Békés, 1870. (2. évfolyam, 1-52. szám)

1870-10-30 / 44. szám

Pedig a lakosság semmi részt nem vett a porosz hu­szárok elleni merényletben. S e gyönyörű históriát az­zal takarják a porosz lapok, hogy erre kényszerítve voltak. S ily esetek nagyon gyakoriak a mostani civilizált hadsereg háborújában. A harci tudósításokat azonban csaknem elnémítják a békehírek. Itt is annyi a vélemény, a hány a sürgönyök száma. Az egyik távirat küszöbön állónak mondja a bé­két, a másikban annyira mennek, hogy folytattatni fog az egyik fél végső kimerültéig. Itt aztán nehéz igazodni. Úgy látszik, hogy Bismark urnák nem nagy kedve van még a békekötéshez, legalább a körülmények azt mutatják. Az angol minisztérium lépett közbe egy javas­lattal, mely bizonyára elfogadható volt porosz részről is — különben hozzá sem kezdtek volna — és mégis Bis- mark ur elutasítja azt, mig a köztársasági kormány el­fogadta. S mig egy részről az ideiglenes kormány nagy mérsékletet tanúsított, és békehajlamát áldozatok árán is elég világosan kimutatta, addig Bismarkra hárul a rop­pant felelősség a további vérontásért. Különben, hogy némileg igazolja magát, folytatja ő a békealkuvásokat, de Napóleonnal és ennek nejével, erő­vel restaurálná a bukott császárt, mert mint mondja, a mostani kormánnyal hiábavalóság az alkudozás, nem le­hetvén vele semmire sem menni. Azonban Eugenia határozottan visszautasította a neki ajánlott békefeltételeket, azon válasszal, hogy nem akar­ja Franciaország bajait növelni. Most Thiers-t bízták meg az alkudozásokkal. Porosz menlevéllel Párisba onnan pedig Versaillesbe megy. A terület átengedést elvben elfogadja. Az olasz nemzet gyűlés november 10-én fog ösz- szeülni. Amadeo herceg jelöltségét Serrano e hó 30-án a cortes elé fogja terjeszteni. A kormányzóság Becs, Berlin, London és Párisból kedvező nyilatkozatokat nyert. Lamormora Antonellit a Quirinál végleges elfoglalásá­ról értesittette. Festi levelek. VIII. 1870. October 25-én. Beállott az esőzés idénye. Ernyő alá menekül minden ember, ki csak mutatja magát az utcán, — kivéve azo­kat, kiket a sors eső nélkül is erősen mos, s még sem olyanok, mintha katulyából léptek volna elő, meg a cy- nikusok és a kik kényelem-szeretetböl inkább dugják két kezöket zsebre, hogy sem esernyőt vigyenek ma­gok fölött. A pesti valóságos őszi idény is megnyílt: megtartották a Rákoson a lófuttatásokat. Az első futtatást múlt pénteken tartották. Az eső ugyan csak szakadt, s a reményekhez képest kevésbé sikerült­TÁECA. Az öngyilkosság mint társadalmi kérdés. Des Etangs „Suicide politique en France“ című müve nyomán. Közli: I)r. Kovács István. Ki az időszaki sajtót figyelemmel kiséri, megdöbben­ve kénytelen tudomást venni az öngyilkosságok hova­tovább gyarapodó számáról. Ha az áldozat a társada­lomnak csak jelentéktelen • egyéne, hidegen ugrunk át a napi hírek egy más cikkére, vagy a lap egy másik ro­vatára s a mily közönbösséggel olvassuk talán a börze híreket vagy valamely hangverseny bírálatát épen oly közönbösséggel vesszük tudomásul, hogy a Duna hullá­mai egy szerencsétlennek lettek újból sirjává, vagy hogy N. N. pisztolylövéssel vetett életének véget. Csak mi­dőn az élet s a társadalom mindennapiasságából kiemel­kedő alakokat látunk hasonló modorban megválni az élettől, s csak midőn férfiakat, kiken egész nemzet te­kintete függött, kik koruknak vezérférfiai valának, tűn­nek le hasonló módon tevékenységük színpadáról, állunk meg elfojtott lélekzettel, mint néma kérdőjel a nemes hamvak felett s esik ki-ki a szerint többé vagy kevés­bé komoly contemplatiokba, a mint ezt szükebb vagy tágabb eszmeköre lehetővé teszi. Az egyik a nélkül, hogy a szerencsétlen szellemvilágának belső mozzanatait kellőleg mérlegelni tudná, gyávának nevezi azt, ki ta­lán e végső tettében volt épen legerősebb, ki magát e tettével azon ügy martyrjává avatta fel, mely ügy kö­rül forgott életének egész munkássági köre; a másik a szűk körű theologieus nézetek terére lépve, bűnösnek bélyegzi azt, ki élete felett — melyet isten kezéből vett — gyarló ember létére rendelkezni elég vakmerő volt s a kisegítő hivatalos hazugságok eszközéhez folyamo­dik, hogy a szokásos végtisztesség megadásával a szá­zad szelleme áltál kárhoztatott botránynak ne legyen bünalakja; a harmadik végre megfoghatlan talányt lát té tévé az „első napot“. Már nem tudom, hogy azért esett-e, mert mulatság rendeztetett, s tartatott volna meg, vagy azért, hogy pénteki nap volt. Akármint legyen an­nyi bizonyos, hogy akkortájt Stuwer itt nem hirdetett tüzjátékot. Jó, hogy eszembe hozza e vizes idő a tüzet; hisz ne­kem régebben kellett volna beszámolnom ujabbi tűz lát­ványomról — legalább eddigi szokásom szerint. Igen bizony! A múlt hetek egyikében lejött ide Bécsböl a hires tüzcsináló Stuwer, s tüzjátékot rendezett a nyá­ri országos dalár-ünnepély alkalmából készitett városli­geti dal csarnokban. Volsterna, Vezúv, Sztomboli, Popo- katepetl s más efféle tűzhányó hegy szörnyű bemutatása. Felmutattatott a tizenhetedik századbeli Budavár ost­roma hajmeresztő puffogatások, rakéta-bocsátás, szikra- eső pompás szinvegyület közepette. Remekelt sistergő rakéták felbocsátásában elanynyira, hogy a magasban szétrobbanó tüz-anyag kezdve kettőn keresztül a számok során egész kilenc-felé oszlott, ugyananynyi színben játszva, s újólag ezernyi tüzrészre bomolva. A fegyver ropogáshoz, tüzeséshez és lángokhoz papiroson most hoz­zá szokott közönségnek igen kellemesen ingerlő Ínyét e harci színezettel biró látvány, melyet aligha élvezhe­tett volna, ha a boltozatosán húzódó terhes fellegek el­lágyulnak, s ép ez időben siratják meg az emberi ne­met. Szegény Stuwer ugyancsak szurkolhatott, hogy kár­ba ne vesszen vagy tízezer ftba kerülő tüzkészlete. Mert tudnivaló, hogy a Stuwer család évszázadok óta folytat­ja a tüzmesterséget. Apáról fiúra száll a sokféle titok különféle tüzmutatványok előállítására, a kezelési ügyes­ség, az előadási kiváltság és azon szerencsétlenség, hogy mikor mutogatni akarnak valami efféle tüzjátékokat a közönségnek: rendesen akadályozvák ebbeli szándokuk valósításában közbenjövő esőzés által. Már II. József császár idejében megvolt e pechjök. Az idötájt valame­lyik évben igen erőt vett volt az aszály a nép földén, s féltek rósz terméstől, éh-haláltól és cholerától, s el­határozták, hogy a papoknak országszerte megkell eresz- teniök az imádságot esőért, vallás különbség nélkül akár mise, akár ige magyarázat vagy zsoltár-éneklés, akár pedig szombati isteni tisztelet alakjában, s e szükség szerű egy akarat az eső-kérésben fülibe mene József császárnak is, a ki tudnivaló dolog, hogy földfeletti dol­gokkal igen keveset szeretett törődni, s csakugyan ö a tervezett intézkedések helyett azt ajánlotta, hogy inkább kérjék meg Stuwert, hogy az ország több vidéken ugyan- egy időben hirdessen tüzjátékot, halár nem is tartaná azt meg, s bizonyos, hogy azon vidékek nagy része az nap jótékony esőt kap. Hogy sok igaz volt József csá­szár e mondatában, — úgy mondják: bebizonyodott az azóta tett tapasztalokkal, melyek szerint Stuwer, a tűz­mester és az eső halálos ellenségek lettek. Hanem e kissé hosszadalmas olvadástól más halálos ellenségekre térhetünk át. Legalább már most halálos ellenségnek mondhatjuk egymásra nézve a poroszt és a franciát. Egy barátom, ki a lelki betegségek tanulmá­nyozásával foglalkozik, e két nemzetet azon két orszá­gos tébolydái őrülthöz hasonlítja, kik mindketten isten­nek képzelik magokat, s összeverekesznek, s volt eset, hogy egyik a másikát annyira tartotta volna markában miszerint meg nem menekülnek egymás karjaiból vala­melyik halála nélkül, s szükséges volt erélyesebben lép­ni közéjük s megmagyarázni mindegyiknek, hogy med­dig isten, s mi fölött gyakorolhatja isteni hatalmát, s ebbe belenyugodtak volna. Én találok valami élt e ha­sonlatban a jelen háborúskodó két nemzet harcához, mert annyi bizonyos, hogy ha az egyik tönkretétetik : a má­sik aztán majd mindenütt istennek érezi magát, s nyil­ván ez okból igyekeznek annyira közbevetni magokat legalább szóval — hisz ütlegeket egyik sem venne szí­vesen — a semleges államok. Csakhogy tudja a kő : azt mondják, bogy „sok bába közt elvesz a gyerek.“ Nem tudom : ez a gyerek, ez a mi forróan szeretett hazánk nem vesz-e el a sok fejlődést gátló körülmények között. Olyen nehezen nő szegény; s alig hogy beszélni kezd, s ha kissé hangosabban szól: nyomon száján ütik, hogy csitt! — gyerek hallgasson, gyerek engedelmes­kedjék. Az engedelmes képviselők is megjöttek Pestre az el­nök hivó szavára. ügy tűnik föl nekem ez egybesereglés, mint mikor az emberi test közepébe, a szívbe összeomlik a végta­gokból a vér, s aztán tápot adni ismét viszalüktet, s igy megy ez folyton s igy kell folynia, hogy a test megne romolják, s életerős legyen. Hazám vérének látom a képviselőket kik most ide özönlöttek Pestre, az ország szivébe, s itt uj eszméket, uj határozatokat szerezve mennek majd ismét szanaszét az ország minden részébe terjesztve, érvényre emelve azokat. Sok időt igénylő lüktetés, hanem hát a szív és test nagyságához, meg az éledés, a beteg jobbulásához mért. Óhajtom, hogy e vér a szívben tökéletesen megtisz­tuljon, és minden salak nélkülivé forrja ki magát s úgy térjen vissza a mozgó, a tevékeny végtagokba! Körösparti Norbert. Vidéki levelezés. Csaba October 26. 1870. Városunk polgárainak tegnap ismét alkalma nyílt a legszebb polgári jog gyakorlatára. Okot szolgáltatott er­re Boczkó Dániel volt országgyűlési képviselőnknek ki­múlta, kinek megüresedett helyét kellett vala ez alka­lommal betölteni. A város 30,000 leikéből kikerült, s beiratott 1,436 választó közül, — szabályszerüleg a templomokban, temp­lomok előtt, nyomtatott, s kifügesztett falragaszokkal — ezenfelül a központi bizottság buzgősága folytán nyom­az egészben s nem bírja érteni, hogy azon kéz szűnt e- té meg a nemes szív dobbanását, mely ettől éltető ned­vét nyeré s kutat az egyénen kivül eső okok után. Legyenek azonban bárminők is azon érzelmek és gon­dolatok, melyeket ily esemény keblünkben támaszt vagy agyunkban felidéz, tény minden esetre az, hogy az ön- gyilkosságok aránylag csekély száma esik oly egyéni kórok vagy idegbántalmak rovására, melyek az egyént önmaga ellen dühöngeni késztik, mig az aránylag túl­nyomó számért a nyavalyás modern polgárosodás, nyo­mora társadalmi intézményeink lévén felelősek, az ön- gyilkosságok hova-tovább szaporodó száma, mint a tár­sadalom betegsége merül fel. Nézd amott a börze em­berét, ki tegnap még dúsgazdag volt, hogy izzadja hom­loka az önmagávali tusa verejtékét s mert megszokta külfényével imponálni á világnak, szegény ember lenni nem tud, de nem is akar s megválik inkább az élettől; emitt a silány nepotismus által mellőzött honfi érdem, képzettség és jellem nem tud szolgaiiag meghajolni a kövér falatért sem egyesek, sem párt előtt s visszavo­nul inkább az élet lakomájától, melyből neki csak a hulladék marad jutalékul, mig a dús terítékhez munká­jával talán ö járult legnagyobb részben; amott egy esz­méért lelkesült hazafi hívja tusára fel honfitársait, de mig kora vagy meg nem érti vagy megérteni nem akar­ja, mig küzdelmével minden lépten a sértett kicsinyes érdekek zátonyaira akad, kétkedve egy jobb jövő fe­lett, nem tud szemtanúja lenni többé embertársai elfogult si­lány érzésének, kioltja önkezével s önlényében a még korai eszmék világát; itt ismét hona szerencsétlenségén két­ségbeesett kebel törik meg s temetkezik önkezűleg azon roskadozó intézmények romjai alá, melyeknek teljes éle­tében fáradhatlan munkása volt, mig végül az utolsó, a személyében letiprott jog és szabadság megsértése ellen tiltakozik, ezen souverain tényével azon zsarnok hata­lom ellen, mely elöl menekülni csak egy módja volt: megválni önkéntesen az élettől. így válnak társadalmi viszonyaink s intézményeink e kórállapot okává s van-e, ki e társadalmi kór iránt érzéketlen lenni birna és mert e kór valósággal létezik, sőt mondhatni növekedőben van, nem azt parancsolja-e minden : bevallani magunk­nak, hogy társadalmi rendszerünk beteges. Gyógyitha- tó-e e társadalmi kór, szóljanak hozzá azok, kiknek a társadalom képozi kiváló buvárlatuk tárgyát, a közlő­nek egyedüli feladata kimutatni e kór léteiét; kimutat­ni, mi még reánk nézve némileg vigasztaló körülmény, egy idegen ország, Franciaország példájával, melynek tudományos akadémiája már 1847-ben pálya-kérdéssé tette az öngyilkosságok kérdését, s mellyel a szerző, ki után közöljük azokat, mik következnek, kiválólag fog­lalkozott. Némi tájékozásul előre bocsájtjuk, hogy közlő Des Etangs „Suicide politique en France“ cimü mü­vét, melyből közléseit veszi, már 1862-ben magyar nyelv­re átforditá s nyilvánosság elé is akarta bocsátani, de mert a magyar szövegbe hazánkat e tbemára vonatko­zó közelebbről érdeklő eseményeket is szőtt, az akkori kedvezőtlen politikai viszonyok között a mü magyar nyelven napvilágot nem láthatott, a mü magyar fordítá­sa pedig idöközileg Pesten, több kézen át vándorolva, elveszett. Mielőtt magára a tárgyra térnénk át, Des Etangs idé­zett müvének bevezetésébe foglalt főbb mozzanatokkal kell nehány sorban, megismerkednünk. Müve bevezetésé­ben Des Etangs először is kikel, Esquiról óta a tudo­mányba becsúszott azon hamis nézet ellen, mintha az öngyilkosság mind meg annyi esetben, maga a tett végrehajtása percében beált elmezavar kifolyása s nem öntudatos cselekmény lenne. Tehát egy Cato egy Cassius és Brutus, egy Napoleon fontenebleaui öngyilkos- sági kísérletével, csak nyomorult tébolyodottakká törpül- nek a felületes szemlélő előtt? Azt hiszszük, hogy köz­lésünk sorozatán feles példákat fog találni az olvasó, melyek szükkörü chablonszerü nézetét kellőleg megcá- folandják s meg óvják a nagyférfiak emlékét azon folttól, mely őket e tettökben eszelőssé bélyegezni elég kicsi-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom