Békés Megyei Hírlap, 1999. január (54. évfolyam, 1-25. szám)
1999-01-23-24 / 19. szám
A Békés Megyei Hírlap Melléklete Európa vidéken van A tízéves Tevan Kiadó múltjáról és terveiről beszél Kántor Zsolt igazgató Hetven éve fújják A kovácsműhelyben felcsendülő tárogatótól a bűnös zeneszámokig A békéscsabai Madárember A huszonöt éve elhunyt mezítlábas pilóta, Kvasz András emlékezete A RÉGI PÉNZEK (IS) SZÉPEN CSILLOGNAK Sokoldalú ember a békéscsabai Balázs Zoltán. Nem mindennapi szenvedélye, hogy szereti és gyűjti a régi pénzeket. Az elmúlt korok üzenetét közvetítő tárgyak nem csak a történelemben való eligazodásunkat segítik, de a képzeletünket is megfogják. Hogyan vall minderről egy numizmata, aki naponta veszi kézbe a gyakran még csillogó, veretes darabokat? Balázs Zoltán még nem állt rá egy témára, kortól függetlenül gyűjt mindenféle régi pénzt fotó: lehoczky Péter — Gyermekkorunkban sokféle gyűjtőszenvedély száll meg bennünket. Ön is ilyen mindenfélét gyűjtögető gyerek volt? — Ha valamiből kettő akadt, biztosan eltettem. Kisgyermekkoromban gyufacímkéket, jelvényeket, műanyag katonákat, matchboxokat, kártyanaptárakat, képeslapokat rakosgattam a szekrényembe. Később bélyegeket, újságokat, fantasztikus és csillagászati könyveket. Kamasz koromban rockzenei lemezeket. — Szülei mit szóltak hozzá? — Édesanyám nem csak türelemmel viselte, de belém is oltotta a szenvedélyt. —Hogy tett szert az első régi pénzre? — Az első kollekciót nagymamámtól kaptam. Pengőket, filléreket századunk harmincas éveiből. Nem voltak értékesek, de el lehetett indulni velük. Hatéves voltam akkor. Családunknak külföldön is éltek rokonai. Valahányszor meglátogattak bennünket, mindig megajándékoztak apró pénzekkel. így kezdtem a külföldi pénzeket is gyűjteni. Az iskolatársaimmal is sokat csereberéltünk. Kis gyűjteményem így egyre színesebb lett, de igazán gyarapodni tízéves koromban kezdett. A Penza lakótelepen laktunk, és a szomszédunkba költözött a Békés Megyei Numizmatikai Szövetség vezetője, aki elvitt a klubba. Persze akkoriban még csak a tetszetős, de olcsóbb pénzeket tudtam megvásárolni. Nagyon sok darabot a gyűjtőktől kaptam; tőlük hallottam, hogy érdemes szombati napokon kijárni a piacra is. Sok érdekes darabra ott tettem szert. — Sokat kell utazni, vagy csak nyitott szemmel járni ahhoz, hogy szaporodjon a gyűjtemény? — Ma már felnőttként önálló fizetéssel rendelkezem, el tudok járni árverésekre, numizmatikai találkozókra is. Gyakran felkeresem a szegedi, a debreceni, meg a fővárosi klubokat is. Ha ismeretlen városban járok, az első dolgom biztosan az, hogy benézek a régiségboltokba, de az ócskapiacokat sem hagyom ki. És persze — mint mondtam — rendszeresen kilátogatok a békéscsabai piacra is. —Ma már sok értékes darabbal rendelkezhet. Mennyit ér egy példány? — Változó, teljesen változó. Akad öt, de harmincezer forintos darab is. Itt van például II. József 1784-ből való aranydukátja, úgy negyvenezer forintot ér. De Mária Terézia ezüst tallérjai sem olcsók, egy darab húsz-harmincezer forint között van. A ritkább évjáratú pénzek persze sokkal drágábbak. — Mi határozza meg a régi pénzek értékét? — Mindig az, hogy mennyit vertek belőlük, mikor adták ki őket, miből készültek, és milyen állapotban vannak. Egyes pénzek értéke a százezres vagy a milliós nagyságrendet is eléri. Nekem sajnos ilyen érmeim nincsenek. Olyan ritkaságokat értek alattuk, melyekből keveset adtak ki, vagy valamilyen történelmi-társadalmi oknál fogva kevés maradt fenn belőlük. — Felbecsülte már a gyűjteménye értékét? — Arra gondol, hogy mennyit érhet az egész? Néha belegondolok, de még nem becsültem meg. Az enyém közepes nagyságrendűnek számít. A nyugdíjas korúak némelyike óriási magángyűjteménnyel rendelkezik. — Ha valaki elhatározza, hogy holnaptól régi pénzt gyűjt, hogy kezdjen hozzá? — Keresse fel klubjainkat, iratkozzon be, vegyen katalógusokat. — Minek a katalógus? — Mert rengeteg korszak pénzérméit, papírpénzeit gyűjtheti az ember. A legtöbb gyűjtő szakosodik. Van közöttünk, aki csak az ókori Róma második századából gyűjt, van aki csak Ferenc József-korabeli pénzekre vadászik, megint más mondjuk jelenkori angol pénzeket gyűjt, vagy a világ országainak legkisebb címletei iránt érdeklődik. Gyűjtő személye válogatja, ki milyen „témára” szakosodik. — Ön milyen korszakban „utazik” ? — Én még nem álltam rá egy „témára”. Kortól függetlenül gyűjtök magyar régi pénzeket, angol, amerikai, osztrák régi és mostani pénzeket. — Nős, három szép kislánya van. A családja mit szól a költséges hobbihoz? — Már a legnagyobb lányom, a hatéves Bettina is elkezdte gyűjteni a régi pénzeket. Gyorsan ráragadt az apja szenvedélye. Elvittem a gyűjtők klubjába, vettem neki berakót is, ebben, a külön erre a célra kialakított tokban tartjuk a régi pénzeket. A feleségem mint érdekességet nézi, tetszenek neki a gyűjteményem darabjai. Az anyukám és a nagyszüleim szintén érdeklődnek iránta, a nagyapámék- nak mindig megmutatom a legkülönlegesebb darabokat és az új szerzeményeket. Engem külön lenyűgöz, amikor az érmék nézegetése közben személyes emlékeket idéz fel, történeteket mesél. Különben a nagyapám épp egy történelmi önéletrajzon dolgozik, a gyűjteményem egyes darabjai így kapcsolják össze benne a múltat és a jelent. Ami pedig a kérdés lényegét illeti: nyilván én is sok szép és értékes darabot vehetnék, ha egyedül élnék. De nős vagyok, gyermekeim vannak, s be kell látnom, hogy első a család. A pénznek — és most nem a régire gondolok, hanem a mostani fizetőeszközre — más, sokkal fontosabb helye is van. Boldogabb vagyok, mint ha csak értékes érmékre költhetnék — egyedül, család nélkül. Pánics Szabó Ferenc „Egyes pénzek értéke a százezres vagy a milliós nagyságrendet is eléri. Olyan ritkaságokat értek alattuk, melyekből keveset adtak ki, vagy valamilyen történelmi-társadalmi oknál fogva kevés maradt fenn belőlük.” Autópálya csak-Magyarországon Kérem, megnyugodhatnak. Immár egy hete én is nyugodtan alszom. Nem riadok fel amiatt, hogy mi lesz szegény M3-ason autózó honfitársainkkal. Hogyan kapnak számlát, hivatalosat, APEH-kompatibiliset a sztrádakapuknál. Nyilván tudják: fizetős lett az M3-as, de az üzemeltető nem oldotta meg a számla- kiadást. Az autósoknak kezdetben egy pályadíj-számlázóba kellett menniük a hivatalos papírért, utóbb pedig azt találták ki: küldjék be a blokkot az üzemeltetőhöz, ahonnan postafordultával megkapják az APEH által is elfogadott számlát. A történteken természetesen lehet füstölögni, akár anyázni is, kinek-kinek vérmérséklete szerint. Különben a témával legalább tízszer foglalkozott terjedelmes riportban a televízió, ugyanennyiszer a rádió, s egy hetén át csócsálta az egész magyar sajtó. Ezzel szemben, amikor megnyílt az M5-ös, akkor mindenki hallgatott, pedig ugyanez a cirkusz játszódott le a kapuknál. A hallgatásnak két oka lehetett. Az egyik: televízióék, rádióék, sajtóék nem járnak az Alföldre. Nincs errefelé megnézni érdemes nevezetesség (ami ugye nem igaz), nincs közfigyelemre érdemes téma (ami szintén nem igaz), nincs szeretőjük (ami lehet igaz, de a nők errefelé szebbek), vagy nincs víkendházuk (ami viszont igaz lehet). A másik ok: a keletmagyarok bunkók, jó nekik a számlázás úgy, ahogy van. Ebben lehet valami, hiszen még mindig mi fizetjük a legmagasabb autópályadíjat az országban, ráadásul hőbörgés (zokszó) nélkül — a parlamentben se esik egy rohadt szó róla. Különben az egész cirkuszon túl, igazából az APEH-et nem értem. Kezdettől fogva nem. Nézzük a dolgot a külföldi kamio- nos szemével. Vesz egy jegyet, amit ugye nem küld el az üzemeltetőnek. Ehelyett hazamegy és elszámolja a cégénél. Mivelhogy az ő APEH-ük elfogadja a sima blokkot. De ne hivatkozzunk már megint a Nyugatra, inkább gondolkozzunk a vasúton utazók fejével. A hivatali utas vesz az állomáson egy jegyet, rajta kilométer, forint, pöcsét. Amikor hazaérkezik, leadja a cégnek, ahol ugyebár elszámolják, mint APEH-szabályost. Nos, magyarázza már meg valaki, miért nem működhet ugyanígy az autópálya-jegy? Gondolom: csak. Istenem, de sok „csak” van ebben az országban... Árpási Zoltán ■MH— ...a keletmagyarok bunkók, jó nekik a számlázás úgy, ahogy van. Ebben lehet valami, hiszen még mindig mi fizetjük a legmagasabb autópályadíjat az országban, ráadásul hőbörgés (zokszó) nélkül — a parlamentben se esik egy rohadt szó róla. Dévaványa, 1908. így nézett ki a főtér nyolc esztendővel a századforduló után. Akkor, amikor a lap feladója őnagysága Széke Ilonka úrleánynak a következőket írta Jászberénybe: „Egyhangú választással Dévaványai lakos lettem. Kézit csókolja, Blaskó”
