Békés Megyei Hírlap, 2004. december (59. évfolyam, 280-305. szám)

2004-12-24 / 300. szám

14 2004 BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP- 2004. DECEMBER 24., PÉNTEK Márai Sándor Az ünnepekről Ha az ünnep elérkezik életedben, ak­kor ünnepelj egészen. Olts fekete ru­hát. Keféld meg hajad vizes kefével. Tisztálkodjál belülről és kívülről. Fe­lejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros be­tűkkel. Nézd a régieket, milyen áhí- tatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad öröm­mel ünnepeltek! Az ünnep a külön­bözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep legyen ünne- pies. Legyen benne tánc, virág, fiatal nők, válogatott étkek, vérpezsdítő és feledkezést nyújtó italok. S minde- nekfölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolás­ból, legyen benne áhítat és föltétlen­ség. Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl reá, testben és lé­lekben. S nemcsak a naptárnak van piros betűs napja. Az élet elhoz másféle, lát­hatatlan ünnepeket is. Ilyenkor felejts el mindent, figyelj az ünnepre. A várakozás hetei A latin eredetű szó — adventus — meg­érkezést, eljövetelt jelent. Advent az András napjához legközelebb eső va­sárnap és a december 25-e közötti négyhetes szent időt fogja át. Ez a négy hét a Jézus születésére való vá­rakozás, a reménykedés, a karácsony­ra való lelki felkészülés ideje. Az adventi koszorú ma ismert for­májában Európában a 19. században jött divatba. Az első adventi koszorút egy hamburgi lelkész készítette 24 gyertyával. A gyertyák száma az ad­venti vasárnapokat jelölendő később négyre változott. Minden vasárnap eggyel több gyertyát gyújtottak meg a koszorún. Díszítésül az életet és a fényt jelképező vörös és arany szala­gokat használtak. ^Pályázat December elején arra kértük az olvasókat, hogy írják meg leg­szebb karácsonyi emléküket. A pályázat első három helyezettjé­nek írását Legkedvesebb történe­tem címmel itt, az ünnepi magazi­nunkban adjuk közre. Hiába élnek szegény sorban, az ünnepeik lelkiekben nagyon gazdagok A világtalan fiatalember első sötét karácsonya Balra! Balra! — hallom az ajtón kívüli vezényszót, mielőtt szer­kesztőségünkbe lépne az oros­házi Hack János. A világtalan fi­atalembernek van segítője, Bors, a vakvezető kutya. Ők ket­ten elválaszthatatlanok. Tavaly még láttam az erősebb fényeket, a kontúrokat, majd fokozatosan elsöté­tült előttem a világ a bal szememre is. A feleségem akkor szembesült igazán a történtekkel, amikor nem kapcsoltam villanyt a lakásunkban, de tettem a dol­gomat tovább a sötétben. Látáscsökkent­ből mára világtalan emberré váltam - mesélt találkozásunkkor a 32 éves Hack János, aki a történtek ellenére igyekszik teljes életet élni. A család ügyeit intézi, most például régi vágya válik valóra, a szeneskályhát - ami annyiszor meg­égette már a kezét — felváltja a vezeté­kes gáz. Tavasszal bekötik a házát a ve­zetékes rendszerbe. Persze az élete nem mindig ilyen egyszerű.- Szerencse a szerencsétlenségben, hogy van családom, akik olyannak fogad­nak el, amüyen vagyok. Van egy kiváló kutyám, akit nem is sorolnék az állatok közé, hiszen Bors a szemem. Április else­János mellett a bajban Is kitart felesége, Éva. Képünkön a házaspár és Bors, a vakvezető kutya. jén együtt vizsgáztunk. Kiismertük egy­mást, én is, ő is megtanulta a vezénysza­vakat, azóta együtt közlekedünk, és éljük a mindennapjainkat Megbízhatok ben­ne, soha nem vezet autó elé, megmutatja nekem, hol a zebra. Igaz, vannak szomo­rú tapasztalataim is, ezek viszont az em­bertársaimhoz fűződnek: megszólnak, amikor a kutyám a zöldre húzódik. Világ­talanként sajnos nem tudom összeszedni azt, amit Bors maga mögött hagy. A mél­tatlankodók látják a hámot, a vöröske­resztes jelzést, mégis leszólnak. Sokan megsimogatják a kutyámat, más gyerek megrugdossa a buszmegállóban. Ilyen is van. A helyzetemet én elfogadom, de sok­szor értetíenül állok az emberek reakciói előtt. Szerencsére a feleségem és.a 8 éves kislányom mellettem áll, ugyanakkor önállóan élem a normális mindennapjai­mat: elkísérem Dórit az iskolába, bevásá­rolok, elmegyek az ebédért. Minden hé­ten járok templomba. Az adventi időszak számomra nagyon fontos. Tüdőm, az idei lesz az első sötét karácsonyom. S hiába élünk a családommal szegény sorban, akkor is gazdag lesz—lelkiekben nagyon gazdag! — az ünnepünk — mondta a fia­talember. Csete Ilona Dinnyés Józsefnek a könyv és a magyarság ismerete a hivatása és a hobbija A református énekmondó Bocskait hívja a zsiványság ellen- A lelkiismeretem követeli, hogy elmenjek azokhoz az em­berekhez, akikkel már akkor találkoznom kellett volna, mie­lőtt ide bekerültek. Mi, az érté­kek közvetítői is hibásak va­gyunk, hogy elkerültük a há­zuk táját. Ha időben beszél­tünk volna nekik, a szülőkkel és a pedagógusokkal együtt, a világ szépségeiről, akkor talán nem lennének itt - vélekedik Dinnyés József. Az 56 éves éne­kes egy szál gitárral több mint másfél évtizede járja a magyar börtönöket.- Eleinte úgy hozta a sorom, hogy be­járhattam tanítani a börtönökbe - idézte a kezdeteket Dinnyés József, akivel a közelmúltban Gyulán, a Békés * Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet-1 ben tartott koncertje után beszélget- § tünk. - A Kádár-rendszer alatt a fogva | tartottakat kötelezték a nyolc általános g elvégzésére. Volt szerencsém néhány- 1 szór a váci börtönben és máshol is a ta­nítót helyettesíteni. Magyart és törté­nelmet, néha számtant is tanítottam. Nincs szebb, mint a tábortűznél hajdútáncot járni... — a börtönben először ámulva hallgatták az énekest, majd vették az „adást”. számú „apostola” vagyok a csoportnak, Roszik Gábor evangélikus lelkész az alapítótagja. Mint református énekmondó, nagy örömmel járok a börtönökbe, a rend­szerváltás óta hivatalosan is.- Van még olyan magyar börtön, ahol nem járt?- Csak abban nem, amelyi­ket most építik... Gyulára már a többedik alkalommal jöhettem. Neveli az unokáit Ha nem énekelek, akkor nevelem az unokáimat. Sokat olvasok és készülök a holnapra, a holnap- utánra. A könyv és a magyarság is­merete a hivatásom és a hobbim. Az életem első felét már alaposan eléltem. Gyulán is sokat muzsikál­tam, nagyon szeretem ezt a várost — mondta Dinnyés József. I Később nevelőtisztek kértek, hogy járjak be a börtönökbe. A rendszerváltás után meg­alakult a Magyar Testvéri Börtöntársaság. A nyolcas- Börtönkoncertre?- Inkább, amit hallottam, láttam a vi­lágról, azt akarom elmondani az ittlé- vőknek. Az önkéntes látogatottságú előadásokra van, aki azért jön, mert unatkozik, más azért, mert hallott ró- lám, és van, úki aiért hallgatja meg, mert tényleg érdekli. Jövőre Kazinczy- év lesz, és amagyar nyelvről1 Szeretnék előadást tartani, mert a fogva tartottak nagyon-nagyon sokat beszélgetnek. Tü­relmesen végighallgatják a másikat, és még szóvá sem teszik neki, hogy te, ezt már elmondtad a múltkor és más­képp... A szó hatalmáról nincs fogal­muk, csak arról, hogy az ő világuk a másik tekintetében hogyan változik, alakul, bizonyosodik be. A mostani mű­sorom azt tekinti át, hogy Bocskai Ist­ván miként biztosította katonáinak a jövőt, amely egyértelműen máig ható, hiszen van Hajdúszoboszló, Hajdúná­nás és a többi hajdútelepülés. Az akko­ri tanulságok az ő életükre is vonatkoz­nak, hiszen rablók voltak a hajdúk, ahogyan a mostani fogva tartottak sem látták a zsiványságtól a világot. Nekik is kellene egy Bocskai István, aki meg­mutatná, mi a cél: az otthon, a család, a biztonság, a hit és a szabadságszeretet. Szőke Margit Legkedvesebb történetem A gyermekkori hegedű és az igaz szeretet végigkísért az utamon Akkoriban az égi angyalok fehér hóle­pellel öltöztették fel a falusi háztetőket, a iákat és az utakat A lámpások fényében ezer csillagként sziporkázott a kristály- cukorra emlékeztető friss, puha hó. Isko­lából hazajövet odanyomtuk orrunkat a kirakat ablaküvegéhez, s ezernyi csodát képzeltünk el magunknak a játékokból. A téli szünetig már csak két nap volt hátra. Este mama megkérdezte vacso­ra közben: „Bogárkám, miért adtad ennyire búnak a fejedet? Még az étel sem kell?” Babfőzelék volt kolbásszal, a kedvencem, de csak a hegedű járt az eszemben, amit a kirakatban régóta csodáltam. Nem árulhattam el idős ne- velőszüleimnek szívem vágyát, hiszen csak apus dolgozott a sütőüzemben. Kicsi keresetükből nem futotta volna holmi felesleges dologra. Eljött az utolsó tanítási nap utolsó órája. A tanár néni kiküldött az osz­tályteremből: „Tóth Mari 7. b osztályos tanuló menjen ki!” Nemsokára visszahívtak. Néma csend. A padom tetején egy nagy do­boz díszelgett egy kártya kíséretében: „Boldog Karácsonyt! Fogadd szeretettel a nevelőtestület, s a 7. b osztály nevé­ben.” Könnyeimmel birkóztam, s izga­tottan bontottam ki a dobozt. Karcsú testével kidomborodott vágyaim leg­szebb álma: egy vadonatúj, éppen ne­kem való, gyönyörűséges szép hegedű! Csak annyit tudtam szólni: „Ez az enyém lehet egy darabig?” A tanárnő megsimította a fejemet és ennyit mon­dott: „Örökre, flam! Örökre!” Boldogan mentem haza az úton az új kincsemmel, még a hó is vidámabban csikorgott a bakancsom alatt. Azon tű­nődtem: - Talán az égi angyalok árul­hatták el kívánságomat? A hegedűt eldugtam otthon a színbe, a szén- és farakás mögé. Meglepetést akartam szüleimnek karácsony estére, s kint gyakoroltam távollétükben a ka­rácsonyi dalokat. Szenteste napján kellőképpen felké­szítettek, hogy estére különleges ven­dégeket is várunk, akik számomra na­gyon kedvesek lesznek. Apus friss ka­lácsot, keze által sütött cipót hozott ha­za aznap. Mamuska kisütötte az ünne­pi rétest. Este 6 órakor az ablakon zörgettek. Egy felnőtt érkezett, magamféle két gyerekkel, de úgy be voltak bugyolál- va, s ruhájukat úgy belepte a hó, hogy először nem is tudtam, kik lehetnek. Betessékelte Mamus őket a tisztaszo­bába, ahol pattogott a tűz a cserépkály­hában, s az asztalon teljes pompájában tündökölt a fenyőfa. Besomfordáltam én is kíváncsian. A meleg kabátok ujja- iból ugrottak elém rég nem látott test­véreim, Pisti és Katóka. A legnagyobb fekete kabátból és kendőből édesanyám arca kipirulva rajzolódott ki. Mamuska és Papuska, akiknek so­hasem lehetett édes gyermekük, szív­ből fogadták ezen az estén Édesanyá­mat és testvéreimet. Édesanyám sú­lyos szívbetegsége miatt nem nevelhe­tett bennünket. Kiszaladtam a színbe és becsem­pésztem a didergő hegedűt. A konyhá­ban az asztal alatt megbújva, fel is han­goltam. „Én... én nem tudtam senkinek ven­ni ajándékot, mert nincs pénzem, de van kincsem olyan, ami senkinek nin­csen, hadd mutathatom meg hát...” A meleget adó csendben halkan el­kezdtem játszani a hegedűn az „Oh, csendes éj”-t. Óriási melegség járta át a kisszobát, s « * ► mindnyájunk lelkét, hogy ezen a kará­csony éjszakán hiánytalanul együtt le­hettünk. 1966. december szent havában. Eddig a történet.. Negyven év alatt sajnos, pedagógusaim, mind nevelő- szüleim elhaltak. Édesanyám 1980 ka­rácsony éjszakáján áldozta életét az Úrnak. Testvéreim megőszültek velem együtt, de a hegedű megmaradt, végig­kísért utamon. Ezernyi dalt s emléket varázsoltam lelkében, amelyek halha­tatlanok. Minden szentestén kezembe ve­szem, gyertyát gyújtok családommal, újra meg újra énekelünk, muzsiká­lunk, velünk vannak szeretteink örök- kön-örökké, hiánytalanul. „Ezt az örökséget adom át saját gyer­mekemnek s a pedagógus pályán min­den gyermeknek, akikkel csak találko­zik, hogy soha ne haljon ki szívükből az igazi szeretet.” ■ Nagy Józsefné, Gyula Az írás I. díjat nyert t i 1

Next

/
Oldalképek
Tartalom