Békés Megyei Hírlap, 1999. február (54. évfolyam, 26-49. szám)
1999-02-06-07 / 31. szám
1990. február 6-7., szombat-vasárnap A Békés Megyei Hírlap Melléklete Az ízek szerelmese Sophia Loren a betegségéről, legújabb könyvéről és Olaszországról Sok boldogságot... A brit Carla és Greg első randevújáról, amely a házasságkötő teremben végződött ^ Tompa Mihály nagy szíve Folytatódik a nagy emberek betegségéről indított sorozatunk f Modell, drótkötél idegekkel A címbeli mondat a hunyai Tóth Mátét jellemzi, akit rengeteg rajzon megörökítettek már. Pontosabban sok száz akt készül róla, mert legtöbbször ruhátlanul lép fel, ahogy az egyes alkalmakat nevezi. Akik a rajzokat készítik, a békéscsabai Evangélikus Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola képzőművészeti tagozatának 17-18 éves diákjai. A kalandvágy, és a pénzkereseti lehetőség Máté esetében alapos motiváció. Van, aki képes rá, van, aki nem, hogy ruhában vagy anélkül mozdulatlanul üljön, vagy álljon egy sereg ember előtt, akik rajzeszközükkel a kezükben méricskélik — Tóth Máté képes rá FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER — Hogyan lettem modell? A mai világban jól jön az embernek egy kis pénzkiegészítés. Egy ismerősöm, akinek sokat sofőrködtem már csinálta, de ő csak portrét vállalt. Egyszer beszélgettünk róla, hogy én is kedvet éreznék a modellkedés iránt. O ajánlotta az evangélikus gimnáziumot, ahol akadnak ilyen munkák. Ennek lassan már két éve. — Korábban volt kapcsolata a képzőművészetekkel ? — Egyáltalán nem. — Mi volt az első alkotás, amit Önről mintáztak? — Már nem emlékszem. Valami rajz lehetett. Általában rajzok születnek, ritkán festmények. — A modellke- déshez szükséges valamilyen képzés? Mondjuk egy előtan- foly am? — Az iskolai végzettségem nyolc általános. Testőr és biztonsági őr vagyok. Oklevelem is van, meg fegyvervizsgám, de szerintem ez nem minősül szakmának, és semmi köze a modellkedéshez, amelyhez drótkötél idegek kellenek. Van aki képes rá, van aki nem, hogy ruhában vagy anélkül mozdulatlanul üljön, vagy álljon egy sereg ember előtt, akik rajzeszközükkel a kezükben méricskélik, miközben a nagy csendben a légy zümmögését is meg lehet hallani. Ezt nem lehet tanítani, ez egyfajta alkalmi munkalehetőség. Türelmesnek, béketűrőnek kell lenni. Látszólag könnyűnek tűnik egy helyben ülni, vagy állni. De éz nem semmittevés, nagyon is nehéz megfeszített munka. Általában két-három óráig tart egy fellépés. Háromnegyed óránként tizenöt perces pihenők vannak. A háromnegyed óra persze nem teljes mozdulatlanságot jelent. Öt perc után el lehet mozdulni egy kicsit, de utána vissza kell állni. Észrevétlenül mozdítok egy kicsit a kezemen és vissza. Az öt percet itt nem a falióra jelzi, addig bírom, amíg bírom. A legfontosabb az, hogy túl kell lépni a fájdalomküszöböt. Egy idő után elkezdenek zsibbadni, majd fájni az ember testrészei. Vannak kifejezetten kényelmetlen beállások is, ilyen a nyilazás, vagy a dárdahajítás képzeletbeli fegyverekkel. Aki nem hiszi, annak ajánlom, próbálja öt percig feltartva hagyni a kezét; meglátja, milyen nehéz. — Nem kétlem. A témákat ki találja ki? — Általában a tanár úr, és időnként a növendékek. — Önnek nincs beleszólása? — Egy kicsi van, de nem szoktam vele élni. így is állok, úgy is állok, ahogy mondják. Én mindent vállalok. — Melyik volt eddig a legnehezebb pozitúrája? — A guggolás. — Mire gondol közben? — Mozifilmekre, melyek nagyon tetszettek. Imádok moziba járni. Sohasem szabad arra gondolni, hogy milyen unalmas az egész, és milyen lassan telik közben az idő. — Előfordultak kínos esetek, malőrök? — Nem, soha. — És az milyen érzés, amikor egy tárlaton saját magát látja viszont egy festményen vagy rajzon? — Nem járok kiállításokra. — Anyaszült meztelenül áll modellt, férfiasságát is közszemlére téve. Volt olyan eset, hogy kínos helyzetbe került, hogy izgalomba jött? — Ha hiszi, ha nem, soha. Többször jártam már nudista strandon, megszoktam a meztelenkedést, így a kezdet kezdetén sem meredezett a férfiasságom. A gimnazista lányok kulturáltan viselkednek, nem provokálnak, de a fiúk sem nyitnak ki előttem mondjuk egy pomóújságot. — Mennyi a tiszteletdíja? — Óránként háromszázötven forint. Két-három hetente ha akad egy alkalom, amikor hívnak. — Nő „kollégáival” szokott találkozni? — Nem ismerem a női modelleket. Vagy engem hívnak vagy őket, nem „eresztenek össze” bennünket. — Zsuzsanna barátnője Gyulán él, főállású anya. Mit szól hozzá, hogy ilyesmit vállal? — Hidegen hagyja, ahogy a szüléimét is. — Széri Varga Géza szobrászművész — akit ön tanár úrnak nevez —, azt mondta, önnek külön filozófiája van a modellkedéssel kapcsolatban. — Nagyom szeretem csinálni, közben meg tudok nyugodni, rendszerezni a gondolataimat. Azért is tetszik, mert segít abban, hogy megleljem magamban a belső fegyelmet. Közben kellemesen elfáradok. Összpontosítást, koncentrációt kíván ez a munka, még soha nem fordult elő például, hogy ne- vethetnékem támadt. — Milyen modellt állt legutóbb? — Egy létrán álltam, mintha felfelé tartanék rajta. Nagyon fájt a talpam. Mindig a fájdalom marad meg, az rögzül. * * * — Máté nagy odaadással jár az órákra — mondta róla Széri Varga Géza —, érzéke is van hozzá. Ez különleges hivatás, nem hétköznapi szakma, ezt így is fogja fel. Úgy látom, nem csak a pénzért csinálja, szíve van a fiúnak. Kedves, bohém srác, igazi egyéniség. Minden művészeti szakközépiskolában tananyag az alakrajzolás, így nálunk is. Nagyon nehéz ma modellt szerezni. Nagy szó, hogy iskolánknak négy is van. Még utcán is próbálkoztam, hogy modellt szerezzek. Embereket szólítottam meg, de nem vállalták, mondván zavarja, ha nézik őket. Volt olyan modellünk, aki nevetőgörcsöt kapott attól, hogy nézik, és kirohant a teremből. Máté mindig a megfelelés igényével lép fel, nagyon sok saját ötlete is van. Három éve jár hozzánk. Továbbra is számítunk a munkájára. Pánics Szabó Ferenc „Többször jártam már nudista strandon, megszoktam a meztelenkedést, így a kezdet kezdetén sem meredezett a férfiasságom. A gimnazista lányok kulturáltan viselkednek, nem provokálnak, de a fiúk sem nyitnak ki előttem mondjuk egy pornóújságot.” Gondolatok halálról és gyászról Ott jártam akkor, Ausztriában. Aztán meg Kőszegen, a „fekete városban”, ahol mécsesek, gyertyák égtek szinte minden utcasarkon. A gyász megcsavarta a lelkeket. Azt gondoltam, a részvéthez a döbbenetes filmkockák, a képernyőről süvítő fájdalom, a gyászba öltözött város látványa nekem elég. Mások másként gondolták, országos gyászt rendeltek el, fekete zászlót mindenüvé, s betarthatatlan csendet a farsang kellős közepén. A család, az iskola, a város, a megye gyászát az egész nemzetre ráterhelték. Hazatérve, az újságban keretes gyászhíren akadt meg a szemem. Tízéves kislány haláláról adtak hírt szülei. Hosszú, talán évekig tartó szenvedés után távozott el örökre, pótolhatatlan űrt hagyva maga után. Érte nem rendeltek el országos gyászt, nem tűztek ki fekete zászlót a városháza épületére, nem szakította meg adását a televízió, s a kormány sem utalt ki temetésére kétszázezer forintot. Az ő szenvedésteli halála „beleillett” a világ rendjébe. Mostantól kezdve haláLés halál, gyász és gyász között különbség van. Politikai okokból vagy más megfontolásból a kormány leverte a nemzeti gyász „cövekeit”. Ha emlékezetem nem csal, utoljára Nagy Imre és társai újratemetésekor szólítottak fel hasonló áhítatra. Az Ausztriában buszbalesetet szenvedett 15 debreceni medicorost, az ugyanott szintén buszbalesetben elhunyt 12, majd 16 turistát, a pörbölyi és a szajoli vasúti tragédia halottak egy ország részvéte, de nem elrendelt nemzeti gyász mellett kísérték utolsó útjára. Más szelek fújnak már a hazában, s más kormány ül a parlamentben, mint akkor — mondhatnák okkal. Csakhogy mostantól a nemzeti gyász elrendelése íratlan törvény. Feltéve, ha lesz aki megmondja, hány áldozat után hirdethető ki. Tizennyolc halottnál, netán tizenhatnál, vagy már tizenkettőnél is? Tudom, kegyetlenül hangzanak a kérdések, de egyszer ki kell beszélni a gyászunkat is. Hogy a halottakat tisztességgel, szívből jövő részvéttel és ne látványos bánattal temessük el. Mindegyikünk egyedül hal meg — írta egy helyütt Charles Percy Snow, angol természettudós, regény- és esszéíró. Alighanem a gyász terhét is egyedül kell hordanunk. Minden más csak részvét. Árpási Zoltán Mostantól a nemzeti gyász elrendelése íratlan törvény. Feltéve, ha lesz aki megmondja, hány áldozat után hirdethető ki. Tizennyolc halottnál, netán tizenhatnál, vagy már tizenkettőnél is? r Gyoma, 1917. Ev. ref. iskola és templom. Ugye szép? Pedig a képen olyan egyszerű minden; maga a templom és az iskola, a kovácsoltvas kerítés, az enyhén „részeg” utcai lámpa az iskola bejárata előtt, a telefonpózna, a lombtalan fák, végül az egymásba futó földutak
