Békés Megyei Hírlap, 2005. május (60. évfolyam, 101-125. szám)
2005-05-23 / 118. szám
8 BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP - 2005. MÁJUS 23., HÉTFŐ ÉVFORDULÓ Vörösbegytől jajvörösig A fiatal pedagógusok kenyerét ettem, amikor a tanári asztalán megpillantottam a Békés Megyei Népújságot, abban egy pályázati felhívást. Újságírókat keresett a lap. Nosza, rajta?! A főszerkesztővel egy szóbeli, pengeváltásos belépő után (azonnal, májusban akart foglalkoztatni, de én ragaszkodtam a pedagógusként kiérdemelt nyári szün- időmhöz) megegyeztünk, Orosháza térségében uralhatom a médiát Ennek már 19 éve. Pártházi irodában kezdtem, ezért akkoriban kommunistának hittek, majd az asztalomon virító, a helyi MDF-csoport alakulásának a kitűzője miatt lettem áruló és ellenzéki. Később még levörösbegyeztek, ma már csak a hajam színét dicsérik. Újságíróként álltam már a szőnyeg szélén. (Hol, mikor és hányszor, ne kérdezzék!) De álltam az Eiffekorony és a Golán-fennsík tetején, Kohl kancellár asztalánál... Dióverő alkatomnak köszönhetően, felnézett rám sok (kis)nagy ember, Orbán Viktor le se tagadhat, mert fotó őrzi emlékezetes kézfogásunkat Nem bizonygatom, bevallom: jó dolog az újságírás, még akkor is, ha a halálozási statisztikában, az orvosok után, az előkelő második helyet foglalják el a zsurnaliszták. ■ Csete Ilona Csomagoló és alsónadrág Tizennyolcadik évemet tapostam (boldog ifjúság!), amikor első cikkem megjelent nyomtatásban, a Békés Megyei Népújságban. Önmagában ez persze nem nagy dolog, én mégis rendkívülinek éreztem, mert a rövid interjút éppen gyermekkori kedvenc táncdalénekesemmel, Aradszky Lászlóval készítettem. Nos, tollforgató életem azon a szombat estén kezdődött, amikor barátnőmmel a szarvasi művelődési házban, egy zenés esten, a közönség soraiban ültünk. Az „Isten véled, édes Piroskám ”- at hallgatva megszületett bennem az elhatározás, hogy interjút készítek az énekessel. Persze se toll, se papír. Szorult helyzetemben a büfés nénihez fordultam, aki az írószerszám mellé mindössze egy csomagolópapírral tudott szolgálni. Még ez sem volt elég ahhoz, hogy el- tántorodjak elhatározásomtól, így hát a színészi öltöző felé vettem az irányt. Ott aztán sikerült újabb kellemetlen helyzetbe keverednem, a művész ugyanis - cseppet sem zavartatva magát - egy szál pólóban és alsónadrágban fogadott. A többi fellépő heves viccelődései közepette (mármint Aradszky öltözetét illetően), végül is zavaromat leküzdve, elkészítettem a beszélgetést Az interjú egy szombati lapszámban jelent meg, 1980- ban, éppen huszonöt esztendővel ezelőtt... «Lipták Judit Átélünk kínos pillanatokat Az olvasó az újságíró életének csak a fényesebb oldalát ismeri, pedig olykor mi is kerülünk az élet árnyékos oldalára, kínos helyzetbe. Ez utóbbi több mint három évtizedes újságírói pályámon velem is előfordult. Szülőfalum, Mezőberény népes német delegációt látott vendégül. Mint mindig, akkor is kerestem az érdekes embereket. így leltem rá az ugyancsak mezőberényi születésű, de Németországban élő — ma már nyugdíjas — Andreas Bergmanra, vagyis Bányász Andrásra, a Mercedes Autógyár motorfejlesztő mérnökére, aki a háború végén hagyta el Magyarországot Megbeszéltük: a kulturális műsor után beszélgetünk, ami viszont akkor elmaradt Később blikkfangosán akartam indítani a beszélgetést, s megkérdeztem tőle: a német himnuszt vagy a magyart énekelte? Nem várt kínos pillanatok következtek, olyannyira, hogy Bányász András a fogadásról is távol maradt. Aztán, néhány nappal később, mégis elkészült az interjú, s Bányász Andrással amolyan baráti viszony alakult ki közöttünk. Megtudtam azt is, hogy az omlettet almával eszi, a teát tejjel fogyasztja, a sört pedig melegen issza, s mindkét himnusz egyformán helyet kap szívében. ■ Szekeres András A férfinadrágtól a pápáig Lapunk hatvan esztendejéből egy tucatnyit én is munkatársként élhettem meg. Ez idő alatt számos történettel találkoztam. A kertészszigeti művelődési ház előtti fán 2001 decemberében férfinadrágot lóbált a szél. Néhányan azt hitték: bizonyára a férfinadrág lett Kertészsziget címere. Ám a férfiúi öltözék csupán arra kívánta felhívni a figyelmet, hogy aznap ruhavásár volt a művelődési házban. Idén februárban, Zsadányban közfürdő, közmosoda és közvécé nyílt. Sokan azt hitték, csak viccelek, amikor azt mondtam: Zsadányban átmeneti segélyként fürdést vagy mosást is igényelhet a rászoruló. Aztán amikor lapunkban is megírtam mindezt, többen úgy fogalmaztak: Dudás Árpád polgár- mesternek Atti- la-kutatás közben egészen jó ötletei is támadnak. Áprilisban egy szeghalmi italkimérésen gyűjtöttem háttérinformációkat, amikor az egyik vendég megszólalt: a Békéscsaba ma este játszik a Pápával. Ezt hallva, egy Szeghalom peremkerületében élő, hetvenegynéhány éves nénike megszólalt: „Ugye, a Békéscsaba az új pápával játszik, mert a másik már meghalt?” ■ Magyari Barna Történetek újságíróktól Hétköznapi szórakozottság Három apró történet, a köztük eltelt idő lehet tíz esztendő is. Imádtam az egészségügyi újságírást, a gyógyítókat, s igazán a „mély vízbe” kerültem általa. Előfordult, hogy 6-8 telefonszám sorakozott a papíromon, s megesett, hogy kevertem a hívott feleket. így történt, amikor udvariasan csacsogva kértem a drót túlfelén fogadót: „Kapható-e Önöknél irrigátor?” A köszönést döbbent csend, majd kacagás követte. „Kértek már tőlem protekciót, felvilágosítást, de beöntőkészüléket még soha.” A gyógyszertár helyett egy felelős vezetőt tárcsáztam. Szerkesztők olvassák az írásokat, s egy kis kockázott lapocskára tervezik a terjedelmet, ez utóbbit tükörnek hívják. Nagy tudású, kedves kol- léganőmtől kértem • egy tükröt, mert az enyém éppen kifogyott a fiókból. Udvariasan nyújtotta kézitáskájából pempőce- tükrét, s együtt kacagtunk a félreértésen. Nagy forgalmat bonyolítok a postán, küldöm, várom a hivatalos leveleket, küldeményeket. Méltányolja ezt mosolygós fiatal postásom, s ha lehet, behozza a leveleket. Némi apróval hálálom meg készségét, de azon még ő is elcsodálkozott, amikor az adóhivatal értesítését hasonlóképpen fogadtam. APEH-levé- lért nemigen szokott zsozsót kapni. ■ Bede Zsóka Postás voltam, örömmel Tíz év újságírói munkájába sok történet belefér: a szépek, a szomorúak, a kacagtatóak és a felejtenivalóak is. Jubileum idején azonban a tollforgató az emlékek tárházában a legfelső polcról válogat. Az itt őrzött kedves történeteim egyikéhez öt évet kell visz- szagombolyítanom az idő fonalát. Karácsony közeledett. A lap akkoriban cikksorozatban fog- lalkoeott azzal,- hogyan, menynyiből élnek a különböző társadalmi csoportú családok. Az én interjúalanyom egy rokkant- nyugdíjas, egyedülálló asszony volt, aki egymaga tartotta el három gyermekét. A nő a konyha- asztal mellett avatott be, miképp bűvészkedik a forintokkal. Nagy beosztással kijönnek a pénzből, a gyermekek pedig — szerencsére — nem követelőzőek. Arról rég leszoktak, hogy luxusról álmodjanak. Azazhogy mégis, a nagyobbik lány tanulmányaihoz nagyon kellene egy számítógép. A cikk megjelenése reggelén felhívott egy békéscsabai olvasó. Annyit mondott, van egy számítógépe, amit szívesen a családnak ajándékozna. A gépet összes tartozékával még aznap délután kocsiba pakolta és elhozta a szarvasi szerkesztőségbe. Összeszereltük, hibátlanul működött. Elárulom, örültem volna, ha az ajándékozó és az ajándékozottak személyesen találkoznak. A férfi kifejezett kívánságára ez nem történt meg. Egy üzenetet bízott rám. Mondjam meg a családnak, legyen szép a karácsonyuk. Én vittem hát a hírt nagy örömmel. A család egy számítógéppel, jómagam egy szeretnivalóan szép történettel lettem gazdagabb - köszönet érte. ■ Csath Róza Matthäus bombagólja Tavaly májusban Orosházán járt egy jótékonysági labdarúgó-mérkőzésen Lothar Matthäus, a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya. A százötvenszeres német válogatott 1980-ban Európa-bajnoki aranyat, majd tíz évvel később világbajnoki címet nyert német középpályás a korábban a Békéscsabai Előre FC-ben is futballozó Vladan Filipovics menedzser kíséretében késve érkezett a Mátrai-stadionba. Ennek ellenére készségesen válaszolt arra a kérdésre, hogy gyakran hívják-e ilyen rendezvényekre. — Sok elfoglaltságom van, de ha időm engedi, szívesen teszek eleget az ilyen karitatív meghívásoknak, hiszen örülök, ha segíthetek az embereken. Azután megkezdődött a jótékonysági labdarúgó-mérkőzés, amelynek bevételét az Orosházi Városi Kórháznak ajánlották fel műszervásárlásra. A zöldgyepen a sokszoros német bajnok Bayern München és a világhírű olasz Internazionale egykori sztárja túl a negyvenen is minden megmozdulásával igazolta klasszisát. A Közép-európai Barátság Válogatottban Matthäusnak egyébként olyan társai voltak, mint a többszörös román bajnok, huszonnyolcszoros válogatott, egykori Benfica játékos Basarab Panduru vagy a magyar válogatott egykori két kiváló védője, Martos Győző és Rab Tibor. A tizenharmadik percben a tizenhatos jobb sarkáról a német klasszis jobbal egy hatalmas bombával kilőtte az orosházi öregfiúk válogatott csapatának jobb felső sarkát. A toll kiesett a kezemből és önfeledten tapsolni kezdtem, miközben így tett a mintegy ezer szurkoló is a lelátón. A találkozót 7-2-re a vendégek nyerték és a bombagólon kívül Matthäus még egyszer betalált a hazai kapuba. ■ Verasztó Lajos Ahová csak én jutottam el Abban a szerencsében volt (van) részem, hogy lapunk 60 éves történetének közel egy- harmadát - újságíróként, szerkesztőként - belülről láthattam, élhettem végig. Az úgymond munkahelyi ártalmak közül szinte mindent sikerült összegyűjtenem, ami úgy általában itt ráragadhat az emberre. De legnagyobb magaslatokba (és mélységekbe) mégis a szórakozottságom juttatott. Az újságíró (de főleg a megszállot- tabb fajta, mint jómagam), a legfurább helyzetekben is képes telefonálni, írni, anyagot beküldeni, és a legképtelenebb helyeken is előfordulhat. Míg más újságírók beutazták az or- szágot-világot, addig én — szórakozottságom folytán — ennél sokkal különösebb helyre juthattam el, oda, ahová még egyik kolléganőm se. A dolog Méhkeréken történt, ahová a Sarkad térségi polgármesterek invitálták lapunk képviselőit egy tapasztalat- csere célú párbeszédre. A találkozó és a munkaebéd után kanyargós utakon, épületek zegzugos szobáin, folyosóin át gyalogoltunk leparkolt autóinkhoz. Elöl a főnökeim, Árpási Zoltán főszerkesztő és Tóth Miklós, a kiadó ügyvezető igazgatója, mögöttük szerénységem, egy örökké csörgő mobillal a fülemen. Akkor már jó ideje éppen valami bőbeszédű riportalannyal tárgyaltam, s csak hosszú percek után érzékeltem, hogy megállt előttem a „sor”. Miközben beszéltem és beszéltem, kissé már idegesített az egy helyben topogás. A telefon gombját kinyomva aztán egyre kerekebbre nyílt a szemem: kézmosók, piszoárok és még két, hasonlóan kikerekedett szempár... ■ Magyar Mária Megmutatni az embert Talán a nagyapám padlásánál kezdődött, ahol a lépcsőfeljárón kötegekbe gyűjtve, bezsi- negelve porosodott a vörös feliratú Népújság. Nem Békés Megyei Népújság, úgy senki nem emlegette, ahogy ma sem mondják azt, hogy Békés Megyei Hírlap. Elég a Hírlap. így jó, amíg egy lapot szeretnek, becézik. Mondhatnám, hogy ott, a házhéjon, a régi számokat lapozgatva ébredt bennem a vágy, hogy ennél a lapnál kezdjem a pályámat, amiből a végén talán pályafutás rajzolódhat ki. Nem így történt. Sok minden érdekelt, mondhatni minden, csak az újságírás nem. Aztán valahogy mégis idesodródtam. Egy Deutsch Tamás- interjúval kezdődött, még gimnazista koromban. Emlékezetes, mert fél órán át faggattam, amikor kiderült, zavaromban nem kapcsoltam be a magnót. Aztán persze jöttek újabb és újabb „áldozatok”. Sokszor kérdezik, milyen hírességekkel találkoztam. Persze politikusok, színészek, énekesek nevét szeretné mindenki hallani, és én említhetném Orbán Viktort, Újhelyi Istvánt, Dávid Ibolyát, Zoránt, Bodrogi Gyulát, Zwack Pétert és sok mást, de minek. Sokkal szívesebben beszélnék az autista gyerekeknél eltöltött hétvégémről, vagy a vakok, mozgáskorlátozottak akaraterejéről, de erre senki nem kíváncsi. Pedig ezek a történetek jóval érdekesebbek, tartalmasabbak, igaz, első látásra szürkék és unalmasak. Ez a mi dolgunk: megmutatni az embert a név mögött. ■ Fekete G. Kata Nem akartam újságíró lenni Egy dologban biztos voltam, amikor már pár évet lehúztam a főiskola kommunikáció szakán: érdekel a média világa, de nem akarok újságíró lenni. Úgy éreztem, bármi más jöhet, de ez a szaladgálós, állandóan startra kész életmód nem nekem való. Mondtam ezt annak ellenére, hogy „természetesen” már a gimnáziumban ott voltam az iskolai lapot készítő stábban, próbáltam segíteni — mai fejjel persze már megmosolyogtató — ötleteimmel a munkát. Aztán megszerettem, s a Békés Megyei Napnál, majd Naplónál töltött esztendők után néhány éve már a Békés Megyei Hírlapnál ütöm-verem a klaviatúrát. Most pedig már, megmondom őszintén, nem is tudok mást elképzelni, mint a napilapírást, szerkesztést. Sokan kérdik, mi abban a szép, hogy állandóan a lapzárta fenyegető réme árnyékában élve rohanunk, s igazából soha nem tudok választ adni. Jó és kész. Ennyi. Tisztában vagyok azzal, ez a néhány év, amit eltölthet- tem ez idáig itt, semmi ahhoz a hatvanhoz képest, melyet most ünnepiünk. Ugyanakkor magaménak is érzem ezt az alkalmat, hiszen ez a hat évtized nem csak a múltról, hanem a jelenről, s hiszem, egyúttal a jövőről is szól. Felmerül ugyanakkor a kérdés, amire ma még senki nem tud választ adni: lesz-e ennél is kerekebb évforduló, azaz száz esztendő? Őszintén bízom abban, hogy igen, akkor is, ha egyre kevesebben olvasnak (újságot) világszerte. Aztán, hogy megadja-e a sors, hogy ott állhassak majd egy pohár pezsgővel a kezemben a századik évfordulón, az majd kiderül. ■ Pocsaji Richárd 4 t i k
