Békés Megyei Hírlap, 2000. április (55. évfolyam, 77-100. szám)
2000-04-15-16 / 89. szám
2000. április IS-16., szombat-vasárnap A Békés Megyei Hírlap Melléklete Zemlényi Zoltán Öbölköre T'áttal és mék'szencsével az elamerikanizálódás ellen 8 Komáromy Alajos emlékezete Fél lábbal a sírban A honvédfőhadnagy meghódította a Nemzeti Színház közönségét A holocaustról, ötvenöt évvel a borzalmak után „Jézus az őt bántókért imádkozott Ahány média, annyiféleképp tálalta a dobozi református lelkész körüli helyzetet. Ki-ki vérmérséklete, meggyőződése vagy hovatartozása szerint kommentálta az eseményeket A nagy vihart kavart ügyben megszólaltak hívők és nem hívők, faluvezetők és egyszerű polgárok. Szabó Endre mezőberényi esperest, aki sok évig szolgált Dobozon, senki nem kérdezte az akkori évekről. „Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten, de az adjon Istent mindig én akartam kimondani elsőként” — Esperes úr! Lenne néhány kérdésem. Igaz-e, hogy Balogh Lajost még a püspök sem mozdíthatja el a helyéről? Igaz-e, hogy Dobozon szellemi törpék élnek, hogy a település a velejéig „vörös" ? Helyesli-e, hogy politizál és átkoz ódik a lelkész? —... mielőtt folytatná, sem ezekre a kérdésekre, sem a Balogh Lajost érintő továbbiakra nem tudok, nem is akarok válaszolni. Az ügyet vizsgálják, ezért nem lenne szerencsés taglalni a témát. — Kérem, akkor arról beszélgessünk, miként teltek a dobozi évei? Milyen volt a falu népe, akik még most is szeretettel emlegetik Önt? — Hetvenkilenc októberében egy Szolnok megyei kis faluból kerültem Dobozra. A megérkezésemkor két meglepetés ért. Az egyik a tanácselnök, aki a bemutatkozó látogatásomon megjegyezte, nincs szükség lelkipásztorra, mert gyülekezet sincs. A másik, hogy volt gyülekezet, hiszen az első istentiszteleten nyolcvanan vártak az igehirdetésre, sőt négy gyerek konfirmációra is jelentkezett. Ez a tény megerősített abban, nem beszélni, hanem cselekedni kell. Mindenek előtt kezdeményeztem a templom renoválását... — Annyira rossz állapotban találta Isten házát? — Hetvennyolcban földrengés rongálta meg. Hat évig volt zárva, de erről később. Első ténykedéseim között szerepelt az iskolai hitoktatás megszervezése. Nem sikerült, mert megszégyenítették a csemetéiket beírató szülőket. így maradt a gyülekezeten belül a hitoktatás. — Hogyan boldogult ezen a „vörös" településen? — Következett a temető rendbehozatala. Egy része haszonbérbe volt kiadva, ezt megszüntettünk. A gyülekezet tagjaival kigazoltuk a területet, és járhatóvá tettük az utakat. Később a tanáccsal közösen nyert pályázati pénzből több száz méter utat építettünk még. Ezt követően a falu vezetője már nem látta úgy, hogy nincs szükség lelkészre. Az 1980-as árvíz idején aztán végképp stabilizálódott a helyzet, amikor a nálunk vendégeskedő teológussal együtt munkára jelentkeztünk a gátakra. Nem engedték, hogy kimenjünk dolgozni, így adminisztrációs feladatokat láttunk el. Napi 10-12 órát voltunk szolgálatban, mint a gátakon lévők. —Komolyan mondja, hogy ilyen remek volt az együttműködés? — Csak jókat mondhatok, hisz egy emberként dolgoztunk. Az árvíz idején felajánlottuk a templom felújítására szánt építőanyagot a bajbajutottak számára. — Végül is mikor készült el a templom renoválása? — Nyolcvannégyben. A történtek után úgy éreztem, már nem csak a gyülekezet, de a település lelkésze is vagyok. Ereztem, számítanak ránk és a munkánkra. Miután olyanok is adtak pénzt a templomra, akik be sem tették oda a lábukat, mindenkit meghívtam az ünnepélyes istentiszteletre. De nem csak minden dobozi házba, hanem Gyulára és Csabára is vittünk meghívót. Büszkén emlékszem rá, hogy 12 busz és 100 autó állt a faluban, ennyien vettek részt az istentiszteleten. Eljött az egyházügyi hivatal titkára, a tanácselnök, az iskolaigazgató, a népfrontelnök, és sokan olyanok, akikről nem gondoltuk, hogy megtisztelnek jelenlétükkel. Nagy áttörés volt ez a megyében, a szegedi TV-stúdió, a Népszabadság és a Népújság is tudósított róla. Ettől kezdve egyre több helyen vettek részt tanácselnökök, iskolaigazgatók, tsz-elnökök az istentiszteleteken. —Ezeket a doboziakat most bántja, hogy szellemi törpéknek titulálják őket... — Többen és többször mutattak példát emberi nagyságból. A harango- zónk például tsz. nyugdíjas volt, és párttag. Az ünnepség után kezet fogtunk és megöleltük egymást. Amikor a párttitkár szemrehányást tett neki amiért jóba van velem, megdühö- dött és visszaadta a párttagkönyvét. Inkább a harangot választotta. Egy másik harangozó, Dézsi Lajos, aki leszerelt katonatiszt volt... — ... csak nem az a Dézsi Lajos, akit Balogh Lajos „leávósozott” ? — Ugyan, soha nem volt ávós! Sőt, nyugdíjas magtárosként jött hozzánk harangozni. Egyik este rájuk verték az ablakot. Bekiabáltak nekik, hogy egy munkásqr, egy párttag ne foglalkozzon se a lelkésszel, se a haranggal. Ekkor hagyta abba Dézsi a harangozást, de a feleségével együtt maradtak a gyülekezet tagjai. — Önt is feljelentették? — Az esperesnél és az egyházügyi hivatalnál egyaránt. Egyszer például azért, mert kértem: minden dobozi járuljon hozzá a templom újjáépítéséhez. Szerencsémre az egyházügyi hivatal titkára visszakérdezett, ki más tartaná rendben a templomot, ha nem a helyiek? Egyszer egy párttag egészségügyi dolgozó 16 éves kislányát temettem. A temetés után a kórház feljelentett, hogy azt mondtam, műhiba miatt halt meg a lány. A hivatal titkára járt ki vizsgálódni, végül a helyi vezetők védtek meg, mondván, semmi alapja nincs a feljelentésnek. — Úgy tudom, emlékezetes Erdélyi napot is tartottak az Ön dobozi évei alatt... — Nyolcvannyolcban találkozót rendeztünk a megyéből elszármazott teológusok részvételével. A béke első napjára hirdettük meg a rendezvényt, s megemlékeztünk a háborúban elesettekről. A püspökhelyettes, az esperes és a titkár ezt követően döntötték el, hogy Mezőberényben kell folytatnom a szolgálatot. Ezért is emlékezetes számomra ez a megemlékezés. — Hogyan fogadták a hírt a gyülekezetben és a településen? — A tanácselnök tragédiának tartotta. Ragaszkodtak hozzám, s erre máig jó szívvel gondolok vissza. Pedig sok ténykedésemet kritikusan fogadták a doboziak, hiszen egy-egy új kezdeményezésemnek nem mindenki tapsolt. De haragudni, tudomásom szerint senki nem haragudott rám. — Állítólag senki sem tudta megelőzni a köszönésben. — Ez igaz. Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten, de az adjon Istent mindig én akartam kimondani elsőként. Különben is, lehet, hogy az a legény, aki állja, de mégis csak Jézus Krisztus a példa, aki imádkozott az őt bántókért! — Végezetül a Doboz közepén álló vörös csillagos szovjet emlékműről kérdezném. A helyi Római Katolikus Plébánia Házi Történelem könyve szerint a bevonuló szovjet csapatok tovább vitték a halottaikat, vagyis a hősi emlékmű alatt nem nyugszik senki. Mi erről a véleménye? — Több variációt hallottam, de azt sohasem, hogy ott halottak lennének eltemetve. Az én időmben azzal sem foglalkozott senki, hogy az emlékművet mikor állították. — Még egy, utolsó kérdés. Igaz-e, hogy amikor elment nyolcszázötven család tartozott a gyülekezethez, most pedig százharminckettő? — Nem tudom cáfolni. Béla Vali Névjegy Szabó Endre 1950-ben Túrkevén született. Debrecenben, a Hittudományi Akadémián végzett 1973-ban. Nős, felesége a békési gimnázium tanára. Négy gyermekük közül a legidősebb felavatott katonatiszt-helyettes. A második teológus, a harmadik szociális munkásnak tanul, a legkisebb gimnáziumi tanuló. Kis magyar blődli A kereskedelmi televízió műsorvezetője arról faggatta a vidékminisztert, ugyan mondja már meg a kedves nézőknek, mi haszna lett az országnak abból, hogy körbeutazta a Földet. T. J. tárcatulajdonos azt válaszolta, hogy Latin-Ameri- ka egyik országában olyan kitüntetést kapott, amilyet rajta kívül szinte senki. Egy másik államban -— valahol a Távol-Keleten — pedig államfőnek kijáró fogadtatásban részesítették. Mondta volna még tovább a meggyőzőbbnél meggyőzőbb példákat, ha a ri- portemő meg nem akasztja. De megállította és arra kérte, legyen szíves árukat, tonnákat, konkrét kiszállításokat mondani. Miniszterünknek szeme se rebbent, közölte, hogy ő nem kereskedő, kérdezzék meg a vele utazó üzletembereket. Különben is — tette hozzá —, előtte húsz fv alatt nem tettek annyit a magyar mezőgazdaságért, mint ő egymaga, nyilván az elmúlt közel két év alatt. Erre szokta volt mondani a battonyai Karsai József: meg is látszik... Más. Párizsi nagykövetünk — akinek meghatározó tulajdonrésze van egy olyan tejipari cégben, amelyiknek 1,3 milliárd forint hitelgaranciát helyezett kilátásba T. J. minisztériuma — azt nyilatkozta egy országos napilapnak, hogy „Torgyán Józsefet nem is ismerem”. Nem tévedés, egy magyar nagykövetnek halvány gőze nincs arról, ki az a Torgyán, a kormánykoalíció egyik pártjának elnöke! Megint más. K. L. titokminiszter azt mondta a parlament és egyben az ország nyilvánossága előtt, hogy a fővárosi főügyésznek és a legfőbb ügyész helyettesének elsőre nem sikerült eltalálnia a helyes vonalat, miként menthetik ki Juszt Lászlót az államtitoksértés vádja alól. Igen, pontosan fogalmaztam, a kormány második embere a független magyar ügyészséget bátorkodott megvádolni. Ha úgy tetszik kétségbe vonni annak függetlenségét, ami ugyebár nem szokás, legalábbis kormányszintről nem. Megint más. V. Z. szocialista politikus a Parlament Nemzetbiztonsági Bizottságának ülése után hirtelen haragjában kis híján orrba vágta a testület őt cukkoló alelnökét. Nem elírás, mindez a T. Ház irodaházában, nem pedig a kisvilág- bajnok Kovács ringjében történt. Négy blődli (komoly emberekhez nem méltó, gyenge, silány megnyilatkozás, idétlen hülyéskedés). Különben a gátakon ötvenezer ember vállt vállnak feszítve dolgozik. Védik Tiszadobot, Szolnokot, egész Kelet-Ma- gyarországot, ezt az istenverte hazát. Magyarország tehát még működik. A blődli ellenére is. Árpási Zoltán ...gyenge, silány megnyilatkozás, idétlen hülyéskedés. Mezőberény, 1900. A Piacz-tér, a Magyar Király Szállodával — éppen száz éve. Szinte minden megváltozott az évszázad alatt: a tér neve, a szálló neve, végül az egész tér arculata
