Békés Megyei Hírlap, 1998. szeptember (53. évfolyam, 204-229. szám)
1998-09-12-13 / 214. szám
1998. szeptember 12-13., szombat-vasárnap A Békés Megyei Hírlap Melléklete Portré Egy mozgássérült fiatalemberről, aki nem adja fel, s aki maga építette templomát árulja Interjú Beszélgetés Harsányi Gáborral színjátszásról, a vidék szeretetéről és a családról 6 Emlékezés A magyarok királynéja, Erzsébet emlékét idézzük fel halálának centenáriumán 7 AZ ÉLET ELRABLÁSA Professzor Úr, el tud ön képzelni olyan helyzetet, amelyben már nem akarna tovább élni? — tette fel a kérdést a Der Spiegel újságírója Hans-Ludwig Schreiber orvosjogásznak. Igen — válaszolta a professzor — ha kilátástalanul súlyos sérülésekkel, agysérüléssel, szívbalesettel, a rák utolsó stádiumában, vagy kómában kórházban feküdnék, akkor azt mondanám, nem akarok tovább élni. Van egy úgynevezett „páciens-végrendeletem”, amely előírja orvosaim számára, hogy a teljesen kilátástalan szituációban semmilyen gyógyszert, vérkeringést elősegítő anyagot nem használhatnak annak érdekében, hogy az életemet meghosszabbítsák. „Egy nagyon kedves barátom a rák utolsó stádiumában feküdt, és én már nagyon közel álltam ahhoz, hogy kérésére olyan anyagot hozzak neki, amely a halálba segíti” így kezdte a beszélgetést a neves német orvosjogász a legális eutanáziáról és a saját halálhoz való emberi jogról. — Adott esetben tehát szeretné, ha orvosai aktív segítséggel vetnének véget szenvedéseinek és életének? — Ilyen esetben számomra már mindegy lenne, bár a természetes halált mindenképpen szimpatikusabbnak találom. Részt vettem Hollandiában egy úgynevezett „elaltatáson”, meg kell, hogy mondjam, egyáltalában nem volt tisztességtelen, a beteg végső akaratának megfelelően jártak el az orvosok. — Ez azt jelenti, hogy Ön az aktív halálba segítés pártján áll? — Ezt ilyen egyszerűen nem jelenteném ki. Egy nagyon kedves barátom a rák utolsó stádiumában feküdt, és én már nagyon közel álltam ahhoz, hogy kérésére olyan anyagot hozzak neki, amely a halálba segíti. Mégsem tettem. Ehelyett gyakran az ágya szélére ültem, beszélgettem vele, minden hétvégén meglátogattam. Rengeteg időt töltöttünk együtt, és amikor depresszív állapotán túljutott, már nem akart meghalni. Ezért gondolom, nem lehet általánosítani, kivételes esetekről lehet csak beszélni, és akkor, ha az élet már annyira elviselhetetlen, fájdalmakkal és kínokkal teli, hogy csak az aktív halálba segítés a megoldás: akkor javasolnám, és emellett állnék. — Létezik tehát a ,jog az élethez" analógiájára a ,,jog a halálhoz” is? — Igen. A szabadság az elviselhetetlen élet megszüntetéséhez az emberi jogokhoz tartozik. Ám általános válasz erre a kérdésre végtelenül nehéz, mert a dolog nagyon összetett. Ha az aktív eutanázia általánosan engedélyezett lenne, a beteg már nem volna biztos az életében, örökösen háta mögött érezné a felszólítást: útiért nem halsz meg végre, miért nem kéred az életednek véget vető segítséget? Fontos lenne a beteg-végrendelet orvosi körökben való elterjedése, melyről sajnos ma még nem beszélhetünk, hisz ebben a beteg az ilyen esetekre vonatkozó akaratát is kifejezhetné. —Készek az orvosok a páciens ilyen helyzetekre vonatkozó akaratát teljesíteni? — Az orvosok tartanak a jogi következményektől, hiszen az eutanázia ügyében még nagyon sok minden nem világos. — Kérdésesek lehetnek az olyan szituációk, amelyben a beteg nem tud dönteni a saját életéről vagy haláláról, mert például éber kómában fekszik. — Szerintem olyan esetekben, amikor már egészen bizonyos, hogy a páciens nem fog magához térni, érzékszervei egyáltalán nem működnek, csak „vegetatív” lényként létezik, jogos lenne a kezelés megszüntetése. — Am teljes bizonyosság nem létezik, hiszen nemrégiben egy 16 éves olasz beteg 5 hónapos kilátástalannak minősített kómából váratlanul magához tért. — Az éber kóma állapot igen bizonytalan, éppen ezért úgy döntöttünk, minden kómabeteg élőnek számít, további kezelésre szorul, életben kell tartani mesterséges táplálással. Ám ha ezek a betegek már nagyon régóta kómában fekszenek, egyes szerveik folyamatosan leállnak, s ő korábban az esetleges eutanázia mellett döntött, nem kell az életét további kezeléssel meghosszabbítani. — Sokak szerint az ilyen betegeknél nem beszélhetünk „kegyes halálba segítésről”, hiszen nem éreznek és nem szenvednek. Nem lehet feladatunk olyan élet meghosszabbítása, mely már nem emberhez méltó, csupán vegetálás. — Hogyan járnának el a súlyosan sérült újszülöttekkel, a komoly kezelésre szoruló koraszülöttekkel, hisz az életben maradás akarása náluk sem érzékelhető? — Igen, az eutanázia alkalmazása az újszülötteknél — a kómás betegek mellett — szintén megoldatlan feladat. Úgy gondolom, az ő esetükben mindent meg kell tenni az életben tartásuk érdekében. Ám van egy határ: ha az élet hosszú távon nem képzelhető el mesterséges lélegeztető berendezés és más gépek nélkül, semmi sem szól a kezelés folytatása mellett. — Hollandiában nagyon keresettek az úgynevezett „halálinjekciók”, ott évente 3000 beteget segítenek orvosaik eutanáziával a halálba. — A hollandok túl messzire mennek. Sokszor indokolatlan esetben is alkalmazzák, például depresszív betegeknél, vagy olyan HlV-fertő- zötteknél, akik még abszolút tünetmentesek. — Egy felmérés szerint 1994-ben a megkérdezettek 80 százaléka szavazott az aktív eutanázia mellett, ma már csak 40 százalék tartja helyesnek ezt a megoldást. — Igen, ez érdekes. Több, mint két évtizeden keresztül előtérben állt a téma, hogy a szenvedőkön segíteni kellene valahogy, megszabadítani őket a fájdalmaiktól, átsegíteni őket a halálba. Aztán elindult egy gyökeresen más irányú mozgalom, mely szerint ez a látszólagos humanitás éppen az élet elrablása lehet. — Megváltozottie a véleménye az aktív halálbasegítésről az idők folyamán? — Talán nyitottabban vállalom a véleményemet, és azt hiszem, fontos az eutanázia olyan esetekben, amikor egy fájdalmas szenvedésen másképp már nem lehet segíteni. (A német Der Spiegelből fordította: Bede Adrienn) Fekete fehéren Himnusz sapkában Szépek voltak a fiúk (a lányok is), aranyosak. Nem a focisták a Népstadionban a portugálok ellen, bár szépek ők is lehettek, de okosak nem. No, ne bántsuk őket, ennyire telik tőlük. A grundokat rég beépítették, különben is a bőrgolyót hülyeség kergetni, amikor jobb szórakozás a tévé előtt ülve nyomkodni a gombot a jobbnál jobb csatornára. Mondom, ne bántsuk a fiúkat, a focistákat, inkább foglalkozzunk az aranyosokkal. A kajakosokkal, kenusokkal, akik végre babérkoszorút helyeztek e dicsőségre kiéhezett ország „homlokára”. A vizes pályán legalább nem lehet tocsikolni, nemzetbiztonsági módszerekkel lehallgatni, parlamenti vizsgálatot indítani hét témában. Ott nincs helye a sárdobálásnak, ott bele kell kapaszkodni a lapátba és húzni, húzni, inszakadásig. Akkor lesz arany, dicsőség, dobogó. Bizony, dobogó! Állnak is a fiúk a legfelső fokán, hallgatják a Himnuszt diadalmasan, büszkén — sapkában. Ahogy illik. A silt felett a gyorsétkeztető lánc emblémája. Isten áldd meg a magyart! Hamburgerestől, sült krumplistól, mindenestől. Napokkal elébb Moszkvában szintén eljátszották a Himnuszt. Az amerikait. Az amerikai elnöknek. Aki vigyázzban állva, kezét szívére téve hallgatta. Mondjuk olyan szegedi, kajakpályás didergésben. Ja, az elnök, neki így illik — mondhatnák. De ne mondják! Mert Clinton, amíg iskolába járt, mint minden amerikai, a tanítást azzal kezdte, hogy felesküdött a csillagsávos lobogóra. Mondjuk legkevesebb 12 évig — minden áldott reggel. Amíg a szöveget társaival el nem mondta, addig nem volt se ötös, se egyes, se bezúgás, se taknyolás történelemből vagy matematikából. Mondta az esküt szívre tett kézzel a mihez tartás, a haza, mint mérce meghatározó rendje szerint. Most megint mondhatnák: hja kérem, az Amerika. Nos épp erről van szó. Amerika, a népek nagy olvasztótégelye ettől Amerika. Vannak dolgok, amelyeken Amerikával összevetve bennünket aligha lehet változtatni. De vannak olyan dolgok is, amelyekhez nem kell se gazdagság, se nagyság. Csak egy csipetnyivel több hazaszeretet, illem, figyelem, a csuda tudja mi. Talán több magyarság. Fájdalom, hogy épp egy aranyérem kapcsán kellett ezt leírnom. Nem ünneprontásnak szántam. Árpási Zoltán Mezőhegyes, 1914. Egy felvétel abból az időből, amikor még térdig értek a fák a „Rom. Kath. templom” környékén, s amikor még a liget sem volt igazán liget. A képeslap egyébként Gyula új évi jókívánságait vitte Schneider Emília kisasszonynak Szepes vármegyébe
