Békés Megyei Hírlap, 2005. augusztus (60. évfolyam, 178-203. szám)
2005-08-09 / 185. szám
MOZAIK BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP - 2005. AUGUSZTUS 9., KEDD 12 Az eklampszia nevű kór ezrek életét követeli betegség Az anyát és a magzatot is fenyegeti Kézzel vagy pálcikával illemtan Eleink még megnyalhatták a késüket, ma már illetlenség Nemcsak a már öt hónapja fejlődő magzat, hanem az anya életét is veszélyeztetheti egy váratlanul, jellegzetes tünetekkel fellépő betegség, az eklampszia, amelynek kiváltó okát pontosan még nem ismeri a tudomány. Kanadai kutatók felfedezése közelebb vihet a rejtély megoldásához, s talán a megelőzéshez is. Évente átlagosan húszezer terhes nő és több ezer csecsemő veszti életét világszerte egy sajátos betegségben, az ek- lampsziá- ban. A kór a várandós nőknél előjelek nélkül jelentkezhet, a terhesség huszadik hete után. Az jellemzi, hogy a betegeknek felszökik a vérnyomása, a vizelet fehérje- tartalmú lesz, az arc, s a végtagok fel- puffadnak, ödémássá válnak, s megnő a testsúly. Mindeddig a lehetséges beavatkozás az ilyen esetekben a szülés gyors megindítása, vagy a terhesség azonnali megszakítása volt: így viszont ez a betegség felelt az összes koraszülés 15 százalékáért a világban - tudatta július végén a Sunday Times című brit hetilap. A riasztó adathoz azonban némi reménysugár is társul: kanadai kutatók most felfedezték, hogy talán mégis létezik egy „védőanyag”, a HLA-G elnevezésű molekula. Az eklampsziás nők szervezetében ugyanis nincs elegendő ebből a vegyületből. Ez az új ismeret, a várakozások szerint, segíthet majd az eklamp- sziáért felelős immunrendszeri problémák pontos feltérképezésében, s így idővel a gyógyításban is. A kutatók azon fáradoznak, hogy a bajt megelőzve, Időben megkapják a segítséget az anyák és a magzatok. Rockzenére táncoló robotkutyák A japán Sony cég táncversenyt rendezett az általa gyártott, Aibo néven ismertté lett robotkutyáknak. A gazdinak be kellett programozni a digitális házikedvencbe a Daft Punk nevű rockegyüttes valamelyik sikerszámára írt tánclépéseket. A versenyen a produkciókat filmre vették és a közönség szavazatai alapján választották ki a technorockra legjobban táncoló robotkutyát. ■ Aki külföldre utazik, vagy távoli országból érkezett vendéget fogad, az asztalnál könnyen zavarba jöhet. Nem mindenütt általános a kés és villa használata, mint ahogy régebben Európában sem jártak evőeszközök a terített asztal gyönyörűségei mellé. Ma már nem kell távoli tájakat megjárt utazók leírásaiból értesülnünk róla, hányféleképp viszi szájához a falatot a Föld több milliárd lakója. Ha nem a mifelénk megszokott evőeszközhármas (kés, villa, kanál) valamelyikével, akkor kézzel, pálcikával, kóstolócsészével, kivájt kenyér héjával és így tovább. A saját kultúrkörnyezetében illedelmes étkezési mód mindegyik - feltéve, ha ismerjük az ehhez kapcsolódó illemszabályokat. Meglepőnek tűnhet, de a két féltekén még ma is kisebbségben vannak a késsel, villával étkezők. A kézzel lakmározás elsősorban Indiában, Indonéziában és Afrika számos országában szokás. Kelet távoli országaiban — így Kínában, Japánban, Vietnamban — az evőpálcika terjedt el. Az ottani népek nemcsak a rizsszemeket és a húscsíkokat csippentik ki boszorkányos ügyességgel a tányérból, de két pálcika segítségével „kanalazzák” ki a levest is. Igaz, arrafelé az evőpálcika használatát már az óvodában megtanítják a gyermekeknek. Ahol a pálcika a legfontosabb evőeszköz, azokban az országokban minden ételt könnyen megfogható és kezelA bulik emelkedett hangulatóban az ember könnyen feledi az Illemtant és az evőeszközöket hető méretűre vágnak fel és úgy tálalják. A pálcika bambuszból, fából, csontból, néha elefánt- csontból készül, rendszerint sajátos helyi motívumokkal díszített, huszonöt-harminc centiméter hosszú, könnyű evőeszköz. A házigazdának a vendéggel szemben tanúsított figyelmességét fejezi ki a gesztus, amikor a pálcikának az étkezésre nem használt, felső végével rakja a legfinomabb falatokat vendége evőcsészéjébe. Lám, újabb evőeszköz: a csésze. Mi is élünk vele, ha füles csészében kapjuk a levest. A hozzá járó kisebb kanállal kikanalazzuk a levesbetétet, majd fülénél fogva szájunkhoz emeljük a csészét és kikortyoljuk maradék tartalmát. Az evőcsésze fülének „megnyúlásával” született a formáját tekintve kissé furcsa, porcelánból készült kanálka, amelyet az étkezés végén felszolgált leveshez használnak, A kanál visszanyúlik az emberiség legrégibb korába. Már az egyiptomiak is használták. A középkorban még a kés volt a legfontosabb evőeszköz, pótolta a villát is. Az emberek étkezés közben szájukhoz emelték a késüket, majd lenyalták. Ma már egyiket sem illik! A villa későbbi jövevény, olyannyira, hogy még a Napkirály, XIV. Lajos (1638-1715) is ujjaival halászta ki a mártásból a csirkehúst, sőt, ha hinni lehet a mendemondának, Napóleon is többnyire kézzel nyúlt a tálba. A középkorban felfedezett villa használata inkább csak az újkorban jött szokásba. Kése minden valamirevaló lakomavendégnek volt, s ezt magukkal hozták. Báró Apor Péter (1676— 1752) történetíró, erdélyi főnemes feljegyzéseiből tudjuk, hogy „Az öreg Teleki Mihály vénségében is az öve mögött, hüvelyben hordta gyöngyház nyelű kését és villáját, de ugyanígy cselekedett minden más rendbéli ember is Erdélyben”. Az övön hordott evőeszközök, a félelmetes trancsírozó kések korát a XVffl. század végén váltotta fel végleg a komplett evőeszközök világa. Azóta van minden étel számára külön-külön evőeszköz az asztalon: leveskanál, halkés, húskés, különféle villák az előételekhez, a halhoz, a húshoz, a tányérok felett pedig a desszerthez való villák, kanalak, kések sorakoznak. Ezek használata az ölemre nevelt, európai ember számára szinte tudomány. Európában a fánkot, Kenyában a babos halat Észak-Afrikában a tuaregek - a Szahara nomádjai — közös tálból, kézzel eszik a kusz- kuszt, az arab világ nemzetközi hírű ételspecialitását Az indiai szubkontinensen és a Közel-Keleten a tehetősebb emberek a szokásos étkezések során még mindig beérik a kezükkel, nyilvános alkalmakkor azonban villához nyúlnak, különösen akkor, ha európaiak is jelen vannak. A Közép-afrikai Köztársaság falvaiban is kézzel esznek, habár a vendégeknek mindig kínálnak evőeszközt. Kézzel illik enni Kenyában a banános, babos halat, Marokkóban a szabad tűz fölött, nyárson sült birkapecsenyét (mesui) és Európában bárhol a virslit (ujjainkkal kettétörve, mustárba vagy tormába mártogatva), a spárgát (ha egyszerűen sós vízben kifőzve kerül az asztalra), továbbá az aprósüteményt, s a fánkot, krémest. Istennek adtak hálát, hogy túlélték a pusztító vihart Édesapámék 1935 június első csütörtökjén, mint minden évben, kocsival Orosházára mentek a piacra. Reggel hatkor indultak. Előtte nekem és öcsémnek kiadták, a ház körül mi lesz a dolgunk, mire vigyázzunk. Ha idegen jön, ne adjunk neki semmit, hivatkozzunk arra, majd ha hazajönnek apámék. Azt is ránk parancsolták, ha rossz idő közeleg, hajtsuk be a jószágokat, a lovakat, a teheneket az istállóba. Már délelőtt igen „szorult” a meleg. A rádió is már tizenegykor zivatart jelzett, és állandóan recsegett a légköri zavarok miatt. Amikor kimentem az udvarra, sötét felhőket láttam gomolyogni Sámson- Szeged felől, és távoli dörgések is hallatszottak. Gyorsan cselekedtünk, rendeztünk mindent, befelé, ahogyan lehetett. A teheneket, borjakat bevezettük az istállóba, meg a lovakat is. Sikerült a csirkéket és a kohókat is behajtani. Ha esik, a tyúkok bújnak mindenfelé, jó menedéket találnak a góré alatt. A rossz idő fenyegetően közeledett. Gyorsan kikapcsoltam a rádióantennát a porcelán kapcsolónál. Eközben — mivel már csak néhány kilométerre lehetett a villámlás - a kapcsoló szikraközénél szép kékes szikrák ugráltak át. Szerettem az ilyen tüneményeket megfigyelni, jóllehet, nagyon veszélyes a művelet. Ha ugyanis a villám belecsap a 30 méter hosszú és 12 méter magas antennába, akkor halálos ütést kapok. Gyorsan lekapcsoltam hát az antennát a házról, és öcsémmel együtt behúzódtam a konyhába. A vihar óriási széllel és porral érkezett, alig láttunk el a kú- tig. Rossz érzés fogott el bennünket. Már dél elmúlt, mi lehet édesapámékkal, ha útban hazafelé találja őket a nagy vihar? Elkezdett esni az eső is, szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Ahogy elhaladt fölöttünk a vihar, távcsővel kémleltem az utat. Egyszer azután felismertem lovainkat, a két pejt, Kacért, meg Táncost, amint a Csikós-tanyát elhagyva baktattak. Láttam, hogy szüleim mind a ketten ott ülnek subában a bakon. Alig vártuk, hogy hazaérjenek. Nagyon örültünk nekik, de azt is láttuk, hogy a lovak csupa sárosak a szerszámmal együtt. Fogtuk kifelé őket a kocsiból az öcsémmel együtt és közben kérdeztük:- Ugye, viharba kerültek?- Abba ám, csúnya időt kaptunk! - felelte édesapám.- Mi történt magukkal? - kérdeztem.- Feketééknél ért bennünket a vihar. Nem tudtuk, mit is cselekedjünk. Elkezdett az eső szakadni. Lépésben haladtunk a nyári úton, senki nem volt körülöttünk. Egyszer csak hatalmas fény villant meg előttünk, s a következő pillanatban a lovak összeestek. A fény minket is elvakított, de még láttuk, hogy a lovak fekszenek az úton. Egy eperfa vastag törzsébe csapott a villám. Teljesen szétszakította. A nagy dörrenéstől a lovak összeestek. Fél perc is eltelt, mire magukhoz tértek. Azt hittük, agyoncsapta őket a villám. De, hál' istennek, lassan talpra álltak a sárban, és újra megindultak. Az eső szakadt, de nagyon, azért lehetett menni az úton — mesélte apám. Mi, gyerekek is, ahogy vezettük be a szekérből kifogott lovakat az istállóba, örültünk, hogy nem ütötte agyon őket a villám. Ez a júniusi vihar örökre emlékezetes marad számomra. Akiknek csak elmesélték édesapámék az utazásukat, mind nagyon nagy szerencsének tartották, hogy életben maradtak. Nagy esőket és viharokat megértek édesapámék az évtizedek alatt, de olyat, mint azon a június eleji napon, még soha - sem előtte, sem utána. Amikor Orosházán élő nagymamáméknak is elmesélték a történteket, ők csak hálálkodtak. Azt mondták, adjatok hálát az Istennek, hogy megmenekültetek! Mi lett volna a két gyerekkel, ha agyoncsap titeket a villám? ■ Sin Lajos 4 % i t 1
