Békés Megyei Hírlap, 1997. december (52. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-24-26 / 300. szám
1997. december 24-26., szerda-péntek KARÁCSONY Akik számára a halál csupán egy állomás Különös Rozika és a nagy advent Nyolcéves kora óta a Bibliával kel és fekszik A kis Rozika rokonsága különösen anyai ágon — Jakó Károly (nagyapa) és Mózes Julianna (nagymama) házassága révén — igen terebélyes volt. Egy 1936-ban készült felvétel szerint éppen 36 tagot számlált a család. A népes famíliában senki sem volt haragban a másikkal, még csak szóváltásról sem lehetett hallani a családon belül. Ebbe a famíliába bárki került is be idegenként, azt a többiek azonnal befogadták. S bár a családtagok tősgyökeres reformátusok voltak (Jakó Károly, az anyai nagyapa például presbiteri rangban állt), ha valaki kikeresztelkedett, azt is tiszteletben tartották. A szeretet, amely ebben a családban uralkodott, mindent legyőzött: a másságot, a haragot, az irigységet és egyéb, ehhez hasonló gyarló emberi tulajdonságokat. így érthető, hogy nemcsak Dajkáék számára hozott 1927 szép karácsonyt, de Rozika számára is, hiszen a legtöbbet kapta gyermekkorában, amit földi halandó kaphat: a szeretet hatalmát. Az eddigiekből könnyen kitalálható, hogy e szerencsés sarka- di kislány ebben az esztendőben töltötte be 70. születésnapját. Élete alakulásában meghatározó volt az a meleg családi légkör, amely gyermekkorában körülvette, ugyanakkor ki is rítt a környezetéből, amolyan kakukktojásnak számított a rokonságban. Nyolcéves koráig élt a szeretetteljes református közegben, mígnem ekkor elhatározta, ha felnő, kikeresztelkedik, és az adventisták sorába lép. A ma 70 esztendős asszony így emlékszik vissza erre a pálfordulatra: Jézuska a kulcslyukban — Nyolcéves koromig szentül hittem, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát. Az egyik nagyné- ném állítása szerint a Jézuska még a kulcslyukon is bemegy a szobákba. Csak azt nem értettem, hogy amikor a feldíszített fenyőfát áthúzza a kulcslyukon, az a sok dísz meg encsem- bencsem hogy nem esik le róla!? De azért mégis hittem, hogy így van. Ugyanígy bevettem a gólyamesét is. Annál inkább igaznak tűnt a dolog, mivel Sarkad környékén mindig sok gólya fészkelt. Ekkorra azonban már édesapám megtanított írni, olvasni. A református családunkban nem volt vitás, hogy a Biblia olyan írás, amiben benne van minden igazság. így aztán nem csoda, hogy mindenre ebben kerestem a választ. A karácsonnyal kapcsolatban azonban sehol sem találtam utalást arra, hogy a Jézuska feldíszített fenyőfát visz az embereknek, akár a kulcslyukon át is! Amikor aztán megszületett a húgom, minden világossá vált. Azért nem találtam egyetlen szót sem erről a Bibliában, mert a feldíszített karácsonyfát az emberek találták ki. Ekkor ugyanis a szüleim bevontak a fadíszítésbe, és meg is mondták, hogy a kishú- gomnak fogunk vele örömet szerezni. Nem a Jézuska díszített, hanem mi, a család. Ez az élmény arról győzött meg, hogy továbbra is a Bibliát kell minden igazság forrásának tekintenem. Sokszor nem értettem a lelkész bácsi ellentmondásait sem a hittanórákon, nos, ilyenkor is a Bibliában kerestem magyarázatot kétségeimre. Ha a Bibliát olvastam, úgy éreztem, közelebb vagyok a Megváltóhoz, aki bizonyos, hogy egyszer újra eljön majd közénk. Ekkor határoztam el, hogy adventista leszek. Az adventisták ugyanis egész életüket ennek a visszatérésnek a reményében élik. Rozika néni nem szégyellte bevallani, számára a karácsony nem pont ugyanazt jelenti, mint sokaknak. — Amikor gyermek voltam, még nem volt ekkora kultusza a karácsonynak, mint ma , — mondta. — A családok, a rokonok sokkal összetartóbbak voltak, és a szeretet nemcsak azon az egy-két erre kijelölt napon működött. Most talán azért hangsúlyozzák annyira, mert az év nagy részében az embereknek nincs idejük meg energiájuk törődni a másikkal, nincs idejük kimutatni a szeretetüket. A mára kialakult túlzott ajándékozás is csak pótszer. Sokan úgy hiszik, az ajándékok halmaza pótolhatja azt, amit érzésekben kellene a másiknak adniuk. És nem csupán karácsonykor, hanem egész éven, sőt, egész életükön át... A kakukktojás édesanya Nagyjából ilyen világnézethez kellett aztán Rozika néninek párt találnia az életben. A hasonló világnézet volt a legfőbb feltétel, amit kikötött magában a tizenéves Dajka Rozália. Ezentúl még hét jelzőt írt össze, amilyennek a jövendőbelijének lennie kellett. Édesanyja, mint a család első számú kakukktojása, már 1936-ban adventista lett, s e vallás szabályai nem engedték, hogy leányát bálba kísérje. Rozáliát a nagynénik vették pártfogásukba. „Nehogy te is adventista légy!” — figyelmeztették, ám a serdülő kislánynak — édesanyjától függetlenül! — már ekkor szilárd elhatározása volt a Hívővé válás. A jóeszű, iskolát kedvelő bakfislánynak számos udvarlója akadt. De a nyolc feltétel egyszerre egyikükben sem összpontosult. így aztán Dajka Rozália olyan sokszor ejtette ki a „nem” szót, hogy már álmából is ezzel ébredt. Egy szilárd világnézetű kislány, aki egy rakás fiatalembert kikosarazott. így emlegette a család és az iskolai környezete. Valaki meg is mondta neki: „Ej, de különös lány vagy te, Rozika!” Az ima megfogant Sarkad után 1938-ban a jobb megélhetés reményében egy gyulai tanyára költözött a család. Dajka Rozália a Gyula-Szabadkai tanyasi iskolában folytatta a Sarkadon megkezdett tanulmányait, s erre az időszakra esett a felnőtté válása is. Az 1944-es nagy bombázások idején a légnyomás betörte az iskola valamennyi ablakát. A huzatos épületben nem folyhatott tanítás. Az ablakok megcsináltatá- sához pedig — mint annyi minden egyébhez — nem volt pénz. Jótékonysági estet kell tartani, s lesz pénz — találta ki a „különös” Rozika. Az ötleten mindenki fellelkesedett, s a gyerekek rögtön betanulták a Rozika által szerzett három egyfelvo- násost. (A sarkadi népi színjátszók segítették ki egykori földijüket e három darab odaköl- csönzésével.) A Végh Sándor tanító segítségével betanított előadás igen nagy sikert aratott, s a pénzből — ahogy tervezték — az ablakok beüvegezése is elkészült. De nem menjünk ennyire előre! Az előadás napján Dajka nagymama azért imádkozott, hogy a „különös” unokája torkán végre akadjon már meg az az elhíresült „nem” szó. Úgy tűnik, Dajka nagyit meghallgatta a Jóisten, mert ezen a napon szokatlan dolog történt... Meleg május volt, a gyerekek többsége hazament a két előadás között vacsorázni vagy egy kicsit lepihenni. A tanya, ahol Rozikáék laktak, azonban mesz- sze volt, így ő a szünetben is maradt. Nem messze az előadás helyszínétől két egyenruhás férfi politizált. A fiatalabb, délcegebb fiú felkeltette a fiatal lány érdeklődését. Rozikának, aki addig sohasem nézett a fiúkra az inggallérjuknál feljebb, most megdobbant a szíve. Különösen akkor, mikor a legény megszólította őt az iskola udvarán lévő kútnál: „Legyen szíves adjon vizet!” Néhány szó után azonban otthagyta a leányt, s tovább politizált a tanító úrral. Rozika szíve összeszorult: miért csak eny- nyit szólt hozzá!? Ám mikorra a táncmulatság következett, már meg is feledkezett a kis incidensről. Egészen addig, amig a kérők soraiban fel nem bukkant az egyenruhás fiatalember. A nagymama imája megfogant: a szokásos „nem” Rozika torkán akadt. A jótékonysági est után pár fiappal Rozika levelet kapott. Az egyenruhás férfi, Tamás András írt neki. S csodák csodája, a levélben benne foglaltatott mind a qyolc feltétel, amilyennek Rozika a jövendőbelijét szerette volna. Ember nem volt, aki ne látta volna, őket az Isten is egymásnak teremtette. Persze az élet azért nem habos torta. Az újdonsült páré sem volt az. Lehet, hogy az átlagos ember már az elején feladta volna azt, amit a Tamás házaspár egy egész életen át nem adott fel. Ebben a hitük segítette őket és az a mérhetetlen szeretet, amely összekötötte őket... Veszélyben egy karrier Az egyenruhásoknak nem volt könnyű dolga abban az időben, amikor ők frigyre léptek. Az egyenruha kötelezett, mégpedig arra, hogy a viselője és hozzátartozói feltétel nélkül elfogadják és alárendeljék magukat az akkori hatalom elvárásainak. — Először Békésre kerültünk — emlékezett vissza a Dajka Rozáliából lett Tamás Andrásné. — A férjem őrsparancsnok lett, ami igen nagy elfoglaltsággal járt. Sokszor voltam egyedül, így érthető, hogy kerestem a társaságot. Mivel a világnézetem ekkorra sem változott, egyértelmű volt, hogy a helyi adventista közösségben találtam hittestvéreket. Igaz, én közülük is kiríttam egy kicsit, hiszen míg szombatonként az imaházban voltam, addig vasárnaponként moziba mentem. Szükségem volt ugyanis arra, hogy kitekintsek a világ dolgaira. Ä tudást már gyermekkorom óta szomjaztam, és nagyon rossz érzés volt, ha nem tudtam, mi történik körülöttem vagy a nagyvilágban. Sohasem láttam hegyeket, tengert, felhőkarcolókat, csak olvastam róluk. A mozivásznon azonban látni is jó volt mindezeket. A filmek a nagyvilág számtalan csodáit láttatták velem. — Persze ezzel együtt nem számoltam fel a református családi hátteret sem — folytatta. — Szerencsére, a családban mindenki tiszteletben tartotta adventista szokásaimat. Olyasmit például, mint a szombat, azaz a Biblia szerinti ünnepnap megtartását. A férjem sosem lett adventista, de vallásos lévén szintén meghajolt adventista világnézetem előtt. Pedig éppen az én szokásaim miatt került veszélybe a karrierje. Neki létfontosságú volt a rendőri állás, ezért komolyan mérlegelnem kellett a tetteimet. Hivatalosan még nem tértem át az adventista vallásra, de az imaházba járás, a szokásaim elárultak minket. Ennek az lett a következménye, hogy Bandit egy szolnoki büntető- századba osztották be, miután Füzesgyarmatra kerültünk. O Szolnokon, én Gyarmaton. Az ügyre úgy tekintettem, hogy ezzel vége a férjem karrierjének. Úgy véltem, most már minden mindegy, átkeresztelkedem. E próbatétel után Isten azzal jutalmazott meg, hogy Bandit teljesen váratlanul hazaküldték Gyarmatra, ahol visszakapta az őrsöt. Persze a káderlapját azért nem mosták tisztára. Az állt benne, hogy én, mint szektás feleség befolyásolom őt, ezenkívül hitvalíásommal „mérgezem” a környezetem is. Mindegy, a lényeg, hogy újra együtt voltunk, és én hivatalosan is beléptem az adventisták soraiba. Nyugalmunk azonban továbbra sem volt, hiszen a „drót nélküli” telefonon hamar híre ment az át- keresztelkedésemnek. Egy őrnagyot küldtek ki Gyarmatra Budapestről, aki megpróbálta meggyőzni Bandit, hogy váljon el tőlem. „Inkább az egyenruhától!” — válaszolta a férjem. Ekkor Hajdú-Biharba vezényelték, nehogy Gyarmaton . „megfertőzzem” az embereket. Én itt is megtaláltam az adventista közösséget. Igaz, minden alkalommal 30 kilométert kerékpároztam, hogy találkozhassam velük, de megérte. Olyan volt számomra ez a közösség, mintha egy nagy akkumulátorral feltöl- tötték volna a lelkem. Hanem hamarosan ennek is híre ment. Ezúttal egy hadnagyot küldtek, aki egyenesen engem próbált meggyőzni. Magam sem tudom, honnan merítettem akkora bátorságot, de nem ígértem meg, hogy szakítok a közösséggel. Sőt, felvilágosítottam, hogy az új alkotmány mindenki számára biztosítja a szabad vallásgyakorlást. Ezt az akadályt ugyan elhárítottam, de a vallásom miatti áskálódások nem szűntek meg. A nagy advent — A férjem szívideg-kimerülést kapott, és kérte a leszerelését — sóhajtotta végül. — A kilépését jelentő dátum, 1951. február 28- a után költöztünk Szabadkígyósra. A tanult, egyenruhás férjem segédmunkás lett. Én egy nagyszerű adventista közösségre találtam Újkígyóson, amelynek gyülekező helye később Szabadkígyósra tevődött át. Talán sose tudom meghálálni a Jóistennek, hogy olyan férjet adott, aki feláldozta értem a karrierjét, s e mellé még — társadalmi összefogással — felépíthettük azt az imaházat is, ami vallásos életutam csúcspontját jelenti. Nagyon sokan hajszolják az életet, hogy legyen rangjuk, hatalmuk, pénzük, autójuk, villájuk, sőt, kriptájuk, mégsem ér semmit az életük, mert számukra a halál ürességet jelent. Mi, adventisták hiszünk Jézus második eljövetelében, s abban, hogy az e hitben elhunytak élete nem zárul le a halállal. Nem számít, hogy az életben kevésbé voltunk szerencsések, hiszen a nagy adventért, az említett reménységért sok mindent érdemes feladni a földi életünkben. Időközben elhunyt a férjem, ám a szabad- kígyósi síremlékünkön is ott a reménykeltő felirat: „Mikor az ég és föld meg fognak indulni, hű Jézusunk eljön, s fel fog támasztani...” Magyar Mária Tamás András volt az egyetlen férfi, akinek láttán a ,, különös” Rozika szíve megdobbant... A vallásos életút csúcspontja ez az imaház, amit társadalmi összefogással építettek Tamásék szomszédságában FOTÓ: SUCH TAMÁS A sarkadi Dajka család számára hatodik Rozika volt a legnagyobb ajándék 1927 karácsonyán. Azért hatodik, mert az édesapa és az édesanya rokonságában a sok Rozi, Róza, Rozália és Rózsika után éppen ő volt a hatodik, aki ugyanezt a Sarkadon akkoriban igencsak népszerű keresztnevet kapta. S azért számított a legnagyobb ajándéknak, mert a nagyszülőknek a két fiú után ő volt az első leányunokájuk. És mivel Rozika november 5-én látta meg a napvilágot, teljesen világos, hogy mindenki karácsonyi ajándéknak tekintette.