Békés Megyei Hírlap, 2003. október (58. évfolyam, 229-254. szám)
2003-10-18 / 244. szám
FOTÓK: EUROPRESS/FARKAS MELINDA In terjú Jordán Tamással „Pici gesztusokkal juthatunk közelebb a békésebb, barátságosabb világhoz..” 10. oldal A látogató Ősz hajú, madárcsontú asszony lépi át a szerb- magyar határt. Kosztümjére fehér, piros emblémás mellényt vesz, és nekivág a Vajdaság döcögős útjainak, hogy magyarokat keressen. Kutatja a betegeket, az időseket, a szegény sorsú gyerekeket. Hatalmas dobozokkal érkezik, és osztja rendületlenül. Cserébe nem vár mást, csak jó szót. Szép magyar szót. A törékeny asszonyt Módi Dalmának hívják, a Katolikus Caritas jószolgálati nagykövete, a Magyar Köztársaság elnökének felesége. Harmadik éve járja már a Katolikus Caritas jó- szolgálati nagyköveteként a katasztrófa sújtotta településeket, a határon túli magyar lakta vidékeket. A Vajdaságba eddig nem jutott el. Indokolt volt ez a látogatás, hiszen az évtizedes háborúskodástól megtört és lerongyolódott Szerbiában nem veti fel a pénz a vajdasági magyarokat. Vajdasági magyar hétköznapok A törékeny asszony - Mádl Dalma - a röszkei határra inkognitóban érkezett, a szerb oldalon azonban már folyamatos rendőri kíséretet kapott. Ismerve a szerb nacionalistákat, ez mindenképpen megnyugtató volt. A szabadkai Caritas háza kicsiny és szegényes, de már az udvaron látszik a dolgos kéz nyoma. Jóságos szemű, mosolygós férfi siet elénk, mellette két, magyar népviseletbe öltözött lányka. Az őszes halántékú, kedélyes ember Dohai István, a helyi Caritas vezetője. Idén indították be a házi gondozói szolgálatot: 12 munkatársuk 110 idős embert ápol. Az kap tőlük ingyenes ellátást, aki betegsége miatt nem tud magáról gondoskodni, a nyugdíja viszont olyan alacsony, hogy nem képes kifizetni az idősek otthonának szolgáltatásait, és a hozzátartozói sem segítenek. Nem számít a beteg vallási és nemzeti hovatartozása, mindenkin segítenek, aki rászorul. A munkatársak mosnak a betegekre, kiváltják az orvosságukat, bevásárolnak, takarítanak, sétára kísérik őket, lelki támaszt nyújtnak. Egészségi állapotukat állandóan ellenőrzik, rendszeres a vérnyomás- és vércukorszintmérés. István atya átkísér minket az idősek otthonába. Igazi „szocreál” épület, de ragyog minden a tisztaságtól. Jó megjelenésű fiatalember az igazgató: Nenad Ivanisevitynek hívják. Miközben magyar vendégével felfelé haladnak a lépcsőn, sorolja: három épülete van az otthonnak. A legrégebbi a XVIII. században épült, s ott a szellemileg leépült embereket ápolják. A 1977-ben épített intézmények közül az egyikben a gyógyult szenvedélybetegek vannak, míg a legnagyobban - ahol járunk - az egészségesek - és furcsa látvány - a haldoklók. A legfelső emelet az elfekvő. Mindenki érzi, ezután már csak jobb látvány jöhet. Nyomasztó a csend, fülsértő a lépteink tompa koppanása. Az első szobából ürülékszag szorít vissza. Összeszedem magam, beljebb megyek. Hófehér arcok a hófehér párnán, riasztó, sötét üregekből világító szemek. Négy idős asszony fekszik egymás mellett sorban. Tekintetük homályos, mégis csontig hatol. Dalma asszony mindegyikükhöz odamegy, és kezébe veszi élettelen kezüket. Az egyik szerbül motyog köszönetét, a másik magyarul, a harmadiknak szóra sem futja az ereje. A negyedik viszont életre kel: „Rádiózom, hogy tudjam, mi van otthon” - mondja. Lejjebb megyünk néhány emelettel az egészségesek osztályára. Óriási a kontraszt: fess kis asszony fut elénk, és nagyokat nevetve terel minket a szobájába. Odabent mindent eláraszt a horgolt csipke, szőttes, hímzett terítő. „Ag- ronómus voltam, ám mióta nyugdíjas lettem, borzasztó lassan teltek egyedül a napok. Gondoltam egyet, és beköltöztem ide. Mindenem megvan, és itt pezseg a társasági élet. Kézimunkaszakkört szerveztünk, horgolok, kötök, miközben jókat pletykálkodunk. Emellett 67 évesen végre kibontakoztatom költői ambícióimat is: verseket írok. A lányomék már Magyarországon élnek, de minden szerdán meglátogatnak a kis- unokámmal. Én nem megyek el innen, ide születtem, itt is akarok meghalni”. Puszit nyom az arcunkra búcsúzóul. Átadjuk az ajándékokat: 600 pulóvert, magyar nyelvű könyveket, filmeket tartalmazó videokazettákat. Másnap reggel Pacsérra utazunk. A helyi református óvodában már az ajtóban várnak minket a nevelőnők. Egészen parányi kis házban működik az intézmény. Az egyik szobácska a játszóház, a másik - még apróbb helyiség - az ebédlő. Látszik, mindent adnának, ha telne rá. Egy, csésze török kávé azért mindenkinek jut. Az óvodát vezető lelkésznő férje elárulja: az évi költségvetésük ösz- szesen 800 ezer forint, azaz egy hónapra körülbelül 66 ezer forint jut. Ebből kell kifizetni a fűtést, a villanyt, a nevelők bérét, a gyerekek tisztálkodási szereit. Ha valami elromlik, vagy új játékot szeretnének, azt is ebből a pénzből kell kigazdálkodni. „A nevelők bére havi 12 500 forintnak megfelelő dinár. Egy állami óvodában ennek a háromszorosát keresik meg, Pacséron nincs ilyen intézmény”. Hozzáteszi: „Szerencsére találtunk embereket, akik ezért a szánalmasan kevés pénzért is lelkiismeretesen végzik a munkájukat. Az óvó bácsink még tanul a főiskolán, neki ez jó gyakorlat, és van némi zsebpénze is. Áz óvónő pedig román állampolgár, az állam nem honosította a diplomáját, így nem tud elhelyezkedni állami intézményben”. Az önkormányzat nem támogatja az óvodát, és az egyház sem tud rendszeresen pénzt adni. A fenntartáshoz szükséges összeget különböző pályázatokon szedik össze. Amikor pálma asszony kinyitja az aján- dékosdobozokat, a gyerekek körülzsongják. Összeszorul a torkom. Pacsérról a bácskossuthfalvi fogyatékosotthonba megyünk. A 370 beteget ellátó intézet lakóinak többsége szerb, a magyar ápoltak több mint kilenc- venen vannak. A dolgozók magyarok. Az épületegyüttes kívülről nem barátságtalan. Alig csukódik be mögöttünk a kapu, máris több ápolt rohan felénk. Egyikük mindjárt odalép Dalma asz- szony mellé, belékarol, és fényké- pezkedni akar. A másik csendesen áll a biciklije mellett, arcán percekig ugyanaz a mosoly. Egy asszonyt látok melegítőnadrágban, papucsban, fehér köpenyben. Beül a hintába, ringatja magát. Leguggolok, hogy lefényképezzem. Először nevet, egyre nagyobbakat lök a hintán. Majd egy idő után morogni kezd. Vacsora a ferences rendházban szerzetesekkel, akik naponta küzdenek a magyarság megőrzésért. Dukay Zoltán elszántan üzen haza: „Idegenek vaPacsér: mohón csapnak le a csokira, a meséskönyvre, a játékokra Szabadka: - Fel tud ülni? - kérdezi Dalma asszony.- Azt nem, de a kezemmel felhúzhatom magam Újvidék: Dalma asszony koszorút tesz egy egyéves kislány meggyalázott sírjára, virágot jó néhány feltúrt sírhalomra. Döbbenet, fájdalom, keserűség gyünk Magyarországon, mert Szerbiához tartozunk, de idegenek vagyunk itt is, mert magyarok vagyunk. Kérem és remélem, hogy mire legközelebb meglátogatnak, a szerb mellett valamennyien magyar állampolgárok is leszünk.” Az utolsó napon Nagybecskerekre utazunk. A Jozefina nővérek leánykollégiumában szegény falusi lányok lakhatnak középiskolai tanulmányaik ideje alatt. A 40 kamaszlányt apácák nevelik. A légkör nagyon családias. A földszinten étkező, mini kápolna, az emeleten társalgó és a lányok apró szobái. Való- színűtlenül kicsik a nyolcágyas szobák, mégsem tűnnek zsúfoltnak, mert nem látni elöl hagyott ruhadarabot, asztalon felejtett tárgyat. Katonás a rend. „A lányoknak nem kell fizetni a lakhatásért, csak az ételért kérünk némi térítést, de azt adhatják terményben is. A falvakban rengeteg a szegény magyar család, és ha ez a kollégium nem lenne valószínűleg sokan nem tudnának továbbtanulni. Általában kéthetente látogatnak haza, de előfordul, hogy csak havonta egyszer. Az útiköltség borzasztóan sok, és Szerbiában nem jár a diákoknak kedvezmény” - mondja az egyik apáca. Az emeleten műsorral várnak a növendékek. Szavalnak és énekelnek. Gyönyörűen. Könyörögnek Istenhez, hogy áldja meg a magyar hazát. Sír mindenki. Utunk az újvidéki temetőbe vezet. Oda, ahol szeptember 28-ára virradóra 84 sírt gyaláztak meg. A megrongált sírok 80 százaléka magyar volt, a többiben horvát és német katolikusok nyugszanak. A tetteseket nem találták. Ledöntött, darabokra tört sírkövek, beszakadt márványlap, félbetört keresztek. Hazafelé arra gondolok: ajándékozni jöttünk, s ajándékkal megyünk haza: mi, akik néha otthon sem tudjuk, mit jelent magyarnak lenni, tapasztalhattuk, milyen büszkén küzdenek érte. FARKAS MELINDA Egy kazettányi öröm A Vajdaság Bemegyek az egyik lakószobába. A folyosón vályú, gondolom, lábmosásra. Megcsap a bűz. Egy lány rángatja vissza az ajtó mögül előbújó kíváncsiskodó ápoltat. Egy férfi és egy nő ül egymással szemben, mereven bámulják egymás vállát. Kiszédelgek a levegőre. Szemben az egyik épület előtt hatalmas csapatnyi beteg. Rongyosan, sokan mezítlábasán fekszenek a deres fűben. Mellém sompolyog egy kedves arcú fiú. Fején biciklissisak, rajta baseballsapka. - Honnan jöttetek? - kérdezi mosolyogva. Az első beteg, akit beszélni hallok, ráadásul magyarul. - János vagyok - mutatkozik be. Faggatni kezdem. 29 éves. Úgy emlékszik, 10-12 éve van itt. Korábban a szüleivel lakott, ám ők már idős, beteg emberek.- Anya néha látogat, mindig szerdán jön.- Mivel telik itt a nap?- Rádiót hallgatok. Nagyon szeretem a zenét. Képzeld, vettem már néhány cédét is.- Szebben szól rajta a zene?- Azt nem tudom, nincsen cédélejátszóm. Tényleg, cédé- ket nem hoztatok? A Köztársasági Elnöki Hivatal sajtóosztályának vezetője kutatni kezd az ajándékok között, közben azt kérdezi Jánostól: kazettás magnótok van?- Igen.- Itt egy cigányzenét tartalmazó kazetta. János teli szájjal mosolyog, legalább háromszor megköszöni. Egyik kezében büszkén tartja a kazettát, a másikkal pedig széles gesztusokkal integet utánunk. Szerbia és Montenegró része, Szerbia tartománya Területe: 21680 négyzetkilométer Lakossága: 2,013 millió fő Tartományi központ: Újvidék (Növi Sad) A tartomány egységei: Bácska, Bánát és Szerémség A magyar lakosság aránya: 3,9 % (Szerbia), a Vajdaság összlakosságának kb. 1 /6-a. l-'omis ríepszámtóiáS: !W Ilii Magyarok többségben (50% felett) IMII Magyarok kisebbségben (10-50% között) Nagyobb magyarlakta települések: (10 000-40 000 magyar lakos) ttf Néhány egyéb jelentős magyarlakta település: ♦
