Békés Megyei Hírlap, 1997. december (52. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-24-26 / 300. szám
&RRKÉS MEGYEI HÍRLAP - KARÁCSONY 1997. december 24-26., szerda-péntek Beszélgetés Sófalvy Márton címzetes esperessel, római katolikus nyugalmazott plébánossal „Három találkozásom báró Apor Vilmossal” mám van, csak menjek, keressem fel, segít ha tud. Közben történt egy érdekes eset. A bombázások szünetében bejött egy fiatal lelkész a kapuvári járásból, Pusztacsaládról. Mutatta azonnali behívóját katonai lelkészi szolgálatra, s Apor Vilmos arca ártatlan, szinte gyerekes volt. Szelíd, rang nélkül is egyszerű főúr, aki mindenkinek jót akart Az első... — Mikor és hol találkozott először Apor Vilmossal? — Közel hatvan éve, 1940 nyarán, Debrecenben. O, mint gyulai plébános, én pedig, mint negyedéves teológus voltam jelen. Fehér asztalnál találkoztunk, vendégek voltunk mindketten. Apor Vilmos évfolyamtársa, Beöthy György debreceni apát, püspöki hivatali igazgató ezüstmiséjére volt hivatalos, egy hétköznap. Lindenberger János apostoli kormányzó — aki Apor előtt volt plébános Gyulán — a mise után ebédet adott a résztvevőknek. Ahogy fehér asztalnál szokásos — különösen évfolyamtársak között —, cukkolták egymást. Beöthy — aki szellemes ember hírében állott — bihari kisnemesi családból származott, kurta nemes volt. Apor Vilmos ezzel szemben mint köztudott, báró volt, s mint ilyen egyetlen az egyházmegyében. Ezért, míg püspökké nem szentelték általában mindenki csak Bárónak szólította. Mivel a kurta nemes és a báró szerették egymást fricskázni, Debrecenben is ezt tették. Ezúttal Beöthy kezdte. Amikor a báró a bécsi szeletért nyúlt, megszólalt: — Tanuljanak a Bárótól etikettet. Apor Vilmos keze elkezdett reszketni, arca elpirult, s a bécsi szeletet a tányér helyett az abroszra ejtette. Beöthy felkapta a húst és a saját tányérjára dobta a következő szavak kíséretében: — Még ennyit se lehet tanulni a Bárótól! A házigazda Lindenberger erre rosszallóan megjegyezte: — Nana! Ilyen ízetlen tréfát nem szívesen tűrök az asztalnál! Apor Vilmos elpirult és szelíden bocsánatot kért. Az ügy részéről be volt fejezve, nem mutatott sértődöttséget, haragot sem tartott. A történtek után hosszan kutattam a tekintetemmel. Arca ártatlan, szinte gyerekes volt. A szelíd, rang nélkül is egyszerű főurat láttam meg benne, aki mindenkinek jót akar. Sík Sándor gyönyörű sorai jutottak eszembe: „Embernek lenni / Csak embernek, semmi egyébnek, / De annak egésznek, épnek / Föld szülte földnek / És Isten lehelte szépnek.” Ötvenhét esztendő múltán is elevenen él bennem a kép. Semmi másra nem emlékszem az ebédről és a diskurzusról, csak erre a pillanatra. A második... — Mikor találkoztak másodszor? — A háború alatt, 1944. október 11-én Győrben, a püspökvár pincéjében, amelyet akkor légvédelmi óvóhelynek rendeztek be. Öt órát töltöttünk együtt, mert több hullámban jöttek a repülőgépek. Az előzményekről annyit, hogy a Déli pályaudvarról utaztam Győrbe. Miközben vártam a vonatra, légiriadót fújtak. A Vérmezőre rohantam és be akartam szaladni valamelyik óvóhelyre. Egyikbe sem engedtek be, mind zárva volt. Ezzel szemben Apor Vilmos nyitva tartotta a légvédelmi pince ajtaját és mindenkit befogadott válogatás nélkül, aki az utcáról bement. Flarminc-negyvenen lehettünk a pincében. — Hogy került oda esperes úr, hiszen ha jól tudom, akkortájt Csorváson teljesített szolgálatot. — Valóban, Csorváson voltam káplán, kétéves pap. A plébánosom a szovjet csapatok előrenyomulása láttán úgy döntött, elhagyjuk a községet. Azt mondta, az öccséhez megyünk, aki gimnáziumi tanár Kiskunfélegyházán. Ha a front elvonul, majd hazajövünk. Soha nem felejtem el, péntek volt, október hatodika. Hajnali hatkor ünnepi szentmisét tartottunk az aradi vértanúk emlékére. A hívek olyan nagy számban jöttek gyónni, hogy nem tudtam kijönni a gyóntatószékből. A mise után egy beteghez rohantam az udvaron keresztül. A plébánosom akkor már benn ült a kocsiban a sofőrrel és házvezető húgával együtt. Odaszólt nekem: — Márton, Márton, majd jöjjön utánunk kerékpáron, Szarvason megállunk. — És utánuk biciklizett? — Mit tehettem? Délután háromra értem Szarvasra. Útközben senkivel nem találkoztam, mindenki elbújt, félt az oroszoktól. Épp hogy beértem, rögtön indult a kocsisor Kiskunfélegyházára, de ott már nem jutott nekem hely, mert a rokonság mindet elfoglalta. Másnap átmentem Kecskemétre, kiálltam az útra, fogtam egy kocsit, azzal mentem fel Pestre. — Az imént azt mondta, Győrbe tartott... — Igen, de a Báró kiadta, hogy az azonnali behívóval frontra szólított papjainak pótlására szívesen fogad fiatal papokat a nagyváradi egyházmegyéből, csak jelentkezni kell Witz Bélánál, a hercegprímás budapesti helynökénél. Apor két gyulai káplánjával együtt hárman mentünk jelentkezni az érseki helynökségre. Nem részletezem a dolgot, amikor tovább - akartam utazni Győrbe, nem fértem fel a vonatra, így csak kilencedikén délután érkeztem a Rába-parti városba. A Báró nem volt otthon, Pannonhalmára ment, onnan Esztergomba, ahol Serédi Jusztinián hercegprímással tárgyalt egy zsidók védelmében írott nyilatkozat kiadásáról. De mert Apor Vilmos magával vitte Gyuláról a házvezetőnőjét, aki a két káplánhoz hasonlóan ismert engem, szívélyesen fogadtak, így lettem vendég a püspökvárban a püspök tudta nélkül. — Végül is hogyan és milyen körülmények között találkozott Apor püspökkel? — A Báró két nappal később, 11-én érkezett haza, s reggel kilenckor fogadott volna, de — mivel légiriadót fújtak — egyenest a pincébe mentünk. Különös amit mondok, de hálás vagyok a sorsnak, hogy a légópincébe kényszerültünk, mert Apor Vilmost ott, mint lelkipásztort is megismerhettem. Vezette az imádságot és az énekelést, majd beszélgetett, ismerkedett válogatás nélkül mindenkivel. Sparheltet vitetett az óvóhelyre, két apáca főzött rajtuk, hogy mindenki kaphasson egy tál meleg ételt. Pest után, ahol egyetlen óvóhelyre sem engedtek be, ez maga volt a csoda. A pincében volt idő beszélgetni Apor püspökkel. Részletesen kifaggatott, ki vagyok, mi vagyok. Amikor megtudta, hogy Trianon után kerültem Magyarországra mégpedig Erdélyből, előbb Szolnokra, majd Debrecenbe, még inkább megnyílt és beszélgetésünk témája is a közös szülőföld lett. Kölcsönös empátia és együttérzés alakult ki közöttünk. Olyannyira, hogy azt mondta, bármikor bármilyen problékérte a püspököt, nevezzen ki a helyére valakit, mert új plébánia építésébe kezdett és félt, hogy széthordják az építőanyagot. Mivel én voltam az egyetlen pap az óvóhelyen, Apor püspök azonnal kinevezett Pusztacsaládra. Az erről szóló papírt máig őrzöm. A püspökvár pincéjében a Báró személyében a papot, a főpapot, a lelkipásztort ismertem meg. Mit nyújtott ő nekem? Befogadott az egyházmegyéjébe, álláshoz juttatott, otthont adott. Ezt soha nem lehet elfelejteni. A harmadik • •• — Ezt követően nem sokkal ismét találkoztak. Nem túl sokára, hiszen pár hónappal később Apor Vilmost meggyilkolták. — Harmadjára halála előtt nem egészen négy héttel, 1945. március 5-én találkoztam vele. Az előzményekről annyit, hogy a püspök úr a helyemet Pusztacsaládon az uradalmi kastélyban jelölte ki. A kúriában két család lakott. Egy Újfalussyné nevezetű özvegyasszony a két gyerekével. Nekik Győrben is volt lakásuk, általában ott laktak, csak akkor jöttek ki, amikor bombázásokat jeleztek. A kastély másik részében Madarassyné lakott, egy földbirtokosné, akinek férjét zsidó származása miatt deportálták. Két lányával lakott ott, az egyik 18, a másik 15 éves volt. — Hogyan fogadták? — Amikor beköltöztem az Újfalussyné lakta szárnyba, a tulajdonosnő nem tartózkodott otthon. Amikor viszont megérkezett, felháborodott, mert a püspöki hivatal elfelejtette értesíteni odatelepítésemről. így aztán azonnal kitett. Az ajtóval, ablakkal épphogy ellátott féligkész plébánián húztam meg magam. Nem sokáig, mert újabb fordulat következett be az életemben. Ennek megértéséhez tudni kell, hogy a közeli Röjtökmuzsaj repülőterét birtokba vették a németek, s a mi kastélyunkat szemelték ki Gestapo-központnak. Hogy be tudjanak költözni, mindkét családot kitették onnan. Újfalussyék bementek Győrbe, Madarassyékat pedig a plébániámra költöztették. Vízkeresztkor, amikor a délutáni litániáról mentem haza, a plébánia bejáratánál egy SS-katona állt és intett a kezével, hogy nem enged be. Az ajtóra mutatott, a rászögezett sárga csillagra. A plébániát zsidó háznak nyilvánították, engem pedig megfigyelés alá helyeztek, mint zsidó barátot. — Bár kegyetlen idők jártak akkor, de önmagában ez kevésnek tűnik a megfigyelés alá helyezéshez. — Valóban, a bajt inkább az okozta, hogy a Szálasiék által a helyi közigazgatás ellenőrzésére kinevezett katonai parancsnoknak, egy alezredesnek vonakodtam segíteni. Arra kért, hirdessem ki a templomban, hogy szállás kell neki. Kérését megtagadtam, az egyébként is képtelen volt, mert a község telezsúfolódott Budapestről menekült közhivatalnokokkal, akik nem esküdtek fel Szálasira. Az alezredes feljelentett a katonai parancsnokságon azzal, hogy akadályozom neki, mint Szálasi megbízottjának a munkáját, ezért behívtak munkaszolgálatosnak. Ezt követően hetente kétszer jelentkeznem kellett Kapuváron. Három hét után megtudtam, hogy a következő héten elvisznek a frontra aknát szedni. Ekkor úgy döntöttem, élek azzal a lehetőséggel, amit a püspök a légópincében felajánlott, vagyis ha bármilyen problémám van, megkereshetem. — Hogyan fogadta Apor Vilmos, aki akkortájt a zsidók védelmében tett lépéseiért, majd Mindszenty és Shvoy püspökök sopronkőhidai internálása miatti tiltakozásáért igen nehéz helyzetbe került, a Gestapo is, meg Szálasiék is többször megfenyegették. — Nagyon vacilláltam, meg merjem-e kérni a Bárót, hogy járjon el személyesen az ügyemben a német hadtestparancsnokságon. Végül felkerestem és kérésemet teljesítette. Hogy milyen megaláztatásba és önmegtartóztatásba került kérnie, el lehet képzelni. Ott, akkor nem csupán az embert, a főpapot és a jó lelkipásztort, hanem immár a rejtett szentet is megláttam benne. Apor Vilmos több volt, mint ember. Valódi, Krisztust követő keresztény volt. Keresztény abban az értelemben, hogy Krisztus-hívő, Krisztusnak tanúságot tevő. Nem a gyilkos golyó tette őt naggyá, hanem az önmagát is feláldozni kész magatartás, amely megmutatkozott Gyulától kezdve egész életén át. Odaadó ember volt, odaadta a szolgálatát másoknak, életét a védenceinek. Az örökség... — Ezt követően többet már nem találkoztak... — Sajnos nem. Akkor még nem gondoltam, hogy az lesz az utolsó. Következett viszont egy hosszú találkozás 1953 és 1957 között azokkal, akikkel jót tett, s akik között dolgozott 25 éven keresztül Gyulán. Ott jöttem rá 1956 vészterhes napjaiban — amikor a haldokló plébános helyett át kellett vennem az ügyek intézését — a babitsi mondat igazára: „vétkesek közt cinkos aki néma.” Megtanultam, nem lehet hallgatással, pilátusi kézmosással elintézni dolgokat. Nem lehet ügyek fölött továbblépni azzal, hogy nem rám tartoznak. A Bárónál láttam és megtanultam, hogy csak kiállással lehet megoldani lehetetlennek tűnő helyzeteket. Nem erőszakosan, hanem keresztény módon, meggyőzéssel, a rend fenntartásával. A mai fiataloknak is nagy szükségük lenne az Apor Vilmoshoz mérhető tanúságtevőkre, Olyanokra, akik hozzá hasonlóaft emberek tudnak maradni akkor is, amikor az embertelenség kerül hatalomra. Büszkén mondhatom, hatott rám Apor püspök kiegyensúlyozottsága és áldozatkészsége. Példája nyomán megtaláltam a keresztény utat. A nála tapasztalt magatartás miatt nem sodródtam sem békevonalra, sem ellenkezőjére, a reakciósra. Börtönbe se kerültem, de áruló se lettem. Igaz, karriert se csináltam. Maradtam, aki voltam, Sófalvy Márton. Ember az egyre embertelenebbé váló világban. Törekszem adottságaimhoz képest Apor Vilmos példáját követni, másokért élő ember maradni, egyre hanyatló erőmmel tovább szolgálni. Arpási Zoltán : "*b „Maradtam, aki voltam, Sófalvy Márton. Ember az egyre embertelenebbé váló világban. Törekszem Apor Vilmos példáját követni, másokért élő ember maradni” FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER Sófalvy Márton címzetes esperes 1942 és 1990 között különböző beosztásokban teljesített szolgálatot: Endrődön, Csorváson, Pusztacsaládon, Békéscsabán, Debrecenben, Gyulán, Szarvason, Szentetornyán, majd ismét Csorváson, végül Tótkomlóson. Nyugdíjba vonulása, 1990 óta kisegítői minőségben dolgozik Szegeden, illetve Békéscsabán. Az Egyházmegyei Teológiai Tanfolyam békéscsabai tagozatának tanára és igazgatója a mai napig. Azon kevés, még élő lelkipásztorok közé tartozik, akik személyesen is ismerték a novemberben boldoggá avatott báró Apor Vilmost. Háromszor találkozott vele. Erről kérdeztük a nyolcvanhárom éves esperest.
