Békés Megyei Hírlap, 2001. március (56. évfolyam, 51-76. szám)
2001-03-17 / 64. szám
2001. március 17-10., szombat-vasárnap A Békés Megyei Hírlap Melléklete Horváth Gyula, a komédiás Elmaradtak a szerepek, lemorzsolódtak a barátok A madarak legjobb ismerője Bécsy László természetfotós kedveli a kihívásokat Kalapáccsal teremt rendet Csevegés Szili Katalinnal, az országgyűlés alelnökével 7 Születésnapja mindig édesanyja halálára emlékeztette „Mi az a rokon? Ki az? Akit én nevezek annak” — írta Radnóti Miklós, akiről ezúttal dr. Czeizel Endre kutatásai nyomán írunk. A költő sosem törődött családfájával. Felmenői keresésének elhanyagolásában biztosan közrejátszottak a megalázó zsidótörvények, hiszen akkor a származás élet-halál kérdése volt. Ám saját születésének körülményei annál inkább gyötörték. Glatter Jakab, a költő apja szelíd, csendes utazó kereskedő volt, mint amilyen Arthur Miller színdarabjának ügynöke. 1908-ban vette feleségül Grósz Ilonát, akiről a fennmaradt képek is igazolják, hogy gyönyörű asszony volt, ráadásul művelt és életvidám. A Nyugati pályaudvar mellett laktak. Az asszony első terhessége ikerterhesség volt. A szülésnél súlyos komplikációk léptek fel, és az elsőként világra jött Miklós — az. A- iker — után a jóval kisebb, csupán öt percet élt B-iker már nevet sem kapott. Az édesanya szíve pedig felmondta a szolgálatot. Radnótit egész életén végigkísérte ez a tragédia, születésnapja mindig édesanyja halálára emlékeztette. Huszonnyolc éves korában így út erről: „Erőszakos, rút kisded voltam én, ikret szülő anyácska, gyilkosod!” A kis Miklóst hároméves korától apjának második felesége, Molnár Ilona nevelte. A kisfiú 12 éves koráig ezt az asszonyt vélte vér szerinti anyjának, csak apja agyvérzéses halála után tudta meg a teljes igazságot. Az özvegyen maradt nő — Agnes lányával, a költő féltestvérével — Nagyváradra költözött, ahol nevelt fia szerint „ragyogó, .szép fiatalasszonyként dolgozott, nyomorgott.” Csak húsz év múlva ment újra férjhez. Glatter Ágnesnek később verseskötete is megjelent, 1944-ben — az édesanyjával együtt — Auschwitzban halt meg. Miklós gyámja a nagybátyja, Grósz Dezső textilgyáros lett, de tartásdíjért Ilka és Emesztin nagynénjei nevelték szűkös körülmények között. A gyámapa, bár ő maga színházba, operába járt, és sokat olvasott, nem vette jó néven Miklós irodalmi érdeklődését, és teljes érzéketlenségét a praktikus dolgok iránt, mivel gyámfiára akarta volna hagyni a cégét. Grósz Dezső a háború után Brazíliába emigrált. A költő korai verseit egy keményfedelű, kék iskolai füzetbe írta. Szobája falán a fényképek Aranyt és Kazinczyt ábrázolták. Ha megkérdezték a vendégek, hogy ezek vajon a rokonai-e, azt ÉS KEGYETLEN Az anyám meghalt, az apám és ikeröcsém is, asszonyom kicsi húga, nénje és annak a férje. Sokan haltak meg és hirtelenül s álmainkban, ha sokat vacsorázunk, halljuk, hogy sírjuk alatt harsogva nő a köröm még és szisszenve a szőr. Tisztán élünk különben és könnyű mosollyal; asszonyom járkál a szobán szoknyája kis neszével és fényes szemmel rendezi tárgyainkat. Tudja már, hogy harapósak a gazdagok kutyái s hogy aki meghal, azt végleg elkaparják. Oly félelem nélküli így életünk és egyszerű, mint a papír, vagy a tej itt az asztalunkon és kegyetlen is, mint mellettük a lassútekintetü kés. (1933) felelte: igen. 1940-ben ezt írta: „Zsidóságomat soha nem tagadtam meg..., de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom... Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok...” 1930-ban jelent meg első kötete, de csak a szegedi egyetem bölcsészkarára vették fel, mert a numerus clausus, a zsidótörvények miatt Budapesten erre nem volt esélye. Egyetemi évei során az a Sik Sándor lett életének meghatározója, aki 1943 májusában római katolikussá keresztelte. Radnóti már tizennyolc éves korától katolikusnak érezte és vallotta magát. 1934-ben a Glatterről Radnótira magyarosított, bár hivatalosan a Radnóczi név használatát engedélyezték neki. Magyar és francia nyelv- és irodalomtanári oklevelet szerzett, de kinevezést — zsidó származása miatt — soha életében nem kapott. Később is csak apósa magániskolájában taníthatott. Egy idő után a verseit sem közölték. „Költő vagyok és senkinek se kellek...” 1935 augusztusában vette feleségül Gyarmati Fanni tanárnőt. Kapcsolatuk — ahogyan jellemezte — két „félember” szoros és egyenrangú szövetsége volt, amiből a magyar költészet talán legboldogabb és legharmoniku- sabb szerelmi lúája sarjadt. Gyerekük nem volt. A költő részint a kor borzalmai miatt, részint saját születése tragikumára gondolva nem akart utódot vállalni: féltette szerelmetes asszonyát. Fiatalkori erős szerelmi vágyát a halálfélelem váltotta fel, ami elől Fanninál keresett menedéket: „két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem.” 1944. május 18-án került sor utolsó, végzetes, munkaszolgálatos behívására. Az utólagos feltételezések szerint két lehetőség kínálkozott volna, hogy életben maradjon. Amikor 1944. augusztus 29-én kiürítették a Bor melletti heidenaui lágert, és a munkaszolgálatosokat két csoportba osztották, az ott maradókra—az elteijedt hírek szerint — megsemmisítés várt. Radnóti kétségbeesett erőfeszítéssel elérte, hogy az első csoportba kerüljön. Vesztére tette! A hátramaradottakat a partizánok felszabadították, Radnóti és társai viszont Magyar és francia nyelv- és irodalom tanári oklevelet szerzett, de kinevezést — zsidó származása miatt — soha életében nem kapott — „erőltetett menetben”, ahogy a tömegsírban megtalált fekete noteszban leírta — a végzetük felé meneteltek. November 8-án, immár NyugatMagyarországon, a súlyos betegeket — Győrben, szekéren — egy iskolában berendezett szükségkórházba vitték. Ott akarták volna hagyni őket, de nem volt hely. Áthaladva a Rábca-hídon megérkeztek Abdára, ahol huszonkét munkaszolgálatost — magyar katonák! — lemészároltak, hogy a kocsisok hazamehessenek, és a katonák jelentkezhessenek az alakulatuknál. Ha Radnóti a másik csoportban marad, vagy Győrben felveszik a szükségkórházba, talán életben maradhatott volna. Somos Ágnes Miniszterek akkor és most Március van, annak is idusa. Ünneplőbe öltözött az ország, kokárdákat tűztek a kabáthajtókákra, nemzeti zászlókat lobogtatott a szél. A közszolgálati rádiók és televíziók is kitettek magukért, emlékműsorok és a korral foglalkozó filmek sokaságát sugározták. Jó volt újra feleleveníteni az iskolában tanultakat és szembesíteni a 153 éve történteket napjainkkal. Persze amit lehet. Itt van mindjárt a kormány. Mindenekelőtt — mint kiindulási alap — a korabeli, a Batthyány, az első felelős magyar. Miniszterelnök: Batthyány Lajos. A kormány tagjai: Deák Ferenc, Eötvös József, Esterházy Pál, Klauzál Gábor, Kossuth Lajos, Mészáros Lázár, Szemere Bertalan, Széchenyi István. Talán az akkor már 62 éves diplomata Esterházy Pál kivételével valamennyié nagy név. Már akkor, 1848-ban. Nincs hely részletezni korábbi pályafutásukat, így elégedjünk meg a történelmi ténnyel: nem az ismeretlenség homályából bukkantak elő. Most ugorjunk nagyot az időben! A százötvenhárom évvel későbbi március Magyarországára. Minisztert keresnek a földművelésügyi tárca élére. A bukott pártelnök öt (!) személyt javasol. Közülük négy az épp harmincvalahány tagú kisgazda frakció tagja, egy pedig „külsős”. Már az gyönyöElszorul a szívem. rű, hogy ebben a frakcióban az öt jelenlegi (vagy volt) miniszter, s legalább ugyanennyi államtitkár mellett további négy potenciális miniszter üldögél. A kormányfő (nem az 1848-as és nem az első felelős magyar kormány feje) ekkor úgy dönt, jöjjön az ötödik, a szabolcsi állatorvos — az ismeretlenség homályából. Aki azután az országgyűlési bizottsági üléseken — a lapok tudósításai szerint — egyetlen átfogó szakmai kérdésre sem tudott válaszolni. „Majd belejössz, Pistám!” — cseng fülembe a hetvenesnyolcvanas évek tévéjátékának visszatérő mondata. Ezzel biztatták felettesei a tanácselnöki posztra jelölt, de a feladatot nem ismerő és attól joggal tartó, becsületes „Pistát”. Nézem az első felelős magyar kormány névsorát és a mostani miniszterjelölést. Elszorul a szívem. Itt tartunk! Egyszer, egy március 15-ei ünnepségen, ott a Nemzeti Múzeum lépcsőjén vagy Petőfi szobra alatt, az Erzsébet-hídnál ilyesmiről kellene beszélni. Mondhatják erre azt, hogy a reformkor olyan nemzedéket szült, amelyhez mérhetőt azóta sem látott a világ. Azért a reformkor és a „majd belejössz, Pistám” között vannak még stációk! Árpási Zoltán Magyarbánbegyes, 1928. A dél-békési település egykori látképét tanulmányozhatjuk a „Hangya” kiadásában megjelent levelezőlapon
