Békés Megyei Hírlap, 1998. október (53. évfolyam, 230-255. szám)
1998-10-24-25 / 249. szám
A Békés Megyei Hírlap Melléklete Portré Fél kézzel, mégis teljes életet él a halottakat búcsúztató vőfély Utazás Az igazi damaszkuszi útról olvashatnak közvetlenül szerzett élmények alapján 7 Riport Munkatársunk délvidéki magyarokkal váltott szót a békéscsabai menekülttáborban Cipő, táska, öv lesz belőlük Az egyiptomi Sobek isten valószínűleg legszörnyűbb átkait szórná az emberiségre, ha végignézhetne néhány dokumentumfilmet azok közül, amiket a PETA állatvédő szervezet készített a louisianai krokodilfarmokról. Időszámításunk előtt 2500 évvel a krokodilokat még szent állatként tisztelték, mivel mindig akkor jelentek meg, amikor a Nílus vízállása tetőzött. A víz termékennyé tette a földeket — a nép ilyenkor Sobek istenségnek mondott köszönetét. Templomot emeltek neki, piramisok felirataiban örökítették meg a nevét. Embertestű alakként ábrázolták a kőbe vésett ábrákon, ő volt az élet és a termékenység szimbóluma. A krokodilfarmon készült, rejtett kamerás felvételen 3 horgászcsizmás férfi baseballütőkkel felszerelkezve közelít a medencéhez, melyben krokodilok százai nyüzsögnek. Vadul csépelni kezdik, majd késsel gerincen döfik az ájult állatokat. A szúrás nem mindig sikerül elsőre, az áldozat néha órákon át agonizál, mire elvérzik. A vadon élő krokodilok ennél valamivel szerencsésebb helyzetben vannak, többségük megérheti a felnőttkort, mielőtt összetalálkozik a dróthurokkal. Sorsuk ezek után ugyanaz, mint a tenyésztett társaiké: csinos táska, cipő, öv készül belőlük. Arisztotelész tanulmányaiban sokat foglalkozott a hüllőkkel, a Föld történetének nagy túlélőivel. 260 millió évvel ezelőtt kezdődött az aranykor, melynek már fontos szereplői voltak a krokodilok, kígyók és gyíkok, mint a dinoszauruszok kortársai. Legnagyobb ellenségük az éghajlat volt. Míg a dinoszauruszok nem tudtak alkalmazkodni, a hüllők jó néhány fajtája eredményesen dacolt a jégkorszakkal és a kontinensek elcsúszásával. Valaha a legrosszabb, ami egy krokodillal történhetett az volt, hogy a társával folytatott területi harcban vesztette életét. Legádázabb ellenfele, az ember, mindössze másfél millió évvel ezelőtt jelent meg a képben, ám még akkor is évszázezredek telhettek el békében. Ahogy az ősi hagyományok tisztelete kezdett kimenni a divatból, a hüllőket egyre gyakrabban torz szörnyekként emlegették, amelyeket irtani kell. A 13. században Marco Polo kínai útjáról visszatérve olyan hatalmas, mancsokon járó kígyókról számolt be, amelyek egész embereket képesek bekebelezni. Ezzel megalapozta Európában a hüllőkkel szembeni ellenszenvet. Történetek százaiban ábrázolták ezután kegyetlen gyilkosoknak őket. 1977-ben Shelly Katz megírta az Aligátor című regényt, amely az olyan típusú horrortörténetek sorát gyarapította, amilyen a Spielberg által filmre vitt A cápa is. A sztori szerint egy kanálisba esett apró aligátorbébi a nagyvárosi szennyvízben kavargó vegyszerek hatására gigantikus méretűre nőtt. Fékezhe- tetlen étvágyát csak az ártatlan lakosság felzabálásával csillapíthatta. Ezek után a nézők többsége persze jogos önvédelemnek érezte az egyszerű méretű aligátorok elpusztítását is. Kijutott a vádakból a kígyónak is, hiszen már a Bibliában ráruházták a gonoszság és a hamisság minden bűnét. És valljuk be: a gyíkok sem tartoznak a kedvenceink közé. Tény, hogy a hüllőket, gyíkokat nem lehet úgy babusgatni, mint a fókabébiket, melyeknek ábrándos szemük és kedves kaffogó hangocskájuk van. Az ártatlan pufókák lemészárlása ellen könnyebb is eredményesen fellépni. A hüllővadászok az áldozatok fejét kövekkel zúzzák szét, gyakran a még élő állatokat nyúzzák meg. Mégis ritka az olyan harcos állatvédő, aki a hüllőbőrből készült divattárgyak ellen emel szót, mert ez a téma kevésbé rázza meg a szimpatizánsokat, mint a szőrükért vadászott állatok szomorú sorsa. A krokodilokat amúgy is primitív lényeknek tartják. Pedig ezek az állatok élénk társadalmi életet élnek. Nehéz elképzelni, de gyakran simogatják egymást, méghozzá oly módon, hogy összedörgölik a pofájukat. Aprólékos A krokodilok élénk társadalmi életet élnek, gyakran simogatják egymást, összedörgölik a pofájukat, sőt — mint képünk is tanúsítja —, az állatidomárral is szívesen váltanak puszit gonddal építik fészküket, gyengéden segédkeznek a kicsiknek, mikor kibújnak a tojásból, később a szülők felváltva vigyáznak utódaikra. Némely krokodilfajnak az a rossz szokása, hogy az emberhúst is felveszi az étlapjára, sokat ront a helyzeten. Ez főleg a nílusi, illetve az ázsiai fajtának róható fel, a többiek általában beérik rovarokkal, halakkal, madarakkal és vadakkal. A Mississippi folyóban élő aligátorok tervszerű irtása 1865-ben, az amerikai polgárháború után vette kezdetét. A bőr akkoriban ritka árunak számított, és folyamatosan nőtt a kereslet iránta. A századfordulón már egészen Dél-Amerikáig kiterjedt a vadászat. Megkezdődött az óriáskígyók mészárlása is, a legkelendőbbnek ma is a pitonbőr számít, ezt követik a népszerűségi listán az anakondák, a boák, a csörgőkígyók és a különböző gyíkok. Aki manapság hüllőholmit vásárol, jobb helyeken bizonylatot is kap mellé, amellyel a kereskedő az alapanyag legális eredetét (például krokodilfarmon tenyésztett jószág) igazolja. Egyes európai állatvédő szervezetek szerint a legális kereskedelem bőségesen kielégíthetné a piac igényeit. Ennek ellenére továbbra is ellenőrizhetetlen méretekben folyik az eladás, és az üzletekben felbukkanó bőröknek csak töredéke származik hivatalos forrásból. A többit egy nemzetközi maffia szállítja a világ minden tájáról Európába. Az új uniós szabályozás értelmében június 1 -jétől a közösségen belül enyhítették a bizonylatadással kapcsolatos kötelezettségeket. Az állatvédők azt állítják, hogy ez az intézkedés újabb lépés az ökológiai katasztrófa felé. Dolly, a klónozott birka példáján felbuzdulva a tudósok most egy valóságos Jurassic Park létrehozását tervezgetik. Abban bíznak, hogy így a Földet majd újra benépesíthetik a különböző hüllőfajok. (A JOY alapján) Fekete fehérem Győzedelmes Magyarország Ilyen is régen volt! Hogy győztesen vonuljunk le a pástról. Mi magyarok, valamennyien. Ahogy mondani szokás: nemre, fajra, felekezetre való tekintet nélkül. Hosszú idő, annyi vesztett háború és focivereség után diadalmasan. Csak értünk szól a harang, a mi dicsőségünket kongatja a bronznyelv. A választásról beszélek, a minapiról, ha véletlenül eddig nem jöttek volna rá. Arról a szavazásról, ahol polgármestereket és helyi képviselőket választottunk és minden eddiginél hatalmasabb győzelmet arattunk. Hogy honnan a csudából veszem ezt a diadalt, minek alapján zengek ódát? Hát Önök nem látták? Tényleg nem látták? Ült hat párt-, illetve parlamenti frakcióvezér a televízió stúdiójában, s az önkormányzati választásról beszélgettek. Nem hiszik el, valamennyien odanyilatkoztak, hogy eredményesen szerepeltek a választáson. Az is, aki vesztett, az is, aki a középmezőnyben végzett. Kivétel nélkül mind talált valamit, amire azt mondhatta, ez a mi sikerünk. Remek. Erre mondom én, hogy ez egy győztes ország. Mert ugyebár mi a választott képviselőink által gyakoroljuk a hatalmat. Márpedig választott képviselőink — Kupa Mihály kivételével — valamennyien pártokba tömörültek. Következésképp a hatalmat a mi nevünkben a pártok gyakorolják. Ha pedig gyakorolják és ezen közben azt nyilatkozzék, hogy győztek, mindannyian, akkor ezt el kell hinnünk nekik. Sőt, olybá kell venni a dolgot, hogy mi győztünk, mert amit mondanak, az olyan mintha mi mondanánk. Ha pedig mi győztünk, akkor győztek a magyarok, meg persze az itteni szlovákok, németek, szerbek, sőt — Funár úr tessék figyelni! — még a románok is. Vagyis győzött egész Magyarország. Nándorfehérvár óta nem volt ekkora happy ebben az országban. Ugye megmondtam, már az elején? Már-már pezsgőt bontanék felhőtlen jókedvemben, ha nem ugrana be, hogy a mandátumok 84 százalékát független jelöltek nyerték el. A független polgármesterek aránya 80 százalék, s az általuk irányított településeken 4,4 millióan élnek. Ami azt jelenti, hogy vidék-Magyarország 60 százalékát pártoktól független (mentes) polgármesterek irányítják. A nagy győzelmi mámor közepette talán őket is illő lett volna megkérdezni. Ha még számítanak valamit ebben az országban. A választópolgárok szerint igen. Azért győzelemnek, elismerésnek ez sem kevés. Árpási Zoltán Mezőhegyes, 1914. Egy képeslap abból az időből, amikor még a mezőhegyesi angol telivér ménesről is készítettek felvételt azzal a céllal, hogy képes levlapot díszítsen. S nagyot nem tévedhettek, mert a lapot vették, s küldték. Az itt láthatót az osztályozáson résztvevő Rezső adta fel Sárváry József intéző úrnak Győr megyébe
