Békés Megyei Hírlap, 1998. február (53. évfolyam, 27-50. szám)

1998-02-28-03-01 / 50. szám

Filmforgatás Budapesten és Indiában, világpolgárok az újságíróbálon ávai haza-, Bokor idelátogatott Návai Anikó békéscsabai származású A világjáró Bokor Pál FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET Návai Anikó és Bokor Pál a MÚOSZ-bál (Magyar Újságírók Országos Szövetsége) vendége volt a közelmúltban. Anikóval legutóbb úgy harminc- valahány éve beszélgettem, amikor még együtt róttuk a csabai utcákat és imádtuk a kultúrát, a színjátszást. Ó volt mindig a bátrabb, a messzebb látó, számtalan a barátja, ismeró'se. Már akkor is roppant intelligens és jópofa lánynak ismerték a „rózsások”, volt osztálytársai, társasága. Bokor Pál, az MTI volt washingtoni tudósítója számunkra elérhetetlen nimbuszt, művelt világpolgárt jelentett. A két ember most egy pár és üzlettársak nem kis dolgokban. A költészet, mint valóság Sass Ervin: Remény a kék paripán című verseskötetéről — 1981-ben disszidáltam, szerintem hamarabb is tehettem volna — nevet a kedves mosolyú, laza mozgású Anikó. — New York, Los Angeles, a film, a színház, a televízió világába sikerült felküzdenem magam odakinn. Van az életemben egy igen fontos férfi, a ti­zenhét és fél éves fiam, amerikai állampolgár vagyok. Budapest és Los Angeles között élem az életem. — A televízióban mostanában lát­hatják egy új műsoromat Tiszta Holly­wood címmel, amely valójában egy szórakoztató-ipari magazin. Hamaro­san megjelenik egy könyvem Magyar- országon, Oscar? címmel. Tudtommal ugyanis nincs szakirodalma az Oscar- díj történetének, hát én most ennek a megalapításával próbálkozom. Tíz Oscar-kiosztáson voltam jelen, mint magyar újságíró. Túl néhány házassá­gon, Pali mellett úgy tűnik, megtalál­tam a helyem, három nagyon komoly közös üzleti vállalkozásunk van. Az HBO-mozicsatoma hollywoodi sájtó- összekötőiként is dolgozunk. Bokor Pál közvetlen, jó humorú és ugyancsak újságíró. — Van egy sajtószolgálatunk — mondja—, PR-ügynökségként is dol­gozunk, produkciós irodát működte­tünk. Négy komoly játékfilmtervet dé­delgetünk, remélem producerként meg is valósítunk. A rendkívül népszerű, sokoldalú Lőrinc L. László író, azaz Lawrence Leslie L. néven megjelent A keselyű gyászzenéje című könyvéből (angolból fordította Zsigmond Vilmos) a Szelíd motorosok operatőrével angol—magyar—indiai koproduk­cióban kezdjük a forgatást szeptember­ben Bombayben. Budapesten készül­nek a belső felvételek, Indiában a kül­sők. Remélhetően jövő tavasszal talál­kozhatnak a mozinézők a filmmel. Készülünk rá, de nem tartunk sehol még, hogy Lengyel Menyhért Waterlói csatáját filmre vigyük. Még nem árul­tam el senkinek, hogy egy ellen- Drakulát tartogatunk a mozivászonra, Báthory Erzsébetről, a véres életűnek minősített asszonyról. Ez évekbe tel­het, amíg megvalósul, bár a színhelye nem akadály, a sárvári kastély teljes felújítása az egyik feltétele. Békéscsa­bára Anikó miatt jöttem el, a megyé­ben Szarvason túl még nem jutottam a vidék megismerésében. Azt már látom, hogy szebb a megyeszékhely az autóút felől, mint vonaton. A legkellemesebb „csalódás” pedig a szállodánk volt, amely egyáltalán nem a megszokott színvonalú vidéki gamizon. Bede Zsóka Tengerre, tata! (n) Jack Lemmon és Walter Matthau, az amerikai filmvígjátékok „furcsa pá­rosa” már sok közös filmmel megör­vendeztette, megnevettette a kö­zönséget, elég, ha csak A szomszéd nője mindig zöldebb sorozatot, vagy a Haver, haver című filmet említjük. Legújabb közös vállalko­zásuk, a Tengerre, tata! egy ingye­nes luxushaj ókázás kalandjait me­séli el a korábbi szerepektől nem kevesebb bonyodalommal. A két fő­hőst ugyanis — bár nem a parkett ördögei — szalontáncosként szer­ződtetik az útra, ám az öregek in­kább fiatal nőkre vadásznak... Nem véletlen, hogy a februári videopiac egyik sikerdarabja Martha Coolidge filmje. Békés megyében nem ismeretlen Sass Ervin neve, sokan lehetnek há­lásak neki, akiket felfedezett, elindí­tott a költői, írói, újságírói pályán. Nemcsak mint lírikus tartja számon a szellemi közélet, hanem mint új­ságírót és irodalomszervezetőt is, akinek a fáradhatatlan koordináló tevékenysége olyan nívós fórumot teremtett az elmúlt évtizedekben, mint a Köröstáj Irodalmi Társaság és az ehhez kapcsolódó irodalmi mel­léklet. A Köröstáj megszűnése óta új periodikák alakultak és szűntek meg, de Sass Ervin ugyanaz az em­ber maradt, a szellemi értékekre rá­hangolt individuum. Mostanában egyre termékenyebb, hisz ’97-ben két kötete is megjelent. A Helios Ki­adó gondozásában a Sziklákat görge­tő bogarak (amely egy képzeletbeli hajónapló részleteiből ad ízelítőt, prózaversek formájában), s a Tevan Kiadónál pedig Remény a kék paripán címmel jelentette meg új és válogatott verseit. Olyan lírikus szólal meg a hömpölygő, lendületesen áradó versekben, aki átél­te világállapotok nagy fordulatait, ko­ronatanú, krónikás és egyben kritikus szemlélője (megéneklője) is ennek az ellentmondásos kornak. Ritka szeren­cse, hogy akad még poéta, aki feladatá­nak tartja a társadalmi közérzet érzé­keltetését, a korhangulat pontos leírá­sát. Mégsem nevezném korszerűtlen­nek, még csak nem is posztrealistának (nem pusztán valóságábrázolás az, amit csinál), inkább impresszionista költőnek érzem, aki parnasszista (klasszikus veretes) stílusban közli be­nyomásait. Megőrzött valami fontosat az elődök (Sinka István, Simonyi Im­re) iróniájából, a képszerűséget és a személyességet is jól ötvözi. Korábbi verseihez képest előrelépés a patetikusság, a retorikai beszédmód felcserélésre poentírozó hajlamra, a szókimondás szűrtebb, elvonatkozta- tottabb, a versmondatok ívet alkotnak a művek fölött, s szerves, organikus szövegek születnek ezáltal. Leletek a hatalomvágyról, az önzés­ről, a szeretet megszűnéséről. Katarti- kus opusok, bölcseleti töltésű üzene­tek. De nem gondoljuk azért depresszi­ósán sötét, kozmikusán pesszimista al­katnak a versek szerzőjét, hisz ő sze­retné megmenteni ideáinkat, az illúzi­óktól viszont (nagyon finom gesztu­sokkal) meg akar szabadulni. A „nosztalgiára hajlamosaknak” lehet ajánlani a kötetet, de a töprengőknek is jó alkalom ez az olvasmány arra, hogy szembenézzenek önmagukkal. „Mondják, hogy a május egyfajta csa­lás csupán, tréfa arról, hogy tavasz. Egy aprócska lány kis kezében szét­morzsol egy réti margarétát.” (Margaréta-kód) A vers szerkezete olyan, mint egy zeneműé, jelentésréte­geit a teremtőképesség műgondja ala­kítja, beszédmódját a személyiség sa­játos szóhasználata, nyelvi rezonanciá­ja. A költeménynek is megvannak a belső terei, rejtekhelyei, ahol rábuk­„Szellemi értékekre ráhangolt indi­viduum” kanhatunk új befogadói tapasztalatok­ra, felfedeznivaló titkokra, élmények­re. „Rajzolunk ketten vonatot, Csiz­más Kandúrt, Pinokkiót, nagy halat vagy kerekecske-dombocskát, itt va­gyok neked, én melléd ülök, ha tévét nézünk és odahajtom a fejem, aztán el­mondod a három csillag meséjét és gyönyörű szappanbuborékot fújok, hogy felrepülhessenek az égre, ahol a holdacska sétál.” (0 én és libagá) Sass Ervin opusainak szervezettsé­ge, szervessége is jól áttekinthető kris­tályok összekapcsolódásaihoz hasonlít, természeti struktúrákra, billentyűk és hangok finom ritmikájára. Groteszk etűdök, lírai monológok szólalnak meg, melyekben a morajló reflexiókon túl ott lüktetnek a lélek tájképei. A né­hol már-már abszurdba hajló tűnődé­sek játékokkal teli világát átszövi az emlékezés és képzelet harmóniája, a létezésben fellelhető örökös ambiva­lencia. „Jársz-kelsz a fénytelen fényben, tótágast sétál benned a világ, a kapasz­kodók jelzői elpotyogtak, a kapaszko­dók is, így aztán nem minősíthetőek, csak jársz-kelsz és megrázod magad, mintha még tudnád, az örömöt nem ke­resed, leértékelődött, nincs.” (Vará­zsolás)i A szemlélődés fontos narratív pozí­cióként jelenik meg a szövegekben. Hol egy bitó, hol egy koszorú alatt vil­lan meg a történelem, mint elbeszélő esemény. Olykor a narrátor „alászáll” és segítő szándékkal elvegyül az addig figyelt dolgok között. A széles távlato­kat átfogó látás lehetősége is izgatja a mesélőt. „Idebent csend odakint zűrza­var, a naptár a szemedbe vihog, ide­bent Marcella napja odakint sár latyak szemét.” (Keretben) A szerző jóvoltából az olvasónak is ördöge van, azt az értékeket veszejtő, hiányokkal teli, s mégis egyre megszo­kottabbá vált létállapotot a Remény a kék paripán című könyvet olvasva, újra elviselhetőnek érezheti. Kántor Zsolt Olyan szépen fújta, hogy különdíj lett belőle... Csabai pánsípos sikere Romániában A békéscsabai Marksteiner Béla au­tószerelőként ugyan nyugdíjba vo­nult, de legkedvesebb hobbijával nem szakított. Sőt ezentúl még több ideje jut arra, hogy szívhez szólóan vagy éppen lendületesen, talpaláva- lóként fújja pánsípjait. Hajdanán a maga szórakoztatására kezdte a hangokat kicsalogatni a nem mindennapi hangszerből. A té­vében látta, hogy kis csövekből, né­mi szájmozgással milyen gyönyörű dallamok jönnek ki. Ez így szépen is hangzik, de a szép hangzás elérésé­hez minimum hangszer is szükségel­tetett. Marksteiner Béla azonban itt­hon hiába érdeklődött, rá kellett döbbennie: ez nem a pánsípok orszá­ga­Annyit mindenesetre megtudott, hogy Romániában szinte népi hang­szernek számít ez, és kiváló zenészek fújják. Először fából, majd bambusz­nádból készült pánsípokra is szert tett kint, aztán Bukarestben egy szakava­tott mester vezette be a hangszerkeze­lés rejtelmeibe. Természetesen sok-sok gyakorlás, kazetták, lemezek beszerzé­se, és ezekről a dallamok elsajátítása is kellett ahhoz, hogy ő is mesterré vál­jon. Hogy ez mennyire sikerült neki, azt számos fellépése, fesztiválokon nyert díja bizonyítja. Meglepő — de nem egyedi —, hogy külföldön és hazánk távolabbi részein sokkal jobban keresik, ismerik és elis­merik, mint szűkebb pátriájában. Leg­utóbb Romániában, Drobeta Turnu Severinben rendeztek egy nagyszabású nemzetközi népzenei fesztivált, és a csabai pánsípos itt a közönség és a zsű­ri csodálatát is kivívta. így ő kapta a fesztivál különdíját, és egyben meg­hívták az októberi, svájci pánsípos vi­lágtalálkozóra. — A romániai fesztiválra a Gyulai Román Szövetség támogatásával jutot­tam ki. Nagy megtiszteltetés volt szá­momra, hogy a fesztiválon én képvi­selhettem Magyarországot, illetve a hazai románságot. Úgy érzem, nem vallottam szégyent — mondta hazaér­kezése után. Erre bizonyság az is, hogy ő fújhat­ta el az első dalt a gálaesten. És hogy itthon milyen lesz a folytatás? A ze­nész elmondta: ha hívják, szíves-örö­mest hóna alá kapja pánsípjait, és már indul is. Persze sokkal élvezetesebb, színesebb a zenei élmény, ha más hangszer is társul a pánsíphoz. Ehhez elég például egy gitár is. Ismereteit is szívesen átadná a fiataloknak, hogy megmutassa: ennek a hangszernek va­rázsa van, mégha kevesen ismerik, fúj­ják is. Nyemcsok László Marksteiner Béla pánsíppal fújja a magáét FOTÓ: lehoczky Péter

Next

/
Oldalképek
Tartalom