Békés Megyei Hírlap, 1998. december (53. évfolyam, 281-305. szám)
1998-12-24-27 / 301. szám
€ ■» 1998. december 24-27., csütörtök-vasárnap V-------------—-------------K ARÁCSONY Egy magyar költő és egy magyar színésznő nagy találkozásának története Reviczky Gyula szenvedélyes-bús szerelme Jászai Marival Uj nap ragyog fel életemre, Egy drága, ritka nő szerelme. Szivem új életvágyra lobban, Csókodtul, ölelő karodban. Kihez szóltak egykor a fenti verssorok? Messziről, a múlt század utolsó harmadából parázslik fel az 1889. február 17-én kelt üzenet: a bánatos,» magányos költő, ki pertuban volt a halállal, már nem akar meghalni, szíve „új életvágyra lobban”. A „szegény fakó fülemüle” új életre kelt, úgy érzi, megtalálta végre azt, aki elűzi minden szomorúságát, ki meghozza gyógyulását, kitől elnyeri végre azt az emberi boldogságot, amelyre egy életen át hiába vágyott. Szinte betegesen lángolt ez a szerelem, amely váratlanul tört rá, s elhamvadt gyorsan, elszállt, mint a sóhaj; emlékét néhány vers őrzi csupán, melyek Rezedának szóltak, s néhány szerelmes levél, melyeket Rezeda küldött Fülemüléjének. Egy magyar költő és egy magyar színésznő találkozásáról szól történetünk. Reviczky Gyula és Jászai Mari felparázsló, majd hirtelen elhamvadó szerelméről nem sokat tud az utókor. A költő korábbi életrajzírói megemlítik ugyan, de egyoldalúan, csak Re- viczkynek tulajdonítják a fellángolást; a nagy művésznő nevét — tartózkodásból talán (?) — le sem írják, csak azt, hogy megérezte, meglátta a félreismert, akkor még nem igazán népszerű, az élettel és a betegséggel küszködő költőben az igazi értéket. A költő, aki talpatlan cipőben járta a csatakos pesti utcákat, s megesett, hogy kávéházakban aludt, vagy barátai albérleti szobájában egy széken, igencsak szánalmat kelthetett. Jászai minden bizonnyal ebből a méltatlan nyomorúságból próbálta kimenteni őt; befogadta, bevitte barátai közé, gondoskodni akart róla, s amikor betegsége, a tüdőbaj már nagyon elhatalmasodott rajta, segített neki, hogy eljusson az Adriára. Arcóban kétszer is gyógyíttatni próbálta magát a költő, megmenteni azonban nem tudta senki. Második arcói útjáról visszatérve pedig már Rezedát sem találta. Reviczky Gyula a budapesti egyetemi klinika betegszobájában a leggondosabb orvosi és ápolói helytállás ellenére 1889. július 11-én hajnalban meghalt. Mindössze 34 évet élt. Úristen, hagyj sokáig élnem. Hirdessem édes dalzenében, Hogy mennyi boldogság szakadt rám, Midőn már a halált ohajtám. Reviczky egész élete olyan reménytelenül pesszimista, mint ez a szerelem. Méltatói szerint családja Magyarország egyik legelőkelőbb famíliái közé tartozott egykor. Ősei közt gróf, báró, rokonságában még hercegnő is akadt. Anyja a gazdag és igencsak negylelkű Zmeskál Judit, akit a költő egyik legszebb versében, az Imakünyvem című elégiában tett halhatatlanná, nemcsak „aranykötésű imakönyvet” hagyott rá, de korai halála előtt végrendeletében a négy esztendős fiúra íratta a Nyitra megyei Vitkóc és Bobrovnyik községekben lévő birtokait. A gyermek Reviczky nem tudta, nem is sejtette, hogy igazi anyja egy Bálek Veronika nevű cselédlány, s hogy ő törvényen kívül született, s hogy felelőtlen testőrtiszt apja „elfeledte” a nevére íratni. Mindez akkor derült ki, amikor apja az ő örökségét is elherdálva hirtelen halálával a fiát végképp magára hagyta. Az előkelő származására addig igen büszke fiút valósággal sokkolta az a tény, hogy ő igazából nem Reviczky, s hogy anyja nem Zmeskál Judit. Keserűségét fokozta, hogy rokonai támadták a Reviczky név használatáért. Belügyminiszteri engedélyt kellett szereznie ahhoz, hogy ezt a nevet viselhesse, ha nem is y-nal, csupán ivel. A roppant megrázkódtatás hatására ugyanakkor a gőgös ifjú egyre nagyobb részvétet érez a szegények és a megalázottak iránt. Az újabb csalódás akkor éri, amikor néhány írásának közlése után a fővárosba költözik. El akarja hitetni a világgal, hogy ő igazi Reviczky, s hogy írásaival képes egzisztenciát teremteni magának. Azonban csakhamar rá kell döbbennie, hogy a folyóiratokat néhány hatalmasság tartja a kezében, s az ütött-kopott külsejű ifjú ember számára nem terem babér. Iráez az utóbbi nem sikerült, Emmával azonban szinte haláláig megtartotta a barátságot. Mint a madár, röppensz be hozzám, Mint illatos virág hajolsz rám, Szivem, karom feléd repes, Virágom, madaram, szeress! ifjúkortól kezdve egész a haláláig, egy lírai hős, akit maga előtt lát, megszeret és megsajnál az olvasó. A fiatal Adynak, Móricznak, Juhásznak, Kosztolányinak és másoknak is érthetően legkedveltebb költője volt. Ő hozta a magyar lírába a vívódó kétkedést és puha szánalmat, az irodalmi és erkölcsi dogmákat felőrlő kételyt, a nagyvárosi nyomor hiteles és meleg ábrázolását, a provincializmussal szemben az általános emberit, a líra feltétlen jogát, az úri elégedettséggel szemben a meghasonlottságot.” — írJászai Mari felismerte a költő értékeit, ezért is óvta nyomorúságától és hívta baráti körébe Reviczky Gyula érezte, tudta, nem akárki vette oltalmazó karjaiba sait nem közük, ha itt-ott mégis megjelenik egy-egy, oly nevetségesen kevés honoráriumot fizetnek érte, hogy abból megélni nem tud. Állása nincs, a szó szoros értelmében éhezik, a hónapos szobát sem tudja fizetni. Most már látja, hogy naiv volt, idealizálta az irodalom jelentőségét, az nem közszükséglet; hasznát, a vele járó „javakat és díszeket egy közepes tehetségű klikk tartja fenn magának”. Csupa sugár, fény, semmi árnyék, Oh hátra van a hosszú nyár még; S szivében annyi még az ének Szegény fakó fülemilédnek. Hosszas kísérletezés, mérhetetlen nyomor, nélkülözés és kilátástalanság után úgy dönt, hogy vidéken nevelői állást vállal. így kerül a Temes megyei Dentára, ahol két teljes évet tölt el. Ott mélyül el költői egyénisége, ott fogannak azok a múlhatatlanul szép versek, a Te deum, az Imakönyvem, az Osztályrészem és más költeményei, melyek később ugyan, de meghozzák az elismerést; s itt éri utol egyik nagy élménye; beleszeret egy Bakálovich Emma nevű művelt és előkelő lányba, akinek ugyan rokonszenves a tehetséges költő, de szerelmét nem viszonozza. E reménytelen szerelem története nyomon követhető az Apai örökség című kisregényében, legmélyebb húrjai azonban az Emma-versekben pendül- nek meg fájdalmas hűséggel, néha keserűséggel. A huszonegy éves Reviczky végül belátja, hogy vagyon és biztos állás nélkül nem kötheti sorsát Emmához. Végleg azonban nem mond le róla, visszatér a fővárosba, hogy írásaival meghódítsa őt és a világot. Akik ismerik a költő életútját, tudják, hogy Pesten talán még súlyosabb nyomor várt rá, mígnem állást kapott Jókai lapjánál. Attól kezdve külön bejáratú hónapos szobát bérelhetett, s már barátai is akadtak; a Korona kávéház kerékasztalánál együtt ülhetett Mik- száthtal, Just Zsigmonddal és Batthyány Géza gróffal. A Petőfi Társaság jóvoltából megjelent első verseskötete, az Ifjúságom, amely azonban nem hozott osztatlan sikert. Büszkék című vígjátékával hiába pályázott a Teleki-díjra, Apai örökség című regényét is bírálták naturalisztikus fejezetei miatt. Leginkább mégis az sújtotta le, hogy hírlapírói állását A hon és az Ellenőr című lapok egyesülésekor elvesztette. Az újabb nélkülözések aláásták egészségét, súlyos tüdőbaj támadta meg, s szinte már hiába volt a megkésett elismerés: az egyik legtekintélyesebb napilap, a Pesti Hírlap irodalmi és színházi rovatát bízták rá. Újabb verseskötete, a Magány végre komoly sikert aratott, Pán halála című híres költeménye pedig Jászai Mari tolmácsolásában országos elismerésben részesítette. De mindez már késő. Ahogy késő volt szerelmi fellobbanása is a nagy tragikával. A szörnyű nyomor, a sok koplalás felemésztette szervezetét. Te űzöd el szomorúságom, Melletted jön meg gyógyulásom; Mind a te csodaműved ez. Oh hát szeress, szeress, szeress! „Nem volt a korban magyar költő, aki olyan önmagát lemeztelenítő, gyónó őszinteséggel vallott volna verseiben. Költészetéből önkéntelenül kirajzolódik egy ember és egy élet, a szomorú ja róla a Magyar Irodalmi Lexikon. Reviczky méltó lett volna Jászai Mari szerelmére. Oh mennyi fény, oh mennyi illat, Uj szárnyi nőnek dalaimnak. S szivem csak rólad zengedez, Azt zengi, hogy: szeress! szeress! Kettejük kapcsolatát nem írta meg senki. Reviczky halálosan komolyan fogadta ezt az érzést. Lángolt tőle. Új remények sarjadtak ki benne; életigenlése felerősödött, versei vérrel telítődtek. Összes költeményéhez képest nem sok, talán, ha tíz vers íródott ebben a perzselő hangulatban közvetlenül halála előtt. Ám ezeknek a verseknek egyetlen mottója épp az ellentétje annak, amire a költő keserűségében oly sokszor vágyott. A halál helyett most azt kiáltja: „Meghaljak? Óh, ne még!” Mert érezte, tudta, hogy nem akárki vette oltalmazó karjaiba. És Jászai? A nagy tragika kiterjedt levelezésében kilenc olyan levél található, amely a költőhöz íródott. Az első 1887. december 9-én, az utolsó 1889. április 5-én kelt. Az elsőben Jászai nem titkolja, hogy magához akarja édesgetni, „szoktatni” a magányos költőt. „Nem volna kedve holnap este 7 órakor velem vacsorázni?” A következő levélben ismét kéri: „jöjjön föl ma estefelé, már úgy, hogy itt is maradjon velem vacsorázni. Jöjjön, amikor jöhet, és maradjon itt, ameddig csak lehet... Istenem, mit is mondjak, hogy eljöjjön?” Vajon, miért e tartózkodás a költő részéről. Kopott ruhája, elesettsége? A harmadik levél 1887-ben, egy pénteki napon íródik, „éppen, mikor jönnie kellene... Oly szükségem van magára; azt hiszem, azért éppen magára mindazok közül, akiket ismerek, mert érzem, hogy valamennyi közül magának volna legnagyobb szüksége rám...” Itt már kisej- lik némi szánalom, a segíteni akarás szándéka. Az 1889. március 4-én kelt levélhez pedig aligha kell kommentár: „Édes Kedvesem! Nagyon kezdem érezni a hiányát. Istenem, milyen jó volna egy kicsit beszélgetni magával, akihez én tartozom, aki viszont az enyém. Milyen borzasztóan üres ez a nagyvilág! Nagyon jó volna, ha mellettem lehetne...” A levél vége: „nagyon félek, hogy haragszik rám, Gyula, igen nehezen várom a levelét, Marija.” Napos, meleg, szép téli nap, Vágygyal szívom sugáridat. Künn járok és már nem magam, Mint eddig árván, céltalan. Vagy a következő Jászai-sorok: „Édes Lelkem! Kedves fülemülém! Mennyi fény, mennyi meleg lakik abban a maga kis sötét szobácskájábán. Igazi fülemüle, aki a sötétbe búvik énekelni. A két vers elragadó, csókolom érte mindkét kezét.” Az 1889. március 12-én íródott levelet Arcóba küldte feladója. A fiatal Jászai talán ebben tárulkozik ki leginkább. Temérdek dolgára, elfoglaltságára hivatkozik, s arra, hogy szíve oly lázasan siet, hogy nincs nyugta tőle. „És ha kérdezem, hát mi dolgod, hova rohansz, mit keresel ilyen nagy erővel? — mit gondol, mi a felelet? Szégyenkezve dobbanik egy nagyot, pirulva áll meg és bevallja, hogy hisz neki nincs egyéb baja, minthogy igenigen vágyik egy ölelésre, egy forró csókra, egy édes szóra valakitől, aki már egyszer a szívére ölelte, aki százszor is megcsókolta, és aki olyan édesen elringatja aranyos leveleivel —, de aki most nagyon messze sütkérezik a pompás kék ég alatt a szép Arcóban, míg mi itt a szürke ég alatt sóhajtozunk...” Te vagy velem Szerelmesem. Szellő-lengette fátyolod Mögül egy éden mosolyog... Egy újabb levélben arra kéri a költőt, hogy töltsék együtt a nyarat. Reviczky azonban feltehetően hallgat, mert alig egy hét múlva íródik a legrövidebb, de egyben a leghatározottabb levele Jászainak: „Bármi oka hallgatásának, kérem, tudassa velem!” Áláírás: Miria. Április 5-én este írja a leghosszabb levelet Reviczkynek, amelyben még mindig a nyári meghívást, az együtt maradást sürgeti: „És most, még mielőtt elmondanám azt, amiért tulajdonképpen írok, eleve figyelmeztetem, hogy amíg engem szeret, amíg én a magáé vagyok, semmitől sem szabad megijednie...” Jászai levelei természetesen nem perdöntőek. Sok mindent elárulnak azonban arról, hogy ez a szerelem mégsem volt olyan egyoldalú. Jászai a kor legnagyobb, ünnepelt művésznője, Reviczky írói, költői nagyságát pedig csak jóval a halála után ismerik el. Jászai azonban már éltében felismerte a költő értékeit, ezért is óvta nyomorúságától és hívta baráti körébe. Hogy szerelem volt-e, amit iránta táplált, örök titok. Reviczky számára az utolsó nagy fellángolás volt ez a találkozás: nyomorúságos életének reménytkeltő, ellobbanó sugárzása. Pósfai János (A szöveget Reviczky Gyula Édes napok című versének szakaszaival tagoltuk)
