Békés Megyei Hírlap, 1998. november (53. évfolyam, 256-280. szám)
1998-11-07-08 / 261. szám
8 HÉTVÉGI MAGAZIN 1998. november 7-8., szombat-vasárnap Verselő Ezen a héten lapunk sportrovatának munkatársa, Verasztó Lajos mutatja be legkedvesebb versét. A véleményem szerint méltatlanul háttérbe szorított Tompa Mihály, a múlt századi nemzeti fájdalom nagy lírikusa az egyik olyan költő, akit nagyon szeretek. Az önkényuralom éveiben kibontakozott lírájának egyik legszebb alkotása A gólyához című verse, amelyet az 1848—49-es forradalom és szabadságharc leverése után írt, s melyben sok olyan igazság olvasható, amely napjainkban is figyelemreméltó. Tompa Mihály A GÓLYÁHOZ Megenyhült a lég, vidul a határ, S te újra itt vagy, jó gólyamadár! Az ócska fészket megigazgatod, Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak Csalárd napsugár és siró patak; Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet, Az élet fagyva van, s megdermedett Ne járj a mezőn, temető van ott; Ne menj a tóra, vértől áradott; Toronytetőkön nézvén nyughelyei, Tüzes üszőkbe léphetsz, úgy lehet. Házamról jobb, ha elhurcolkodol, De melyiken tudsz fészket rakni, hol Kétségbeesést ne hallanál alól, S nem félhetnél az ég villámból? Csak vissza, vissza! dél szigetje vár; Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár. Neked két hazát adott végzeted; Nekünk csak egy—volt! az is elveszett! Repülj, repülj! és délen valahol; A bújdosókkal ha találkozol: Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk, Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...! Sokra sír, sokra vak börtön borul, Kik élünk, járunk búsan, szótlanul; Van aki felkél, és sírván, megyen Új hont keresni túl a tengeren. A menyasszony meddőségért eped, Szüle nem zokog holt magzat felett, A vén lelke örömmel eltelik, Hogy nem kell élni már sok ideig. Beszéld el, ah! hogy... gyalázat reánk! Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk: A kidűlt fában őrlő szú lakik... A honfi, honfira vádaskodik. Testvért testvér, apát fiú elad... Mégis, ne szóljon erről ajakad, Nehogy ki távol sír e nemzeten: Megutálni is kénytelen legyen! Huszonhét gyerek már soha többé nem megy haza Ki lesz a következő áldozat? Békés megyében évente minden negyvenkettedik lakos közlekedési balesetet szenved, és közülük minden huszonegyedik meghal. Valakit elveszteni mindig szomorú dolog. De elhunyni magas korban vagy betegségben kiszámítható végzet, míg meghalni egy pillanat alatt, gyerekként, fiatalon — tragédia. — A gyerekek veszélyeztetettsége egyforma, akár városban, akár falun élünk. De míg a városban hozzászokik a közlekedéshez, és rákényszerül a folytonos figyelemre, falun nem él benne a veszélyérzet. És ez az igazi veszély! — mondja dr. Keres László rendőr ezredes, az ORFK Közlekedésrendészeti Osztályának vezetője, az Országos Baleset-megelőzési Bizottság ügyvezető elnöke. Pályáját helyszínelő rendőrként kezdte, de nem szeret a vérről beszélni. — Vasvár mellett, Kismakfán voltunk rokonoknál a nyáron, és kikönyököltem a kerítésre ismerkedni. Látom, hogy a szomszédék két gyereke az út közepén játszik. Mondom a feleségemnek, hogy szólj már a szomszédnak, te jobban ismered őket, mondd meg nekik, hogy ez a játék nem játék. Mikor ezt elmeséltem az egyik ottani ismerősömnek, csak legyintett: „Ugyan már! Hát hányszor jön erre autó?” Mit mondhattam? Elég, ha egyszer jön, és nem figyel a vezető. Tavaly 2627 gyerek sérült meg és 27 már soha többé nem megy haza. Egy nyugaton készült plakáton a következő felirat olvasható: „Az Ön gyermeke lesz a következő?^ — Mindig mi, felnőttek vagyunk a felelősek. Nekünk kell megmondani a gyereknek, hogy hol játszhatsz és hol ne játssz. A gyerek, ha nem figyelmeztetjük, ott játszik, ahol kedve támad a játékhoz. Nem állhat minden gyerek mellé rendőr. A szülőé, a pedagógusé a felelősség. A hatvanas-hetvenes években az iskolákban kiépült a szakreferensi rendszer: legyen legalább egy pedagógus, aki a közlekedésbiztonsággal foglalkozik. Sok pénzt fordítottunk rá, aztán leállt. Szeptembertől újra indult a közlekedésre nevelés, de kár ezért a kieső nyolc-tíz évért. (A balesetekben megsérült vagy meghalt gyerekek 41—42 százaléka gyalogos, 43——44 százaléka utas és 15—17 százalékuk járművezető, főleg kerékpáros. 1996-ban például 521 kis kerékpáros sérült meg, tíz meghalt közülük. A gyalogosbalesetek leggyakoribb oka a „vigyázatlan, hirtelen lelépés az úttestre”. Arról nincs statisztika, hogy hány gyerek szenvedett balesetet amiatt, hogy nem gyerekülésben ült, vagy nem volt bekötve. Azt csak a kocsiban ülő többi felnőtt tartja számon — élete végéig.) — Logikusnak tarthatjuk, hogy ha felnőtté érik az ember, a közlekedésre is érett lesz. A hiba csak az, hogy már a 6—7 éves gyerek is kimegy kerékpárjával a forgalomba! És ott kinn, az autók között ugyanazt igénylik tőle, mint bárkitől, aki járművel halad. Ha nem tudja, mi az a lámpa, meg az elsőbbségadás, meg a stoptábla, annak beláthatatlan, vagy éppenséggel nagyon is belátható következményei lehetnek. A Mit jelent a piros kerek? című könyv kiadását — amelynek címe a Behajtani tilos! táblára utal — éppen azért támogattuk, s küldtük el számos óvodába, iskolába, mert játékosan és humorral tanítja a kisebbeket a közlekedési táblák ismeretére, a szabályokra. Ahol a közlekedésre nevelésre nem figyelnek, ott 15 éves kortól megugrik a fiatalok veszélyeztetettsége. Magyarországon 15—18 éves korban hirtelen háromszorosára nő a könnyű és a súlyos sérülések száma. Az iskola és az otthon közötti térben ugyanis a gyerek még csak-csak eligazodik, de amint 15 évesen elkerül otthonról, a városba megy, egy másik iskolába, mintha a tisztásról a dzsungelbe lépne. Ha a közlekedési balesetben egy gyerek megsérül, Tavaly 2627 gyerek sérült meg az utakon FOTÓ: WAGNER MARGIT az emberek a járművezetőnek rontanak akkor is, ha a gyerek volt a hibás. Ha pedig a baleset halálos, még lincshangulat is kialakulhat a vétlen sofőr ellen. Ki meri ilyenkor megmondani a síró szülőnek vagy pedagógusnak, hogy ő a hibás, ő nem tanította meg a gyereket a legalapvetőbb közlekedési ismeretekre, voltaképpen miatta halt meg. Egyébként, hogy a gyerekbaleseteknél szokásos pánik csökkenjen, a kis áldozatokat elszállító autó sem fekete színű. Bence Szabolcs A MEGNYITÓ ROSSZ SZÁJÍZT OKOZOTT A JELENLÉVŐK EGY RÉSZÉBEN VlDOVSZKY-KIÁLLÍTÁS ÉS CSALÁDI TALÁLKOZÓ BUDAPESTEN Vidovszky Béla-emlékkiállítás nyílt a közelmúltban a fővárosi Bank Center kiállítótermében a Mester születésének 115., halálának 25. évfordulójára. Az elegáns helyszín, az egyes képek egyedi megvilágítása, az igényes rendezés, de maguk a képek is elkápráztatták a közönséget. A megnyitásra felkért Virág Judit előadása már kevésbé. Beszéde túl rövidre és szárazra sikerült, noha tagadhatatlanul igen szakszerű és tényszerű volt. Valamivel lelkesebb laudációt várt volna el a mintegy százfőnyi közönség. A szakma közönyét mutatja nemcsak a megnyitóbeszéd, de a sajtó, s főleg a szakmai sajtó jelenlétének hiánya is. Lehet, hogy a lapok, a múzeumok, a szakmai szervezetek, az aukciós házak, szakírók és mások nem kaptak meghívót, de az is lehet, kaptak, csak éppen nem jöttek el. Ennek is megvan a maga oka. A fiatalabb alkotó és művészettörténész nemzedék legfeljebb a lexikonokban találkozhatott Vidovszky nevével. Nem volt stílusmegújító, ezért nem kaptak helyet képei a Nemzeti Galéria XX. századi művészetet bemutató kiállításán sem — márpedig aki ott nincs jelen, az akárha nem is élt volna. A jeles gyűjtemény pinceraktárának legmélyén méltatlan körülmények közt a Mester húsz képét „őrzik”, s adják át lassan az enyészetnek. Virág Judit szerint Vidovszky Béla korszakokon és politikai rendszereken átívelő pályája során mindig, mindenütt osztatlan elismerésben részesült. Ez talán igaz is volt a húszas-harmincas években, amikor a szakma és a közönség értékítélete megegyezett. Sikerre számíthatott az ő egyéni ízű, de a nagybányai hagyományokat követő stílusa. Rangos díjak — Wahram- és Rökk Szilárd-díj —, a hazai és külföldi kiállítások katalógusaiban szereplő magas képárak mutatják alkotásainak keresettségét. 1945 utáni pályája azonban már sokkal ellentmondásosabban alakult. Addig biztos egzisztenciája megrendült, korábbi megrendelői, vásárlói vagy a zsidóüldözések, vagy az ötvenes évek kitelepítéseinek áldozatai lettek, vagy emigráltak. A felvidéki kastélyok, békés, polgári enteriőrök festőjére nem volt többé szükség. Addig is nagy kedvvel festett tájképeket, most azonban méginkább effelé a békés, politikamentes téma felé fordult. Vidovszky Béla: Csendélet jácintokkal Ebben az időben az egyetlen elfogulatlan szakértő Végvári Lajos, aki jelentőségének megfelelően méltatja a Mestert Szolnoki művészet 1852—1952 című kötetében. Más kritikusok éppen csak megemlítik a nevét a „futottak még” kategóriában egy-egy kiállítás kapcsán. Bizony, későn jött az 1961-es Csók István Galéria-beli retrospektív kiállítás sikere, s 1966- ban a Munka Érdemrend arany fokozata! Nyolcván- három évesen már kevésbé tud ilyesminek örülni az ember. A szakma úgy érezhette, letudta kötelességét az öreg, konzervatív, „önmagát túlélt” művésszel szemben. A felnövekvő új közönség is inkább az ebben az időben „tiltott”-ból ,,tűrt”-té előlépett neoavantgarde művészetet preferálta. Pedig Vidovszky még 1971-ben is dolgozott. A Békési Életben Papp Jánosnak adott interjúja tanúsága szerint teljes szellemi frissességben, csöndesen, visszavonultan, de dolgozott. Egyik utolsó alkotása, a „Csendélet jácintokkal” szerepel a Bank Center kiállításán is. A megnyitóra összegyűlt tisztelők és rokonok nem dicshimnuszt vártak, csupán a negyedszázada halott Mester emlékének leporolását, emberi és művészi értékeinek felmutatását, s kicsit több melegséget. A hiányérzet legfeljebb némi rossz szájízt okozott, de nem befolyásolta jelentősen a másnap városnézéssel, vacsorával, majd vasárnap a Deák téri evangélikus templomban emlék-istentisztelettel folytatódó családi találkozó hangulatát. Mai elidegenedett világunkban szép dolog, hogy a távoli nagybácsi emléke így összetartja ezt a szerteágazó famíliát. Köszönet illeti érte a kiállítás és a találkozó szervezőit: dr. Réthy Imrét, a Bankár Holding igazgatóját, ifjú Vidovszky Ferencet, Magyamé Réthy Erzsébetet és Láng Miklóst. Bula Teréz Anyajyy elvünk Amerikától Balmazújvárosig Levelező tagozaton kaptunk nyelvleckét egy idegenbe szakadt hazánkfiától. Évtizedek óta él a hiteles nyelvi közegben, így aztán el kell fogadnunk (?) azt a dorgálást, amelyben részesít bennünket, földhözragadt, szegény anyaországi magyarokat. Arról van szó, hogy rossz az (amerikai) angol kiejtésünk. Amerikában senki sem ejti ki úgy az elnök nevét, ahogy mi, bumfordiak. Vagyis Clinton nem „Klinton”, hanem „Klintn”. Ki ne ejtsük az „o”-t, mert az ott nem illő! Tehát „Klintn”: hat betűből 5:1 a mássalhangzók javára (tán még a szögletarányuk is jobb). Hogy a mássalhangzó-torlódás ellenkezik a magyar nyelv természetével, az más lapra tartozik. (Mi még a Stall-ból is istállót csináltunk, csakhogy kényelmesebb legyen a jövevényszó artiku- lálása.) Aztán itt van John. Minden János tudja Amerikában, hogy a John nem Dzsón, hanem Dzsán. Ismételjük: Dzsán! Hogy nem lehet ezt megjegyezni?! Nahát! Elkezdtem röstellkedni, hogy legalább a magam részét levezekeljem. Eszembe jutott a népszerű szappanopera. Az egyik főszereplő nevét mindenki rosszul mondta országszerte: a közkívánatra hamvából is föltámasztott Bobby minden magyarnak „Bobi” volt, pedig Texas államban „Babi” a helyes kiejtés. (Ezt nem levélből tudtam meg, hanem egy véletlen csatomaváltás alkalmából, mikor is a megszokott szinkron helyett az eredeti szöveget hallottam.) Hát igen, bikkfanyelvű, vastag ko- ponyájú atyámfiai, ez így nem mehet tovább! Hogy akarunk mi a művelt Nyugathoz csatlakozni, netalán felzárkózni? Hogy képzeljük az euro- péerséget? (Pardon, „ájroper”!) A nekihevült nyelvtanár eldurrant- ja utolsó petárdáját a levél vége felé: balmazújvárosi akcentussal semmi keresnivalónk az Óperenciás tengeren (is) túl. Nocsak! Lehetséges, hogy a levélíró tollát csupán a jó szándékú segítőkészség vezérelte. Oktatni akart és nem kioktatni. Ám akkor több tapintattal és kevesebb leereszkedéssel illett volna fogalmaznia. Nem kérünk a bántó váll- veregetésből. Mi szükség volt (például) a balmazújvárosiak sértő megfrícs- kázására? (Már megint a keleti régió...) Vajh mit szólna az ízetlen kitételhez Veres Péter, a helybéli lakos? Él ebben a megnyomorított kis országban néhány millió ember, akiknek nem adatott meg a világpolgári szárnyalás. Itthon maradt néhány millió „balek”, mert egyszerűen nem volt más választása. (Akarom mondani: alternatívája, mert ugyebár így sikkes.) Maradtunk, mert mást nem tehettünk. Gyökereink ez elát- kozott/áldott föld mélységeiben eredeznek, és fogva tartanak. Mi csak reméljük, hogy unokáinknak lesz választási lehetősége. Ők már világnyelveket tanulnak, s ügyelnek a helyes kiejtésre is. Köszönjük a nyelvleckét. És Péter bácsi is nyugodjék békében a balmazújvárosi temetőben. Ámen. Szász András i&lif HÚ MFfiVRI HlRUP (Békéscsaba, Munkácsy M. u. 4. szám) \ hirdetésfelvételi irodájának j telefonszáma: (66) 446-552, I telefaxszáma: (66) 441-311.
