Békés Megyei Hírlap, 2004. augusztus (59. évfolyam, 179-203. szám)
2004-08-19 / 194. szám
Nemzeti ereklyénk legendás sorsa Szent István ereklyeként megőrzött jobbja a király hittérítő és országalapító művének jelképe. A kézereklye csuklóját akan- tuszleveles zárólemez takarja, az ujjakat és a kézfejet pedig gyöngyfiizéres pántok rögzítik a bordó bársonnyal bevont párnához. Legendákkal, rejtélyes eltűnéssel és felbukkanással teli történetébe a nemzeti ünnepünkön a bazilika művészettörténésze avatott be. A Szent István halálára vonatkozó adatokat a sírfeliratok tömörségével foglalja össze az az ismeretlen klerikus szerző, aki 1109 körül írja meg az országalapító király kisebbik legendáját: „Az Úr megtestesülésének 1038. évében, a VI. évkörben, Henrik római császár idejében, a maga uralkodásának pedig 38. esztendejében elhunyt (István király), és Szűz Mária bazilikájában temették el, melyet pazar munkával hozott tető alá.” A német származású Hartvik (Harduin, Arduin) győri püspök ugyancsak erről tanúskodik 1116 körül összeállított legendagyűjteményében, de az adatokat kibővíti a szentté avatás eseményének leírásával és a sírból származó ereklyék sorsának ismertetésével. Ma már régészetileg is igazolt, hogy az államalapító király holtGyőrffy György történész feltételezése szerint ennek kapcsán helyezték nagyobb biztonságba a király földi maradványait, és rejtették el a Nagyboldogasszony-temp- lom egy újonnan kialakított kriptájában. Ezt a sírt a XIX. század elejétől szinte rendszeresen megújuló ásatások ellenére is csak 1970-ben tárta fel Kralovánszky Alán a romkert délnyugati oldalán. Az országépítő István király kultuszának kibontakozása a lovagi szellemű és a fel-feltörő pogány törekvéseket kemény kézzel elfojtó László nevéhez fűződik. A később ugyancsak szentté avatott Árpád-házi király tekintélyének súlyát azzal kívánta növelni, hogy a Szentszéktől kérte a „dicső és nagynevű előd” szentté avatását. A Szent Jobb megmentése István király sírjának felbontására, VII. Gergely pápa engedélye alapján, 1083. augusztus 20-án került sor. Hartvik püspök legendáriuma szerint, a fehérvári szentté avatás során, az ereklyék oltárra helyezésének szertartásakor már nem találták a király pecsétgyűrűvel ékesített jobb kezét. Erre a körülményre Hartvik legendás magyarázatot talál: „Egy bizonyos Mercurius nevű szerzetest, aki papi rendjében az Örökszüz kincstárának őre volt, azon órában, melyben a koporsót megnyitották, nehogy a szent ereklyéből valamit elragadjon, a király megdorgált, és messzire küldött onnan. Mikor az szomorú arccal ült a kórusban, egy fehér ruhába öltözött ifjú összecsavart szövetet adott át neki, mondván: rád bízom ezt megőrzésre, s ha eljön az idő, felfedésre. A szent szolgálat végeztével a szerzetes az épület sarkában a szövetet kibontotta, s elsápadt, hogy Isten emberének ép kezét meglátta. Anélkül, hogy tudtak volna róla, magával vitte a monostorba, melynek igazgatása reá volt bízva...” teste eredetileg a fehérvári „királyi templom középpontjában” nyugodott, egy másodlagosan átfaragott szarkofágban. A kutatók valószínűnek tartják, hogy ez a kőkoporsó látható ma is a székes- fehérvári püspöki palota tőszomszédságában kialakított romkert kőtárában. A szarkofágot 1803- ban találták meg a középkori romok eltakarításakor, 1814-ben a Nemzeti Múzeumba szállították, majd 1936-ban visszaadták az ország egykori szakrális fővárosának, Székesfehérvárnak. A boldog emlékezetű király teste nem sokáig nyugodhatott békében. A trónért folytatott külső és belső harc, valamint az 1061-ben kitört dunántúli pogánylázadás a koronázó várost is veszélyeztette. Szent István jobbját minden bizonnyal még a pogánylázadás idején leválasztották a szent testéről, és koporsójából kiemelték. A becses ereklye eltulajdonítója valószínűleg a Katapán nemzetséghez tartozó Mercurius nevű szerzetes volt, aki a kritikus időszakban éppen a Boldogasszony-templom kincstárosaként tartózkodott Fehérvárott. Mint a templom és a káptalan bizalmi embere, köny- nyen hozzájuthatott a drága ereklyéhez, és azt észrevétlenül szállíthatta el a család Bihar megyei birtokára, Berekisre. A történelmi források szerint Szent László király már egy év múlva, 1084. május 20-án elzarándokolt a monostortemplomba és hódolatával mintegy szentesítette a Szent Jobb ereklye kultuszát. Ez a királyi látogatás a középkori liturgikus naptárakban, mint a Szent Jobb „átvitelének” napja, később pedig, mint a Szent Jobb „feltalálásának” ünnepe szerepel. Az addig alig ismert bihari település új neve Szentjobb, illetve az ezzel etimológiailag azonos jelentésű Szentjog lett (ma: Siniob, Románia). Laskai Osvát (1450 körül- 1511), a híres ferences szónok tanúsítja, hogy az ereklye az 1400- as évek végén ismét Fehérvárott volt. A török hódoltság idején a Szent Jobb történetének újabb, kevésbé ellenőrizhető korszaka kezdődik. Minden bizonnyal a mohácsi vész (1514), illetve Buda eleste után a török elöl mentik át a történelmi Magyarország legdélibb városába, a dalmáciai Raguzába (ma: Dubrovnik, Horvátország). A nemzeti ereklye visszaszerzésére I. Lipót császár kísérlete nem, csak Mária Terézia erőfeszítései jártak eredménnyel. A császárnő 1771. május 1-jén vette át szent király-elődjének épen maradt jobbját a raguzai domonkosoktól és személyesen gondoskodott arról, hogy azt megfelelő ünnepélyességgel Bécsben hitelesítsék. A Szent Jobb diadalútja Győrön és Pannonhalmán át vezetett „Ősbudavárába”. Az ereklyét a Szent Zsigmondról elnevezett várkápolnában helyezték el, és ott őrizték a második világháborúig. A Szent Jobb az 1867. évi kiegyezést követő időben egyre elmélyültebb tiszteletben részesült: 1891-ben a kormány augusztus 20-át nemzeti ünneppé nyilvánította. Ettől kezdve rendszeressé váltak a Szent Jobb-körmenetek a budai vár területén. Az ereklye a háborús események folytán újból vándorútra kényszerült: 1944 őszén a koronázási jelvényekkel együtt nyugatra hurcolták. Szerencsére nem maradt sokáig távol az országtól. A. Rochraher salzburgi érsek közbenjárására 1945. augusztus 19-én R. Diefenbach tábori lelkész a magyar származású Kovács György amerikai ezredes kíséretében az ausztriai Mattsee- ből visszahozta. S így a békeidő első augusztus 20-ai ünnepségét már Szent István jobbjának bemutatásával tarthatták meg a romos pesti utcákon, a ferences templom és a bazilika között megrendezett körmenettel. 1946- ban a bazilika környékén, 1947- ben pedig a bazilikától a Hősök teréig Mindszenty József bíboros prímás vezette a Szent Jobb-kör- menetet. Ezt követően, a súlyos politikai nyomás miatt a szent király kultusza a templomfalak köSzent István és Pannonhalma kapcsolata mindig szoros volt. A szent királyt ábrázoló, itt bemutatott bronzszobor a kolostorban, a szentély mellvédjének bal oldalán található. zé szorult. Mivel az újjáépült királyi vár egykori kápolnaszárnya a Magyar Nemzeti Galériának ad helyet, napjainkban az ereklye őrzésének formája is megváltozott. Előbb az angolkisasszonyok rendjére bízták, akik pesti rendházuk kápolnájában helyezték el, majd a szerzetesrend feloszlatása után, 1951-ben a bazilika plébánosának adták át azzal az utasítással, hogy „méltó őrzéséről gondoskodjék”. így lett végleges őrzőhelye a budapesti Szent István bazilika sekrestyekápolnája, amely az 1851-1905 között épült lipótvárosi „nagytemplom” első szakrális tere volt. Ezt a kápolnát 1861. február 10-én azzal a céllal szentelte fel Scitovszky János herceg- prímás, hogy az építkezések befejezéséig az egyházközségi istentiszteletek és szertartások szolgálatára álljon. Az egykor egységes sekrestyekápolna belső terét Gerő László tervei alapján, 1971-ben válaszfallal megosztották, és eléje állították azt a 19. századi márványoltárt, amelyre utóbb helyezték a Szent Jobb ereklyét őrző, modern vonalú üvegtárlót, Anton Doncsev alkotását. PR. FARKA» ATTILA, ÉM1KI TANÁCSOS A nyugati demokráciák kitaposott ösvényére tértünk Az államalapítás ünnepén vajon gondolunk-e rá, hogy első királyunk a nyugati társadalmak négy alapjából csak kettőt valósíthatott meg, a másik kettőre ezer évet kellett várnunk? Ezer éve minden teljes értékű nyugati társadalom négy pilléren állt: kiépült és működött a feudális földbirtokon alapuló államszervezet; kiépült és működött a nyugati kereszténység szervezete, és annak segítségével érvényesült az erkölcsi rendje; többé-kevésbé politikai autonómiát élvező városokban élt a lakosság legalább egytizede; a feudális államéval azonos etnikumú polgársága volt. Szent István az első két feltételt következetesen megvalósította. Ezzel tette államunkat ezer évre működésképessé. A földbirtokos réteg ereje szolgált ezer éven keresztül az államiság és a kor viszonyainak megfelelő alkotmányosság garanciájául. A nemesség államszervező hatalma és a nyugati kereszténységünk példaszerűen működött. A magyar állam azonban a nyugat-európaiaktól különbözött abban, hogy aránytalanul sok volt az adózás alól mentesített nemes. Amíg például Franciaországban, a feudális államok mintapéldányában, a lakosság egyetlen százalékát tették ki a nemesek, nálunk hat százalék körül mozgott az arányuk. A nemesség nagy számából két fontos történelmi karaktervonásunk következett: egyrészt a nagyszámú nemes igyekezett korlátozni a király hatalmát, másrészt az átlagos nemes hatodannyi jobbágytól származó jövedelmet mondhatott magának, mint nyugat-európai társa. Az elsőből fakadt államunk viszonylagos alkotmányossága, a másodikból a nemességünk viszonylagos szegénysége. Ez a két társadalmi alap azonban az idők múltával egyre jobban akadályozta a társadalmi és a gazdasági felzárkózást. A magyar államban nagyon gyenge volt az urbanizáció, és alig volt polgárság. Márpedig a nyugati társadalmak fejlődésének motorja a város és annak polgársága volt. E két súlyos társadalmi hiányosságunk nomád múltunkból fakadt. A sztyeppe-pásztorok társadalmaiban kevés volt a város, és azokban is idegen etnikumú, az államhatalomból kirekesztett kereskedők, iparosok éltek. Ennek az uralkodási tradíciónak híven Szent István sem alapított városokat, ami keveset örökölt, azokba is idegen etnikumú népeket hívott. A magyar társadalomnak a kettős fogyatékossága egészen a vasúti hálózat kiépítéséig, az iparosítás időszerűvé válásáig fennmaradt. A nyugati mértéket megközelítő urbanizációt csak a 20.század végére értük el. Még tragikusabb következményekkel járt a magyar polgárság vészes hiánya. A kiegyezés után ugyan megindult a gyors polgárosodás, de ez alapvetően a zsidóság térhódításán keresztül valósult meg. A 20. század közepére ugyan már volt polgárságunk, de abból szinte teljesen hiányzott a magyar etnikum. A földbirtokait megőrző arisztokrácia és az erősödő magyar úri középosztály a zsidó polgárság előretörésétől megriadt, és ahelyett, hogy a magyar parasztokat és munkásokat segítette volna abban, hogy polgárrá válhassanak, a zsidókat akarta kirekeszteni, majd Hitler pribékjeinek utat engedve megsemmisíteni. A megoldást a szovjet megszállás éppen polgárellenes buzgalma hozta meg. A bolsevik diktatúra még a gyenge polgári maradványokat is kiirtani akaró szándékkal vitte a nép fiait a felsőoktatásba. Az volt a szándéka, hogy azokból a maga számára megbízható, parancsait teljesítő tisztviselők legyenek. A népi értelmiségből azonban éppen a rendszert megdöntő erő, majd a rendszerváltás után polgár lett. Megszabadulva a szovjet megszállástól, és rátérve a nyugati demokráciák kitaposott ösvényére, társadalmunk valóban négy pilléren állhat. Kiépült az a két alapja is, ami ma már fontosabb, mint az első kettő. Az Európai Unión belül csökken az állami szuverenitás. A keresztény erkölcs ugyan fontosabb lett, mint valaha volt, de a klérus politikai szerepe, a nyugati mintának megfelelően, nagyon meggyengült. Ma már városokban él az ország lakosságának nagyobbik fele. A modern polgárság, vagyis a gazdasági és humán elit lett a társadalom vezető ereje. Immár bátran mondhatjuk, hogy a magyar állam úgy lett tagja a nyugat-európai közösségnek, hogy ezer év után először rendelkezik a modern társadalom mind a négy alappillérjével. KOPÁTSY SÁNDOR
