Békés, 1869. (1. évfolyam, 1-13. szám)

1869-12-04 / 10. szám

akarnak: czéljuk, szorosan én-j ükhöz nőtt érdekük úgy hozván magával.

Hírlapirodalom s egyesülési jog újabb időkben erre használtattak fel. Hírlapirodalom némely közege mint bűzös csatorna által áraszta- tott el a nép badarság, áligazságok és sokszor az erkölcsiséget is veszélyeztető' tanokkal; — egyesülési jog szolgált alkalmul, hogy vele visz- szaélések követtessenek el : az úgynevezett demokrata körök mindannyi fokusául szolgálván a socialismus és daemagogia veszélyes tanainak.

Es a nép — rövidebb látkörénél, ismeretei hézagos voltánál, a helyzet újdonsága s következve szokatlanságánál fogva; a nép, mely annyi fogékonyságot tanúsít rendszerint a tetszetős, a csillámló s mindenekfelett a képzelem- hez szóló iránt: a nép, mondom, örömest követi álapostolai nyomdokait; pedig a következések nagyon lehütők, sokszor szomorúak. De ezekben az apostolok nem, csak követőik, sőt a józanabbak, nem ezen tanok iskolájához tartozók is osztoznak, az az isszák meg a hínár levét. Az apostolok kellő időben gondoskodnak saját becses bőrükről. Ezt a tapasztalás már sokszor — s nálunk magyaroknál különösen igazolta.

Az egyszerű foldmivesnek nagyon kevés kell, hogy a helyzet felől zavart fogalmat alkosson magának. Alig tette őt szabaddá a törvényho- hozás, a hosszú századokon át viselt nyomás súlya alól, alig lett a haza egyenjogú polgárává: a felkorbácsolt szenvedélyek a védelmi s polgár-háború viharos tengerén találta magát. Alig múltak el a vihart követett önkény mindnyájunkat lesújtó évei; alig kezdett hazánk addig borús láthatárán az ujra-ébredés első haj- nalpirja derengeni: a kiküzdött nemzetjog diadalát maguknak a haza fiainak egymásközti meg- hasonlásával kellett elhomályositva látnia. Két tábort látott egymásai szembe állani. Deák- és balpártnak nevezte el őket a közvélemény. Mind kettő harczolt: egyik diadalt aratott elvei fennmaradása, másik elvei diadalra juttatásáért. A harcz erős, szenvedélyességbe átcsapó volt, s máig is tart. A gyanúsítás piszkos fegyvere is felemeltetett e harczban: az egyik párt egyik árnyalata a hazaárulás rut bélyegét igyekezett rásütni ellenfelére, a nemzeti jogok szándokos feláldozásával vádolva azt. A honfiérdemek magas polcán álló férfiak köztiszteletben részesülő nevei sárba tapostattak; s mindez még azzal is tetéztetett, hogy a törvényhozó testület nagy többségének politikai iránya gyanusittatott, s ekként közvetve a törvényhozó testület mindenekfelett álló tekintélye is megsértetett.

Es a gyanúsító mivel sem törődő kíméletlen politika némely emberei mind ezen üzelmeket részben a demokratia leplébe burkolni s a de- mokratiai törekvésekkel identifikálni igyekszenek!

Az egyszerű földmives pedig mindezeket saját szemeivel látta, saját füleivel hallotta. Váljon épülésére válhatott-e mindez korlátoltabb felfogásának; váljon hazánk átalakulási viszonyai között a helyzet tisztázására vagy könnyítésére; váljon az életbe léptetett vagy ezután életbe léptetendő intézmények szilérditására, a közrend fenntartására, a honpolgároknak annyira kívánatos egyetértésének elérésére szolgálnak-e, s váljon végre a józan demokratia fejlődésének hasznára válnak-e hasonló üzelmek?

A felelet magától jön : nem.

íme ezek azon jelenségek, melyek a józan értelemben vett demokratiának hazánkban ér- vényrejutását kétségessé teszik. Sok nagyobb és kisebb rendű fonákság van még ezeken kívül, mely méltán foglal helyet a felsoroltak között; de sem a tárgy maga nem annyira vonzó, hogy hosszasabb ideig foglalkozzunk vele, sem pedig e lapok szűk tere ezt tennünk nem engedi.

Talán azt fogják Önök mondani: nagyon sötét szemüvegen nézzük az eseményeket; a rajz s az aggodalmak túlzottak. Adja az ég, hogy úgy legyen; részünkről azonban megjegyezzük, hogy a rózsaszínű szemüveget sokszor szemünk élé illesztettük már akkor is, midőn csak fekete tárgyak állottak előttünk. Az Optimismus többet ártott már nekünk a pessimismusnál, s az döbbeni inkább gyöngeségünk mint az utóbbi.

S igy minden optimismustól menten megvagyunk győződve arról, hogy ha az átmenet ideje véget ér; ha rendezett, benső viszonyainknak szilárd alapokat kölcsönző állapotba jutunk, midőn részint a törvényhozás üdvös működése, részint a jobbak erősebb sorakozása napjaink vajúdó kérdéseinek biztos megoldását eredményezve, a féktelen s kicsapongásra hajló elemek hatásának határt szab, — szóval, ha az átmenet vajúdásain szerencsésen keresztül estünk: a józan democratiai haladás nálunk is ép úgy megfogja teremni áldásos gyümölcseit, mint a mint megtenné azt már azon alkotmányos államokban, melyeket e tekintetben példák gyanánt szoktak fennen említeni.

Addig is pedig, mig ez idő bekövetkeznék, igyekezzünk, igyekezzenek mind azok, kik hivatva vannak reá, köznépünk félrevezetett részének jó útra térését, az egyetértés s kölcsönös bizalom azon fokát lehetővé tenni, mely mindennemű czél elérésére föltétlenül szükséges. Vetkőzzük le azon hálátlan sőt veszélyes tétlenséget, mely nagy részt okozója a közéletünkben felmerült viszás jelenségeknek. Egy elfoglalt csatatér meghódítása sok áldozat és nehézséggel jár ugyan, de ez ne tartóztasson vissza senkit a küzdelemtől: a teljesített polgári kötelesség felemelő öntudata mindent kárpótolni fog.

Haladjunk előre a mivelődés nemes pályáján. A munka becsületes ösztönében a kölcsönös támogatásban, a törvények tiszteletében s önzetlen hazafiság érdemében ne hagyjuk magunkat felülmúlni: ezekben keressük a demokra- tia felvirágzását hazánkban s ily értelemben legyünk demokraták.

Gyulai levelek.

*

i.

Midőn a „Békés“ két havi sikerdus fennállása óta, e megye több helyeiről hozott közléseket, annak tisztelt olvasóközönsége méltán cso- dálkozhatik azon, hogy épen megjelenése helyéről — a megye székhelyéről — hallgat, s azon gondolatra jöhet, hogy városunkban vagy nem fordulnak elő oly dolgok, melyek a hírlapi közlésre érdemesek, vagy körünkben minden oly rendén van, hogy ahoz hozzászóllani már nem is lehet, vagy pedig, hogy sokkal magasabban repked tevékenységünk a politikai élet légkörében, semmint ily kicsinységekkel bíbelődjünk.

Megvallom, sokkal jobban szerettem volna, ha városi ügyeinkről — a jelenben is — egy több idővel rendelkező és avatottabb tollal biró egyén, elmélkedik, ki városunk lakossága közt többet forgolódva, annak ügyeit, bajait jobban ismerve sikerültebb közleményeket is hozhat, — addig mig e tért más foglalja el engedjen t. szerkesztő ur a „Békés“ hasábjain az én igénytelenségemnek egy kis helyet, ha úgy hébe-hóba pennám végét tintába mártogatni kedvem kerekedne.

Hogy városunk érdemes tanácsa a hozzáfér- hetlenség véleményéről önmaga lemondott s a sajtót jelenleg egy kissé respectálja, arról meggyőződtem a t. biró és város gazda uraknak következő, e lapok hasábjain is valóban közlésre méltó szavaiból : „Mi örvendünk annak, ha a községi ügyek körüli eljárásunk polgártársaink által figyelemmel kisértetik, s gyarló emberek lévén, netaláni tévedéseinkbeni helyreigazítást köszönettel fogadjuk.“ — Valóban szép szavak, becsületére válnak a fogalmazó jegyzőnek, és még inkább becsületére fognak válni Gyula város érdemes tanácsának, ha jövőben azokat követi is. — De emlékezzenek csak vissza arra az omi- nostis erdész-csősz ügyre, hajói emlékszem 1868.

TÁECZA.

A tornászat fontossága és tornászati teendőink Békésmegyében.

Mojsisovics Vilmostól.

(Folytatás.)

Adatok a tornászat magyarországi történetéhez.

A magyar törvényhozásnak ezen ténye — mely által nemzetünk egyetemes testi nevelése és harcz- képesitése elodázhatlan korszükségként jelezte- tik — nem csak a mai kor színvonalán áll s magyarhoni tornászatunk történelmének legfényesebb lapját képezi, hanem egyúttal ki is jelöli azon utat, melyen haladva a haza polgárainak egyetemes és buzgó közreműködésével a testi nevelés és harczképesités ujabbkori rendszerét nemzetünk életébe átültethetjük és azt szilárd alapokra fektethetjük.

Országgyűlésünk ezen nagy horderejű intézkedését állam-életünk összes tényezői nemcsak sóvárogva várták, de sürgetve követelék is.

Mert ha volt valaha és van jelenleg ország, hol a nép testi nevelésének ügye — egyéni, társadalmi, nemzetgazdászati és állami szempontból — a közélet leghathatósabb és legéletbevágóbb tényezői egyikének tekinthető — úgy az bizonyára és első sorban Magyarország.

Nincs állam, hol a lakosság testi ereje — ■yomasztó közterhei s kedvezőtlen munkaviszonyai közepette — rendetlenebb és rendkivülibb mértékben vétetnék igénybe, mint külterjesen gazdálkodó hazánkban.

Alig van állam, hol az emberi testszervezet kártékonyabb égalji befolyások alatt állana, mint időjárási végletekben oly gazdag hazánkban.

Nincs ország, hol a munkás kezekbeni hiány oly annyira érezhető volna s hol a nemzetgazdászati összes érdekek a nemzeti munkaképesség fokozását és gyarapítását oly sürgetően követelnék, mint épen magyar hazánkban.

Végre alig van ország, hol földirati fekvés, politikai határok és nemzetközi viszonyok miatt az ország függetlensége, nemzeti önállása és országos közvagyona nehezebben megvédhető és fentartható volna, mint fájdalom, Magyarországban.

Általánosan ismeretes fajunk szaporátlansága s valóban, ha a statistikának erre vonatkozó adatait egybevetjük, azon meggyőződésre jutunk, miszerint alig van ország, hol a születési és halálozási arányszámok, de leginkább a gyermekek halálozási viszonyai oly megdöbbentő módon kedvezőtlenek volnának, mint épen Magyar- országban.

Mig Belgiumban minden 45 lélekre esik egy halálozás, Angliában 43, Svajczban 42, Fran- cziaországban 41, Poroszországban 34-re, addig Magyarországban minden 28 lélekre egy.

Még inkább megdöbbenti honfi érzetünket a nemzetünk virágát, reményét képező gyermekek halálozási viszonyainak áttekintése.

Mig t. i. az élve született gyermekek közül az első éves korban meghal Svajczban 16°/0, Belgiumban 19°/0, Poroszországban 20%, Fran- cziaországban 21°/0, Angliában 25%, addig a magyar államban meghal 31%.

S mig az 5 éven aluli gyermekek közül egy évben meghal Angliában 6%, Belgiumban 7%, Francziaországban 7%, Poroszországban 8%, addig a Magyar-Osztrák birodalomban elhal 11%.

Hol rejlik ezen nemzeti létünk fáján és virágán oly megdöbbentő módon pusztító baj kut- forrása? mi okozza testszervezetünk ezen — fajunk szaporodását gátló — rendkívüli hullatagságát?

Tagadhatlan, miszerint égalji végletek, mint mértéktelen fagy és forróság s ezeknek gyakori hirtelen változatai által, Magyarhon lakosainak testszervezete sokkal többet szenved, mint földirati fekvése folytán szenvednie kellene, miután a nyári és téli középmérsék közti különbség, Magyarországban 17° fokra rúg, mig az Svajczban csak 14°, Németországban 13°, Francziaországban 12°, Angliában pedig 8° fokot tész;

Végre tagadhatlan — és ezt Ditz Henrich „A magyar mezőgazdaság“ czimü munkájában is beismeri — miszerint külterjes gazdálkodásunkban gyakran rohamosan előgördülő akadályok és nehézségek leküzdése nagyobb erőfeszítéssel jár s a nép testszervezetét erősebben rongálja, semmint azt, a mezei gazdálkodás munka felosztásának rendesebb viszonyai közt, más nemzeteknél, tapasztaljuk;

Mindez tagadhatatlan s nemzetünknél a halandóságot — testszervetének gyakoribb és rendkivülibb erőfeszítései miatt —- igen is előmozdító körülmény : mindazáltal a baj legjelentékenyebb és legvalódibb oka, a nép testi nevelésének tökéletes elhanyagolásában keresendő.

Ezen körülmény okozza azt, hogy a gyenge test, a külső kártékony befolyások iránt fogékonyabb, a súlyosabb munka terhe alatt hamarább roskadozik, nagyobb mérvű elhasználásnak van alája vetve s végre okozza azt, hegy elerőt- lenedett, elcsenevészett törzséből csak egy — a szülék testi hibáinak összegét magában öszpon- tositó — hullatag satnya ivadék származhatik, mely égalji, munkálkodási és népnevelési kedvezőtlen viszonyaink közepette, oly nagy mérvben szolgáltatja a halálnak korai adóját!

Hangsulyozám fentebb a nép testi nevelésének nemzetgazdászati fontosságát is s hogy an-