesten Neumann A. és társa hirdetésiirodájában, (kigyóuteza, 6. sz.) Hirdetések dija: Egy négy hasábos Garmondsor ő kr. — Bé- lyegdij 30 kr. aMaaa Megjelenik hetenként egyszer minden vasárnap. Előfizetési feltételek: Egész évre ...........................4 Fé l évre.........................2 Ne gyed évre...........................1 fr t. frt. frt. Az előfizetések bérmentesített levelekben a lap kiadó hivatalához intézendök. politikai, gazdászati és ismeretterjesztő hetilap. Okuljunk! Ki tudná megmondani, hányszor hallotta életében e példabeszédet: maga kárán tanul a magyar. Ki tudná megmondani, hányszor volt már igazán alkalmunk okulni saját kárunkon s van-e nemzet, melynek történelme annyi véres drámát tudna felmutatni, melyet intő például jegyzett fel számunkra a történelem hízelegni nem tudó múzsája. Ma azonban szerencsénkre, más példáján is okulhatunk, ha akarunk, vagy is okulhatnánk, lia tudni illik bírnánk. Ott áll az egykor hatalmas és megdönt- hetlennek hitt francia nemzet, jelenleg talán léteérti küzdelmével, mint a pártviszály által megbénított haldokló óriás, s ki birná megmondani: akad-e férfiú s tömörül-e ennek zászlója alá párt, mely a haza megmentésének roppant feladatával megmérkőzni elég erkölcsi erővel birand? Ki Franciaország társadalmi viszonyairól csak annyit is tudott, mint a mennyit a napi sajtó által hozott események philosophiájából menthetett magának, könnyen beláthatá, hogy a szuronyok hatalmára s a bérenc soldateska par- venu-ira támaszkodó napeleoni dynastiának azonnal buknia kell, mihelyt a hadsereg s a francia harci dicsőség prestige-e megszűnik a tömeg kebelében forrongó pártoknak hallgatást parancsolni. Mig azonban ezzel mindenki tisztában volt, erősen hitte egyszersmind azt is, hogy leend egy eszme, mely a harci dicsőség varázsánál is erősebb, mely a nemzetet egybe forrasztva, képessé teendi az önvédelemre, s hogy ez eszme a köztársaság eszméje lesz. Azonban úgy látszik, hogy azok is, kik magokat e hiedelem karjai közé veték, csalatkoztak. A haut gout embereinek nem kell a köztársaság, mely könnyen azon veszélynek teszi ki a nemzetet, hogy ellene újra solidaris eljárásra hívja fel a dynastikus érzelmű vén Európát; nem kell már azért sem, mert e kormányformához oly sok és fájló emlékek vannak a múltból kötve. A bourgeoisie gyanús szemekkel tekint a köztársasági eszme hamuja alatt lappangó sociál-democrata érzelmek parázsára; a munkás osztály és a sepredék a köztársaságot örömmel üdvözli; de nem az eszméért, melyet képvisel, hanem azért, hogy ennek jelvénye alatt reményli communistikus ábrándjainak diadalát. De mert a jelen küzdelemben egy vezéreszmére van szükség, felkarolja ugyan mindenik, de nem a kebel meggyőződésének melegével, hanem titkos céljainak utógöndolatával. És mert hiányzik mindenütt az eszme valódi varázsa; mert hiányzik azon erkölcsi alap, melyre kell minden eszmének támaszkodni: hiányzik egyszersmind azon erély, mely bármely kormánynak a kivitelben könnyedséget, — a kormányon az uralkodó eszmét képviselő férfiaknak erélyt, buzgalmat és kitartást kölcsönöz. Csak is ily alapjukban megromlott társadalmi viszonyok között lehető azon zilált helyzet, melynek jelenleg Franciaország oly elszomorító sötét képét nyújtja. Nem rég Rouher, utána csak hamar Olivier, majd Palikao, most Favre Gyula, Rochefort, holnap talán Ledru Rollin, Flourens és Hugo Victor, kiről egy szép reggelen meg érjük azt, hogy költői fantasiájában megálmodja, mikép kell a porosz Krupp-féle ágyuk ezer fontos golyóira egyszerű világrenditő költői rímekkel ripostirozva, megmenteni a hazát! — Ezek mellett a béke emberei, az orleanista Thiers és Trochu; az ellenállást a végsőig sürgető Gambetta, s a háttérben a restauratio kedvező percére ólálkodó vilhelmshői fogoly cselszövő clique-jével! — És a haza?! — Hiszen ez vérezhet, csak a személyes ambitio emFkedhes- sék diadalra. Hogy fog ki vergődni e helyzetből Franciaország? a jövő titka; bennünket érdekel ugyan e jövő, de nekünk most e percben csak a közelmúlt s részben a jelen tanúságára van szükségünk. Es most : fiat applicatió! A reánk nehezedett soldateska prestige-e 1859-ben Solferinó- nál, 1866-han Sadovánál szétfoszlott, melynek ólomsulya mig reánk nehezedett egyek voltunk a közös nyomás alatt. Ma már a vásár szabad; fel is használjuk a szabad vásárt amúgy Istenigazában. Vannak ugyan, kik komolyan és férfiasán a dologhoz látva igyekeznek helyrehozni a mulasztásokat, pótolni a hiányokat, üdvös javításokkal előkészíteni a nemzet számára a jöTÁRCA. Az öngyilkosság mint társadalmi kérdés. Des Etangs „Suicide politique en France“ című müve nyomán. Közli: Dr. Kovács István. (Folytatás.) Az ember szive nem maradhat folyton zárva a kö- nyör érzete előtt; a legvadabb szenvedélynek is pihenés kell s még némi silány vigasztalast nyújt a küzdelem e nyomorteljes napjain átfutó léleknek ha látja, hogy a legvadabbak is belefáradva a kegyetlenségbe s eltelve mintegy győzelmekkel, a gyözöttnek segélyére igyekeznek. így p. o. a büszke és kegyetlen Danton, ki September 2-át megelőző napon reá akart ijeszteni a királypártiakra s ki azután sok más pártiakra, valósággal rá is ijesztett, Danton mondjuk, arra igyekszik venni Camille-t, hogy kegyelmi bizottság alakítását kérje. És Camilleaforradalomborzasztógyermeke ki a forradalom kezdetén oly gyermekes naivsággal követelte magának a lámpafa meghatalmazottja*) borzasztó címét, hogy beszél most; hallgassátok. „Akarjátok, hogy tiszteljem alkotmánytokat s hogy térdre boruljak előtte? Bocs ássátok előbb szabadon azon kétszázezer polgárt kiket gyanúsoknak neveztek! „A septemberi napok hősei, mond Michelet, egyszerre szelid és meghunyászkodókká lesznek, a jacobinusok clubbjának s a forradalmi törvényszék elnökei mérse*) A forradalom kezdetén midőn a nép tömegesen s hamar akart igazságot szolgáltatni valamely kezébe jutott gyanús egyén felett, azt nem bitófára, hanem a legközelebbi lámpafára akasztotta fel. Innen a lámpafa meghatalmazottja, innen a francia forradalom alatt divatba jött kiáltás á Iá lanterne, azaz: bitófára vele I keltekké válnak. Azután messzi mentek a vadságban, messzi akartak menni az irgalmasságban is s az által írták alá saját vesztüket.“ Ezek közé tartozott Osse- lin is. Osselin, ki mint a községtanács tagja, megbízatását az aug. 10-iki mozgalmaktól vette, ki az első forradalmi törvényszék elnöke, majd később a kiköltözöt- tek ellen hozott halálos Ítélet inditványozója volt s a túlzó hegypártiak között foglalt helyet, Osselin mondjuk megnyitá szivét a könyör érzetének. A mint azt tévé el is veszett, mert ugyanakkor megsérté azon törvényt, mely döntő befolyásával lett alkotva, menhe- lyet adván házában égy szerencsétlen kiköltözött nejének. A mint ezen gyengeségéről értesültek tiszttársai, kik a közjóléti bizottságban ültek, azonnal egyhangúlag követelték a vétkes vád alá helyezését s az erre vonatkozó rendelet, a konvent megkérdezése nélkül, azonnal kiadatott, nem elégedve még azzal, hogy 10 évi vassal súlyosbított fogságra szőlő büntetéssel gyalázták meg, eléggé aljasok voltak, elég gyalázatosau egy összeesküvés részesévé hazudni öt, melyet a Bicétre-ben 30 gá- lyarab szőtt. Higyjen a ki akar Fouquier-Tinville-nek az összeesküdteknek nem kevesebb állt szándékukban, mint megölni a jőlléti s a közbiztonsági bizottság tagjait s azután megsütni s megenni szivüket. Mind a 30-at éjjel Párisba hurcolták s a Plessis fogházba helyezték el. Itt történt azután, hogy a konvent egykori tagja, Osselin, megtörve ezen gyalázat súlya alatt egy nagy szeggel szivébe szúrt. Élete még nem aludt ki, midőn a tömeg értesülve az eseményről hatalmába keríti. A haldoklót ide s tova voncolták ; egyik hátrafelé cibálá e szavak között „már meghalt“ a másik előre lökdösé a válasszal; „majd csak meg fog halni“. Mindamellett megjelent bírái előtt, kik a dolgot sürgősnek látva siettek az Ítélet kimondásával, hogy legalább vég- lehelletét a hóhér karjai között adja ki. A kémkedés és aljas árulkodás ugyanokkor napi renden volt a fogházakban s a borzalmat a véghatárig vi- vé. Egyik hogy saját életét megmentve, a másik hogy a kor vagy helyesebben a nép | hatalmasainak kegyéhez magának utat nyisson, másszor mint felhasznált aljas ügynökök, részesévé vallották magukat a körülmények között teljesen lehetetlen összeesküvéseknek, s a szerint a mint a gyűlölet vagy a szeszély parancsoló álliták össze az összeesküdtek lajstromát s terjesztők Fouquier-Tinville ebbe. Ezen eddig szokatlan gyötrő tudat nyomása alatt, ezen láthatlan veszéllyel szemben sok fogoly megborzadt az élettől s igyekezett életének véget vetni. Egy közülök bizonyos Lyrand nevű, ki nem rég került a Luxemburgba, a tetöröl a kövezetre ugrott s igy balt meg; a Bicetre-be ismét egy 80 éves öreg, kinek neve pedig egy lajstromban sem szerepelt, előbb pénzét az árnyékszékbe dobva, hasát egy borotvával felhasitva végezte ki magát. Habár ezen tragikus halálnem a társadalmi életben mintegy szokás érvényére emelkedve érintetlenül hagyá is a közérdekeltséget, Chamfort akadémiai tagnak öngyilkossági kísérletei mégis mindenkit meghatottak. Minden mellékes célok nélkül a 18-ik század philosophicus mozgalmaihoz munkásul szegődvén, egész lelkesedéssel és bátorsággal az uj eszmék szolgálatába állt s mint ilyen sok ideig izlelé a népszerűség kéjitalát. Midőn azonban látta, hogy a forradalmat végzete véres útra sodorta, a fokozatos haladás s a békés reformok iránt táplált álmaiból ocsúdni kezdett; jelleme s eszének természettől öröklött szigorát gyakorolta ezentúl a hatalom jött- ment bitorlói ellenében, kiknek túlzása előtte utoljára gyűlöletessé vált. Szoros viszonya Mirabeau ,Condorcet és Rolanddal a község tanács s a jacobinusok vezéreinek gyilkos vádoskodása célpontjául tüze ki öt. Távol attól, hogy magát általuk visszavonulásával elfeledtesse volna, különös gyönyörét találta abban, hogy velők dacoljon s büszke gögjöket megalázza. Egyébiránt első
