Békés, 1870. (2. évfolyam, 1-52. szám)
1870-11-06 / 45. szám
n. évfolyam. 45-ik szám. Gyula november 6-án 1870. Szerkesztőségi iroda: Föutcza 186. sz. — Ide intézendő minden a lap szellemi részére vonatkozó közlemény. Hirdetések elfogadtatnak Gyulán, a kiadóhivatalban, Nagy Ferenc könyvkereskedésében; Pesten Neumann A. és társa hirdetésiirodájában, (kigyóutcza, 6. sz.) Hirdetések dija: Egy négy hasábos Garmondsor 5 kr. — Bé- lyegdij 30 kr. Megjelenik hetenként egyszer minden vasárnap. Előfizetési feltételek: Egész évre...........................4 frt. Fél évre ................................2 frt. Ne gyed évre...........................1 frt. Az előfizetések bérmentesített levelekben a lap kiadó hivatalához intézendök. politikai, gazdászati és ismeretterjesztő hetilap. Kik a mi elleneink? Annak ki a Miletics-féle ügy országgyűlési legközelebbi tárgyalását figyelemmel kisérte, lehetetlen hogy bizonyos fájdalmas érzés ne keletkezett légyen kebelében s önkéntelenül azon kérdést ne tette volna magának, váljon azok-é a magyar elemnek s ezzel együtt Magyarországnak legnagyobb ellenei, kik mint Miletics fajunk s az ország területi épsége ellen intézett izgatásaikat kihivó daccal űzik évek óta, kik Magyarországot az élő államok sorából ma inkább mint holnap szeretnék kitörülve látni. S ki mint Miletics e nemzetellenes érzelmeinek kihivólag sértő cinismussal adott kifejezést parlamentünk üléseiben, de a kik éppen azért mert nyíltan bevallott ellenségek kevésbé veszélyesek, vagy mi magunk kik ferdén értelmezett képviselői immunitás, s még ferdébben értelmezett praecedens esetek, — s haj oknál fogva előrántott példáiba a külföld parlamentjeinek kapaszkodva, védszárnyaink alá veszünk oly egyént, kit tetteiért s a magyar nemzet ellen elkövetett bűneiért magunkban, — ha ugyan fajunk érdekeit szemelöl téveszteni nem akarjuk, — rég elkelle ítélnünk és kárhoztatnunk, kik ily ember ügyéből úgy látszik pártkérdést csinálni bírunk s nem átalunk ez által az ellenünk felizgatott elemnek bennünket magyarokat meg-, alázó szolgai bókot vágni. E sorok írója még azon keserű érzés benyomása alatt is, melyet Mileticsnek éppen Csernátoni beszédébe történt minden nemesebb érzést felzaklató : épen azt akarjuk, hogy nelegyen (már tudni illik Magyarország) hires bele dörgése keltett, bámultuk azon méltóságos magatartást, melyet parlamentünk szemben e jelenettel tanusitott, jól esett az ellenzék vezér férfiának Tisza Kálmánnak, Miletics et consörtes elleni pbilipicáját hallani, s annyival szembeötlőbb jelenleg ellenzékünk azon harca, melyet a képviselői immunitás cége alatt Miletics mellett vitt, minél kevésbé vártuk azt e párt vezérének ama férfias nyilatkozata után. Nézetünk szerint is a képviselői immunitás elve követelményeinek teljesen elég volt téve akkor midőn a királyi ügyésznek a Miletics ellen indítandó keresetét a ház a mentelmi bizottsághoz utasitá, s midőn csak is ezen mentelmi bizottság véleményezése után, adott helyt az ellene inditandó keresetnek. És ki nyújt biztosítékot az iránt, hogy ha ma a baloldal azt kérdi : mi jogon merte a törvényszék a Miletics ellen hozott ítéletet a ház előleges engedelme kikérése nélkül végre hajtani? holnap nem fogja e azt kérdezni : mi jogon merte az esküdtszék Mileticset elitélni? ki nyújt biztosítékot eziránt akkor, midőn látjuk, hogy ellenzékünk mily mohó kapzsisággal ragad meg minden ügyet, melyből előnyös pártkérdést csinálhatni hisz. Hogy a felvetett alternatíva egyáltalán nem túlzott, kitűnik azon ellenzéki érvelésből, mely itt ott, bámulatára a világnak felmerül. A vita folyamában ha jól emlékszünk Irányi képviselő emelte ki sérelmül azt, hogy a Miletics ügyben a kormány alázatos szolgái, a Bach- rendszer volt bérencei Ítélkeztek mint bírók. Nem tartozunk azok közé, kik valakit absolute elitéljünk azért, mert a szolgálatával érvényesített szellemi tőkécskén kívül egyebe nem lévén, puszta hazafiságból éhelhalni nem tudott s fájdalmasan hatott reánk 1861-ben is midőn őket kivétel nélkül a társadalom páriáivá sü- lyesztve, közös akarattal oly könnyelműen erkölcsi halottaknak bélyegeztük. De éppen, mert ezek közzé nem tartozunk, bátrak vagyunk kérdezni, hogy vajon az ezen érvhez kapkodó baloldali képviselő urak ismerik e in- partibus a helyzetet t. i. a megyékben ? Ha nem ismerik : jó lesz ha egy kissé hátuk megé tekintenek s szemlét tartanak az uszály hordozó sereg felett. Békésmegye p. o. par excellence baloldali vármegye, de aztán talál is itten ha akar bár mely baloldali képviselő is úgynevezett Bach-huszárokat, a javából a baloldalon a menynyi csak tetszik; sőt határozottan állíthatjuk, hogy mentői engedelmesebb eszköze volt egy vagy másik az Istenben boldogult rendszernek, annál kirívóbb baloldali szint öltött magára. Talál nálunk, ha akar, azon korból ki a legembertelenebb szigorral hajtá be a jólfelszámitott napdijjakért a legtörvénytelenebb adónemeket; talál, ki a hirhedett önkéntes államkölcsön körüli buzgólkodásával törekedett magosabb álláshoz juthatni, de azért hűségesen nagyolja az államadósági quota t; talál, ki legbaloldaliabb elveivel még mindég megegyeztethetőnek tartja gutgesint szolgálataiért a nyugdíj öszveget éven- kint felcsipdesni; reméljük, hogy ez a quota kérdését bolygatja legkevésbé; talál ha akarja olyat, ki a Thun—Rauscher-féle patens nevében tiltakozott a protestáns autonóm egyházmegye gyűlése megtartása ellen s általán mondhatjuk, hogy az úgynevezett értelmiség baloldali túlnyomó contingensét ők adják. Tudjuk azonban hogy a rajz, melyet megyénkről adánk a többi baloldali vármegyék hű képe is egyszersmind. TÁRCA. Az öngyilkosság mint társadalmi kérdés. Des Etangs „Suicide politique en France“ című müve nyomán. Közli: Dr. Kovács István. (Folytatás.) (1789. jul. 14-ke. — A septemberi napok. — Öngyilkosságok a fogházakban. — Yalazé, Vergniand, Roland asszony, Lavoisier. — A dühösek pártja. — Chabos, L’Hullier és Osselin. — Cham- fort akadémiai tag, Lomenie de Brienne grenoblei érsek. — A lyoni Marat, Fouché, Couthon, Collot d’Herbois és az ifjabb Robespierre.) Az 1789. év julius 14-ét éljük, a Bastille parancsnoka Delaunay marquis a nép hatalmában. Nem életéért könyörög, csak egy pillanatra adjátok vissza szabadságát s látni fogjátok, hogy van bátorsága meghalni. A halál neme, melyet magában feltesz, nem pusztán ön- gyilkosság s nem egy ember halála; halála egyszersmind a győzök enyészete s ugyanazon romok alá temetkeznek a győző és legyőzött. „Hogy halálát megbosszulja“ — mond Michelet — „lel akarja magát vettetni s romba dönteni Paris egy harmadát. Azon száz harmincöt hordó puskapor, mely a Bastille-ban elrejtve volt, a légbe szórta volna a Bas- tille-t, összezúzta, megsemmisítette volna az egész külvárost, Marais-t és a fegyvergyárat.“ Villámnál gyorsabban ragadja kezébe egy ágyú égő kanócát s kérlel- hetlenül végrehajtja a kétségbeesett helyzete által parancsolt vétket, ha két altiszt keresztbe vetett szuronyával el nem zárja előtte a puskaporos hordókhoz vezető bejárást. Még mindig azt hiszi, hogy életének rendelkező ura, s a botjában rejlő tőrt kihúzva, keresztül akarja magát szúrni. Merénylete ez esetben csak saját életébe kerül, azonban embertelenül lefegyverzik. E perctől kezdve kénytelen magát alávetni a sejtett borzasztó bünhödésnek, mellyel még eddig dacolni remélt, saját kezétől várva a kevésbé borzasztó és biztosabb halált. A Bastille-tól a Gréve-térre hurcolja az ordító tömeg, mely öt bántalmazza s átkokkal halmozza el. Végre az öt védelmező győzők kezéből kiragadják a vérengző farkasok s a városház közelében eldurrant pisztolylövés, mely öt halálosan éri, egyszersmind jelt ád a gyilkolásra. Vae victis! A vészharang zajánál s a Bastille ágyúi dörgésével kezdetét veszi a polgárháború, a pártok ez elkeseredett irgalom nélküli párbaja, melyben joggal mondhatni, hogy a főszerep a hóhérnak jutott. Nehány szerencsés koronkint ugyan megmenekszik az örjöngö nép görcsös öleléséből, a fogházakban szervezett mészárlás elöl; gyakran a nagy munka végrehajtójának megszokott bárdja alól, de csak azon feltétellel, hogy az öngyilkosság jön segélyére; mert hiszen nem arról volt többé szó, hogy megmentse az illető életét, hanem hogy megelőzze a kérlelhetlen végzetet. A nap September havában terjeszti sugarait a fogházakra. „Egész Páris tanúja volt a borzasztó jeleneteknek“— igy sóhajt fel Roland asszony emlékiratában — »egész Páris engedte folyni a dolgokat, — átok látszott nehezedni egész Párisra.“ Ne kérdezzük: mi történt e napok alatt a modern polgárisodás e gyupontjában? — nézzük csak a tárgyunkat képező gyászos áldozat-illetékét az öngyilkosságnak, jegyezzünk itt előre annyit meg, hogy több esetben a gyilkosok oly engesztelhetlen áldozatokkal találkoztak, kik nem tudták elszánni magukat a lemészárlásra s magukat kivégezve, meg akarták kímélni a Páris városa által fizetett mészárlókat a rájok pazarlandd fáradtságtól. A Conciergerie, la Force, Grand-Chatelet, a Szt.-Ber- nárdinusok és a karmeliták zárdája, Saint-Firmin, Sal- petriére és Bicétre egyiránt valódi mészárszékekké váltak, s végre a mészárlás és öngyilkosság teljesen meg- néptelenité a fogházakká rögtönzött intézeteket. Azonban hány napra, sőt hány órára volt szüksége a pártok dühének, hogy újabban behurcolt foglyokkal töltsék meg e helyeket, kikre hasonló szomorú sors várt. Egyike e foglyoknak, ki később brumaire 18-án a császárság kiváló hivatalnokává lett, beszéli, hogy a végzettől elátkozott ezen helyeken a tömeg zsarnokságának áldozatai sokszor ta* nako dtak a felett, n e végezzék-e ki magukat? Különösen a Luxemburg-palotában az öngyilkosságok azon mérvben szaporodtak, a mily mérvben váltak a kivégzések gyakoriabbakká — s ha olykor a kedveseiktől megfosztott foglyok ajkára itt-ott ellebbenö sóhajt csalt a szenvedés s a kétes jövö, egy otromba német az ö szükkörü porkolábi bölcsességében folyton ez átkozott szavakat hangoztatá: „az igazságszolgáltat ás igazságos, az igazság igazmondó.
