Békés Megyei Hírlap, 2005. május (60. évfolyam, 101-125. szám)
2005-05-23 / 118. szám
9 2005. MÁJUS 23., HÉTFŐ - BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP ÉVFORDULÓ Történetek újságíróktól Emberkeresés a kukában Mást nem szerethetek Majdnem a nősülésem ment rá az újságírásra 1997-ben. Egy szép nap délelőttjén a békéscsabai piac környékéről egy asszony telefonált a szerkesztőségbe. Öntötte volna ki a szemetet, felnyitotta a konténer tetejét, de egy emberfej kandikált ki: asszonyom, amennyiben lehetséges, ne öntse a fejemre a hulladékot. Rohanás a helyszínre, kuka fel, túrás, szólítgatás, sehol semmi a megszokotton kívül. A történet azonban nem hagyott nyugodni. Este szívem szerel1 mével, akit néhány hete ismertem meg - és ma a feleség elnevezés viselője -, vacsorázni mentünk. Úgy intéztem, hogy a fenti kukához közeli étterembe üljünk be. Amikor indultunk haza, előhozakodtam azzal, hogy van némi dolgom. „Mi az, kedvesem?” - nézett rám csillogó szemekkel, valami aranyos meglepetésre gondolva. „Megnézünk egy kukát a piacnál” - lomboztam le. Kuka kinyit, és láss csodát, valóban ember fekszik a hulladék tetején. Szevasz, de rég láttalak! - köszönés részemről és a kukában fekvőtől is. Baráti ölelkezés, irány a piacnál lévő éjjelnappali bolt, két sör fizet. Vagyis meghívtam sörözni Erdei urat, akit még a nádasból ismertem. Az apja ott élt egy lakókocsiban, és a fia is néhányszor megfordult ott. Én is, innen az ismeretség. Telefon fotós kollégámnak, a kukalakó pedig szívesen és hosszan mutogatta, miként száll be és ki a konténerből. Közben szerelmem leszámolt azzal az illúzióval, hogy ő valaha is előrébbvaló lehet az újságírói munkánál. Meglepődése viszont ennél is nagyobb volt, így végeredményben nem sült el rosszul a dolog. Magyarul, az antiromantikus éjszakai kukalátogatás nem vette el egészen a kedvét tőlem, Egy-egy hosszabb kocsmai anyaggyűjtés után ma is előkerül a régi sztori az asszony részéről. Emígyen: még egy ilyen húzás, és mehetsz aludni a konténerbe. Úgy is tudod, miként kell bemászni. ■ Nyemcsok László Huszonöt éve született meg a döntésem. A Munkácsy utcai buszmegállóban leléptem a 3- as csuklósról, és sóvárogva néztem a szemközti épületre. A Békés Megyei Népújság feliratot láttam és még néhány másikat. Azt mondtam magamban (magamnak): itt szeretnék dolgozni. A sors és egy marék szerencse a kegyeibe fogadott. Néhány héttel később bent találtam magam a „szentélyben”. Akik érezték már, hogy telitalálat volt a hivatásválasztásuk, talán egyetértenek velem: titokzatos belső sugallja, hogy „igen, neked ezt kell csinálnod, mert más munkát nem szerethetsz ennyire”. Kinyílik előttem a világ, hömpölyögnek a hírek (még az őskorbeli telexgép mellett álldogálva sem volt egyetlen unalmas percem), mehetek a zajló élet kellős közepébe, egyszer az éjszaka razziázó rendőrökkel, máskor százéves néni köszöntőjére - ez kerített hatalmába minden újdonságával, izgalmával. Huszonöt itt töltött évem egybeforrt a hatvanéves lap mindennapjaival. Köszönöm a sorsnak, még ha olykor viharos idők is próbára tettek, hiszen ezek faragják, nemesítik az embert. Köszönöm tanítómestereimnek, idősebb kollégáimnak, akiktől átvehettem e mesterség alapjait és finom részleteit. Hálás vagyok munkatársaimnak, akikkel egy csapatban „váltottunk világot” és a fiataloknak, hogy megmerítkőznek ebben a különös, szépségekkel, nehézségekkel teli világban. Hatvan esztendőből a huszonöt - tekintélyes szelet. Történelmi távlatokban ennyi idő csöppnyi, tovavesző pillanat. Az újságírók sorsa picit hasonlít a színészekéhez. Ha hosszú ideig nem lép fel vagy letér a pályáról, hamar elfelejtik. Ha holnap nem írsz, holnapután elveszel az ismeretlenségben. Ha „elhagyna” ez az örökifjú, időnként arcot, küllemet váltó „Hatvanéves”, kiszakadna, elporladna egy darab belőlem... ■ László Erzsébet Kezdés vidéki tanulságokkal Tizenkilenc - éve, amikor a Népújsághoz kerültem tudósítónak, még nem élvezhettük a modern technika vívmányait. A híreket a helyszínről diktáltuk be a szerkesztőség gépírójának. Egy hétvégi délután Dél-Békés legkisebb településére szólított az esemény, ami nagyon elhúzódott. A szürkületben elindultam telefont keresni, az egyetlen készülék a község központjában, a postánál volt. A gépkocsit az utca végén hagytam, nem számoltam a kóbor kutyákkal. A torkomban dobogó szívvel szapo- ráztam a lépteimet és alig vártam, hogy megpillantsam a nyilvános telefonfülkét. Leemeltem a kagylót, de nem működött. Szorult helyzetemből egy idős néni mentett ki. „Nem maga az újságíró, aki a délutáni ünnepségre érkezett? A kutyák nem mérgesek, csak kíváncsiak az idegenekre. Két napja rossz a telefon. Jöjjön, kedveském, meghívom egy teára” — invitált jó szívvel. A néni egyedül élt, mesélni valója volt bőven. A másnap leadott cikk rég feledésbe merült, ám olyan finom teát azóta sem ittam sehol. ■ Halasi Mária Visszapörgetjük az időt Úgy terveztem, majd otthon szépen leülök és végigjárom gondolatban ezt a harmincegy- néhány esztendőt, aztán szépen megírom. Nem lett belőle semmi. Idecsörrentett a szerkesztő a szomszédos szobából: Hol az anyag?! Milyen szerencsések is vagyunk mi, akik ezt a lapot készítjük, hogy részesei lehetünk egy ilyen jeles jubileumnak. Még így, többes számban is félve, a szó előtt megtorpanva írom le, hogy újságírók. Pedig elég régen volt 1969. április elseje, amikor beléptem az újsághoz. Az első utunk Demény Gyulával a Borkóstolóba vezetett, hogy megbeszéljük a dolgokat. A dolgokat mindig meg kell beszélni. Aztán ment minden, mint a karikacsapás. Először is örökre eltanácsoltak a pályáról. Cserei Pál főszerkesztő azt monda, majd két év múlva visszamegyünk a felvételire, akkor már úgyis másik bizottság lesz. Mi történt a forgószélként tovatűnt idő alatt? Csodák! Felhívott a legendás gyulai borbély, Bogár úr felesége és könnyeivel küszködve köszönte meg a férjéről írt nekrológot. Eljutottam két olimpiára, huszonöt országba. Csináltam vagy háromszáz rádióriportot, legféltettebb elismerésem a Magyar Rádió Nívódíja, állítólag még egyetlen külsős sem kapta meg. Talán még ennél is büszkébb vagyok arra, hogy a minap egy újságíró főiskolás a szerkesztőségben azt mondta valakinek: „Szeretem olvasni az ő írásait is...” Újságíró ennél nagyobb elismerést legfeljebb halálában kaphat. Isten bocsássa meg, az már nem nagyon érdekel... ■ Fábián István Játékok a valóságban Hogyan lesz az ember újságíró? Úgy, hogy fotóriporter akar lenni. Mert tetszenek a fények és árnyékok játékai, az anyagból, a papírlapból előbújó valóságlenyomatok. A puha diktatúra, az 1980-as évek második felében jártunk, amikor a megyei pártbizottságra jöttek-mentek a delagációk. Például Penzából, az akkori Szovjetunióból. Ment a stáb, az újságíró, a fotóriporter előírás szerint. Ilyenkor mindig izgatottság ütött tanyát a „fehér ház” (pártbizttság) minden szegletében, ami átragadt ránk is. Duplán izgultam, ugyanis az ügyeletes lapszerkesztő meghagyta, milyen alakú képet vár tőlem, vagyis állót. Akkoriban a lap jobb felső sarkában volt az úgynevezett ablakkép, ami a fő anyaggal egyenrangúnak számított. Igen ám, csakhogy Penzából nem kevesen jöttek! A fotóriporter egybeolvadt a fallal, rr' h'ógy mindenki beleférjen a képbe, mert ez a másik oldalról volt elvárás. A végeredmény, hogy a fejek és törzsek mellett lábak, cipők, zoknik is ott virítottak a másnapi szám ablakképében. A főszerkesztő asztalán pedig megszólalt a „fehér házból” a telefon. Innentől a gazdasági rovat számított a fotóimra. Soha az életben annyi tehéntelepen nem jártam, mint még egy ideig az ominózus kép után. Azért voltak ott is emlékezetes pillanatok, például, amikor a békéscsabai vasöntőben csapolták az izzó fémet. A tőlük kapott, saját készítésű sörnyitót azóta is őrzöm. Az érdeklődésem azután a látszólag szelídebb betűk felé fordult... ■ Szőke Margit A Hargitától a Hírlapig Minden a Hargitával kezdődött. Atyai nagyapám ugyanis nem tudta elképzelni a napot a székelyek szent hegyének nevét viselő megyei napilap, a Hargita nélkül. Persze én akkoriban még legfeljebb a szalagcímeket silabizáltam, amikor ebéd után az asztalra terítette a megye lapját, hogy a világ újdonságairól, híreiről tájékozódjon. Később, már megismerve a betűk varázslatos birodalmát, sokat olvastam. Azt abban az időben viszont még álmaimban se hittem, hogy valaha magam is e gyönyörű, számomra kétszeresen felelősségteljes szakma olykor nem is annyira könnyű kenyerét ehetem. Minden bizonnyal a székely anyaváros volt főgimnáziuma, s a Pece-parti Páris „mérgezett meg”. Ady városa, a Kanonoksor jó iskolának bizonyult, s onnan már a sors különös kegyelme vezérelt lelkes újdondászként, majd tíz esztendővel ezelőtt a Viharsarokba. A Békés Megyei Hírlap vértezett fel a szakma gyakorlatával. Ugyanakkor egy pillanatig nem feledhetem, hogy erőmhöz mérten mindazokért felelősséggel tartozom, akiket magyar sorsukban ma is kisebbséginek mondanak. S Tamási Áron sorait kölcsönözve nevükben kérdem: „És hányán vagytok, akik engemet, egy erős hitű, csodálatosan jó és fájdalmas faj gyermekét visszaöleltek?” ■ Both Imre Modern rabszolgasors Nyolcvanhat őszén a Népújság nyomása előtti ellenőrzés miatt vita keletkezett Háromszéki Pál, a Kner Nyomda akkori vezér- igazgatója és köztem. Miután csörténk a megyei pártbizottságig hallatszott, mindkettőnket berendeltek. Ültünk a megyei titkár szobájában, és hajtottuk a magunkét. Egyszer csak Háromszéki benyúlt a zsebébe, és kiterítette a lap november 5-ei számát. A második oldalon, a KGST bukaresti üléséről tudósítottunk, az alatta lévő írás pedig — Modern rabszolgasors címmel — az amerikai és mexikói határon virágzó embercsempészettel foglalkozott. Háromszéki a cikkhez tartozó képre bökött. A felvétel a KGST tanácskozáson ülő Lázár György miniszterelnököt és Havasi Ferencet, az MSZMP KB titkárát ábrázolta. Alatta a képaláírás: „Illegális bevándorlókat fogtak el az amerikai hatóságok.”- De hiszen ez nem így jelent meg! - hebegtem.- Persze, mert a nyomás elején a gépmester észrevette a hibát. A vita eldőlt. Erősíteni kell a szerkesztőségi ellenőrzést — hangzott a titkári utasítás. Örültem, hogy ennyivel megúsztam. Amikor a kihallgatás végén ballagtunk lefelé a lépcsőn, Háromszékihez fordultam:- Pali! Ez három hete történt, miért nem akkor szóltál?- Ki akartam veled tolni - mondta kajánul nevetve. Háromszékit jól ismertem, és nagyon szerettem. Tudtam, az egészet valóban csak egy jó heccnek szánta. Kerestem az alkalmat, mikor és hogyan tudnék „törleszteni”. Végül a lelkiismeret nem vitt rá. Háromszéki Pali azóta már Szent Péternek nyomja a Bibliát, a Károli-félét bizonyosan. Hamar elment. Örülök, hogy „adósa” maradtam. ■ Árpási Zoltán Segítség! 60 éves vagyok! Nem készültem újságírónak, lapszerkesztőnek, de már régen nem bánom, hogy így hozta a sors. Remélem, az olvasók sem. Tény viszont, hogy már általános iskolás koromban izgatott a nagy titok, és a gimnáziumtól minden dolgozatot, diplomamunkát az irodalom, a művészet lényegéről, szerepéről írtam. Biztatom magam, hogy az újság is írás, ez a munka is művészet, aminek társadalmi szerepe és küldetése van, és nem is vagyok annyira pályatévesztett. Ha belegondolok a múltamba, hogy abból már mi minden történelem, és milyen régen kötődöm ehhez a laphoz, elfog a félelem; én is hatvanévesnek érzem magam! Bölcsészdiplomát szereztem az NDK-ban, ami már nincs is a térképen. Kezdőként, országos KISZ-verseny győztes csapatában, jutalomból mehettem szenvedni a moszkvai VIT-re. Ma egyetemista lányaimnak magyarázom, hogy melyik rövidítés mit jelent. A Szovjetunió (már az sincs!) fővárosában komoly szakmai tapasztalatot szereztem, amikor csabai kollégám (Lónyai, aki szintén „elszerződött”) kioktatott. Feladatba kaptam, hogy testvérmegyéből való finnel készítsek interjút. A szigorú biztonsági intézkedések ellenére rengeteg finnel beszéltem is, de mindegyik máshonnan jött. Ekkor förmedt rám „tudós” kollégám: „Te ilyen hülye vagy?! Nem tudsz beszélgetés nélkül, magadtól egy interjút megírni?!” Azért próbálkoztam. Bár először tördelő- és nagyon hamar olvasó-, majd felelős szerkesztőként a lapkészítésben dolgoztam, és írásra egyre kevesebb időm maradt, a szívem csücske mégis ez utóbbi. Kiváló emberekkel találkoztam, és bejártam a fél világot. Igyekeztem írással, információval, tudással, ismeretnyújtással — Lakatos István költő szavaival - „tartani a magaslatot”. Vagy tíz-tizenöt év munka után, még mindig „csak” a Géza lánya voltam. Aztán egyszer csak a Saci anyukája lettem. Talán van még egy kis időm, hogy az én nevemet is megjegyezzék... ■ Niedzielsky Katalin Véletlenül lettem újságíró Az egész életemet a sport töltötte ki. Egészen apró gyermek koromban az olimpiai bajnok Székely Éva néni tanított meg úszni, s attól kezdve ott ragadtam az uszodák világában mint úszó és vízilabdás. Aztán edzősködtem. A békéscsabaiak hívó szavára költöztem a városba, mint tréner. Mégis a véletlen sodort az újságírói pályára és a megyei írott sajtóhoz (bár itt is maradt a sport, hiszen írásaim 99 százaléka erről szól). A csabai Árpád fürdő régi, kis alumíniumvázas, sátortetős medencéje egy kemény téli napon a regiment hóeséstől „beleolvadt” a medencébe. Újat pedig az akkori vízmű nem volt hajlandó építeni. Már azon törtem a fejemet, visszaköltözöm a fővárosba, amikor a Népújság egy sportot szerető, az uszodában (és a teniszpályán) mindennap megjelenő zsurnalisztája, Varga János, alias Popeye hallva problémámat, felvetette: miért ne lehetnék újságíró? Hiszen szegedi főiskolás éveim alatt folyamatosan külsőztem az ottani napilapnak. Gondoltam, kipróbálom, ha nem válik be, még mindig költözhetek. Azóta sok ezer írásom jelent meg, amire büszke vagyok. Végig élhettem a csabai foci feltámadását, s ami szomorú, jelenlegi agonizálását. Követhettem Ónodi Henrietta olimpiai bajnok életét, és aranyérmének megszerzését. Ezért szép ez a pálya. ■ Jávor Péter á A
