Békés Megyei Hírlap, 1997. november (52. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-01-02 / 255. szám
Múltidézés Gera Zoltánnal Jósok és látnokok panoptikuma „Az ízlésvilág nagy válságban van. A pornográf és az obszcén nyelvhasználat a jellemző, különösen a kabaréban. Nem csak az írók, a kabarészerzők és a színigazgatók a felelősek, akik az emberi méltóságot így leértékelik, hanem a közönség is, aki tapsol és nevet. A közönség még nem tanulta meg, hogy hogyan fejezze ki a nemtetszését, akár a legfinomabb módon” — mondta rólunk, a közönségről Gera Zoltán színművész. (8. oldal) A XXI. század küszöbén ma már szerencsére egyre több olyan tudós és intézmény működik szerte a világban, akiknek az a feladatuk, hogy olyan embereket keressenek és vizsgáljanak, akik kiemelkedő jóslási és extraszenzorális képességgel rendelkeznek. Sőt, ilyen kutatásokat titokban még állami megbízásból is végeznek. (9. oldal) Bevallom nehezen fogtam ezúttal az íráshoz. Hősöm (a szó legigazabb értelmében) váratlanul bukkant fel a környezetemben, de amióta ismerem, barátomnak érzem. Sorsa, akaratereje, életvidámsága, betegséget, bánatot leküzdő embersége remélem másoknak is példaként szolgál majd. Eszter 32 éves, három csodálatos gyermek, két lányka, egy fiú, 4-11 év között az övé, férje családszerető, dolgos, jóképű fiatalember. Összetartó közösségük nagy segítsége még a nagymama, akit ugyancsak meggyötört az élet, idős korára pedig tucatnyi betegség sújtja. A férj szüleinek szeretetteljes támogatása nélkül is sokkal nehezebb lett volna. Eszter sokat mosolyog, udvarias, tapintatos, törekvő, temperamentumos fiatalasszony, aki a gyermeknevelés mellett még keresi a kibontakozás lehetőségét. Egy főiskola levelező tagozatán tanul, műveli magát. Érdeklődése széles körű, de nem a vállalkozások világa az övé. Gyakran felkeresett, beszámolt életükről, hogy tanulnak a gyerekek, mit gondol a világról. Látogatásai hirtelen ritkulnak, tekintetét árnyék fel- hőzte, egy napon magyarázatot kaptam kimondatlan kérdéseimre. — A nőgyógyászati vizsgálaton kiszűrtek, rákom van — mondta hatalmas akaraterővel szokásos mosolyát magára öltve. Hiszem, hogy sokan mások teljesen összeomlanak ilyen hír hallatán, amit vele közölt az orvos. Jövőtlenül, bánatba borulnak, s már a legsötétebb képeket idézik képezeletükben. Esztert nem ilyen fából faragták. Tudom, megrázták a tények, de erőt vett kétség- beesésén. —- Hamarosan műtenek, s az orvosok még az ilyen előrehaladott állapotban is biztatnak — mondta határozottan. — Rajtam nem múlik, vállalom, mindent megteszek a gyógyulásért. Élni akarok, élni fogok, a gyerekeimet a párommal együtt felnevelem! A méhnyakrák az, amit ki lehet szűrni a kezdeti stádiumban, ha rendszeresen járnak szűrésre az asszonyok és jó eséllyel gyógyítható. Hiszek a gyógyulásban, hiszek abban, hogy attól még nők, asszonyok maradunk, ha átesünk egy ilyen vagy hasonló komoly műtéten. A műtét után nem volt rövid idő Eszter felépülése. Budapest—Békéscsaba között kórház és kontrollvizsgálatok, lázas visszaesések, újrafeltámadások, gyengeség, az akaraterő és a fiatal szervezet felülkerekedése a kóron — mindezek az állapotok, hangulatok váltogatták egymást a fiatalasszony életében hónapokon át. Jellemzően akkori lelkiálla„Élni akarok, élni fogok, a gyermekeimet felnevelem!” (Képünk illusztráció) FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER potára, azt latolgatta, meddig tart ez a kellemetlenség a hétköznapjaiban, mikor kezdhet újra valamilyen munkához, a tervei megvalósításához? — Láttam szomorú sorsokat, magukra hagyott betegeket, akik szégyellték az állapotukat, egy-egy testrészük hiányát — vallja már sok keserű tapasztalás, kórházi, kórtermi lét után. — Találkoztam asszonyokkal, akiket elhagyott a család, a férj, a barát, idegenkedtek, iszonyodtak tőlük. Én már a magam sorsán okulva is mondhatom, nem a mi bűnünk a betegség, és az embernek soha nem szabad elhagynia magát. Legyen a félj szégyene, ha ezek után nem társa többé a feleségének. Hallottam olyan asszonyokról, akik a férjük miatt nem vállalták a műtétet, hát igazán komoly alapokra épülő emberi kapcsolat az ilyen? Az ismerőseim között volt hasonló stádiumú beteg, mint én. Nem hitt a gyógyulásában, pedig az orvosa személyesen is felkereste a családot, hogy rábeszélje a beteg nőt a műtétre. Ők egy megyén túli természetgyógyászban bíztak. Nem vállalta az orvosi kezelést, a műtét kockázatát, azóta már eltemették... — Eszter, a példája nem győzte meg a társait, hiszen a kórtermekben megbeszélik egymás gondját, betegségét? Mit tehet egyik beteg nő a másikért? — Nagyon sokat, ha jó kórterembe kerül valaki, az fél gyógyulás. Beszélgettünk, erősítettük egymás lelkét. Az egyik betegtársamat úgy vitték a műtőbe, hogy nem tudták elegendő lesz-e egy kisebb műtét vagy leveszik a mellét? Nagyon megrázta az amputáció, de az élete megmenekült. Az orvos eljött hozzá és elmagyarázta, nem dönthetett másként. Az ember körül ilyenkor nagy üresség támad kívül és belül, és ha egy betegtársnak sikerül egy jó gondolatot, egy vigasztaló szót beültetni a fejébe, akkor könnyebb elviselni a bajt. A családi háttér, a férj, a gyerekek, a nagyszülők összefogása is lelket, életet ment ilyenkor. — Mi bizonyult a legnehezebbnek a betegsége, a lábadozása során? — A fájdalomtól való félelem. A halál még távolinak tűnhet, talán nem olyan nyilvánvaló ilyenkor, hogy ez egy életveszélyes játszma, de a fájdalom nagyon is érzékelhető bizonyosság. Az egészségügyiek mellettem álltak, próbálták csillapítani a fájdalmas beavatkozásokat is. Tudtam, hogy nem szórakozásból okoztak nekem fájdalmat, csak így lehetett megvizsgálni. Tűmi kellett. Olykor sírtam vagy jajgattam, de mozdulatlan maradtam az életemért. — Mit szóltak a gyermekei, amikor hallottak a betegségéről, majd műtét után meglátták az intenzív osztályon? — A nagyobbak lesápadtak, amikor találkoztunk, a kórtermi környezet eszközeit, a belőlem kilógó csöveket észrevették. A kicsikémnek tréfára vettem a dolgot: „látod, anyunak farkincája nőtt” — mondtam a sok csőre mutatva és ő kacagott. A nagyoknak elmagyaráztam, ez kell a gyógyulásomhoz. Azóta is rendszerességgel járok kontroli- vizsgálatokra, erősödöm, vigyázok. Nekem talán szerencsém volt, csak lelkiismeretes, hivatástudó orvosokkal találkoztam. Tekintet nélkül arra, hogy kaptak a betegtől hálapénzt vagy sem, mindenkit tudásuk legjavát nyújtva és emberségesen kezeltek. Kicsit túlhajtottam magam korábban, hogy anyagilag talpon maradjunk legalább a polgá- riasodás alsó szintjén. Elmulasztottam a rákszűrést, amit ma már nem tennék. Legalább ennyire legyen önző egy asz- szony és törődjön magával. Bár a férjem sokat dolgozik, segít, de neki feleségre, a gyerekeimnek édesanyára van szükségük, ennek tudatában gyógyulok és élek. —. Hogyan képzeli a jövőjét ezután, hiszen olyan fiatal, ránézésre szinte tinédzser? — Egyelőre itthon maradok, erősödöm. Azután a főiskolát befejezem, olyan munkát szeretnék találni, amiben kedvemet lelem. Első a családom, a gyerekekkel való foglalkozás, de mindig nagyon szerettem rajzolni, érdekelt a kerámiázás. Gondoltam arra, hogy ha a gyerekek nagyobbak lesznek, nem lesz már ekkora szükségük rám, hivatásos anyaként vállalom állami gondozottak nevelését. Még ez nyitott kérdés, de alapvetően bizakodó vagyok. Nem vágyom gazdagságra, bár egy kicsit több jobb lenne. A boldogság azonban valahol bennünk van és azt semennyi pénz nem pótolhatja. Nagyon sok segítséget kaptam az emberektől, ha nem hittem volna, hogy alapvetően jók, most meggyőződhettem erről. Megértést, támogatást tapasztaltam a munkahelyemen, a barátaim, az ismerőseim körében, a tanáraimtól, csoporttársaimtól, a gyerekeim tanáraitól, a szobatársaktól. A családsegítő, a szociális iroda, a társadalombiztosítás, a nyugdíjintézet kérés nélkül vagy kérésre, de segített a rendelkezésre álló keretekből. Szükségünk is volt és van is rá. Könnyűnek éreztem a gyógyulást, volt miért gyógyulncim, annyi jót kaptam az emberektől. Éreztem, hogy akik ismernek, visszavárnak. Bede Zsóka Aki legyőzte a rákot
