Békés Megyei Hírlap, 1997. november (52. évfolyam, 255-279. szám)

1997-11-01-02 / 255. szám

© A HÉT TÉMÁJA 1997. november 1-2., szombat-vasárnap Pánics Szabó Ferenc Halotti csokor anyámnak Reggel arra ébredek, hogy VALAKI keservesen jajgat. A látvány, ami a konyhában fo­gad, több mint kínos nekem, a tizennégy éves fiúnak: anyám a szőnyegen ül, lábai szétvet­ve, szoknyája felcsúszva, te­kintete zavaros, a beszéde ká­sás. Engem azért megismer. Arra kér, menjek, szóljak apámnak. A fodrászüzlet két utcára van tőlünk, hamar odaérek. * Otthon anyámnak már semmi baja, ágyneműt vasal. Megiga­zította a szőnyeget is. De azért ami reggel történt, nem tréfadolog, apám elmegy szólni a doktornőnek, akihez tartozunk. * Az utolsó óránk rajz. Két ötöst is kapok. Amikor belépek a ka­pun, a kutyánk, Herkules vad ugatásba kezd. Nem értem, mi történhetett vele. Az idegeneket fogadja így, akkor rángatja eny- nyire a láncot. Jöttömre apám jelenik meg a folyosóajtóban, mögötte ángyi- kát, anyám bátyjának feleségét látom meg. — Kisfiam — mondja apám —, anyával borzalmas dolog történt... — Elvitte a mentő? — kérde­zem. — Nem — mondja apám —, meghalt. * A tegnapi maradék az ebéd. Apám a kissámlin ülve meséli, mi történt azalatt itthon, amíg én iskolában voltam. A doktornő megvizsgálta, majd kétfajta gyógyszert írt fel neki és ágyba parancsolta. O tíz órakor jött haza, hogy megnéz­ze. Anyám fél tizenegykor megéhezett, apám vitt neki két szelet nápolyit. Ezzel meg egy pohár vízzel ismét bevette a tablettákat. Láthatóan jobban érezte ma­gát, megjött a színe is. Nevet­gélt. Ki gondolta volna, hogy negyedóra múlva már nem is él? * O meghalt, de én élek. Miért őrá esett a választás? Ezáltal én is kiválasztott va­gyok. Hozzátartozó. Amíg élek, soha nem fogom elfelejteni ezt a napot, 1976. áp­rilis 22-ét, ami ebben az évben csütörtökre esett. * Szeretném tudni, anyám, kit ébren ért a halál, látott-e va­lamit belőle? Vagy csak a kétségbeesett apámat látta, meg a mennyezetet, meg a szekrénysort, szemben az ággyal? Akárhogy is van, ez már nem ő, mondja apám. Csak tüzete­sebben kell megnézni, árad be­lőle a halottakra annyira jellem­ző befeléfordulás, zárkózottság. (Én meg bármennyire is erőltet­tem a fantáziámat, az Isten íté­lőszékéig képtelen vagyok elkí­sérni...) Minden mostra és azelőttre oszlik. * Milyen nagyok a halóttaskocsi kerekei. Lassan, méltóságtelje­sen gördülnek végig a főutca kockakövein. A járdán megáll­nak az emberek, és alaposan megbámulnak bennünket. Nem is olyan régen még én is ilyen szemérmetlenül bámultam meg minden gyászkocsit, találgatva a halottnak a nevét, és hogy hány évet élt. Meddig fogom még feltenni a kérdést, ők miért nem, és anyám meg miért? Nincs vá­lasz, csak a koporsó hátsó része himbálózik előttem. * Olyan szép még mindig, mond­ja apám a kápolnában, miután eligazította anyám hajfürtjeit a ravatalon. Amikor az összekulcsolt ke­zeire esik a tekintetem, rögtön feltűnik, hogy nincs rajta a kari­kagyűrűje. — Most már én hordom mind a kettőt — mondja apám, és mutatja is, hogy rajta van az ujján mind a kettő —, ez az öz­vegység biztos jele. * Alagutak vannak a sírok között, olyanok, akár a római katakom­bák, a holtak ezen keresztül érintkeznek egymással. Csu­pasz kezükkel lapátolják a raga­dó fekete földet, így segítenek anyámnak a szabadulásban. A következő képben anyám már a temető kisútján lépked. Csak álom volt, jövök rá, amikor felébredek. * Ma nem kell iskolába mennem. A folyosón ülök egy nagy karosszék ölében. Vigyázok a házra, míg apám a tanácsházán és a parókián a formaságokat intézi. Kint süt a nap, szép az idő. Micsoda kontraszt: szép tava­szi nap és nekünk halottunk van. Elunom az ülést, járkálok a lakásban, bár nem tudok róla, hogy valamit is keresnék. A konyhaszekrényben tátott száj­jal alszanak a fazekak, a lábo­sok. Sokáig állok a virágállvány előtt... Sorsukba beletörődve lógnak anyám ruhái, halk sóhaj száll fel belőlük, amikor egyet-egyet leveszek a vállfáról. Étkezéskor minduntalan az ő üresen maradt helye tűnik fel az asztalnál. * A gyász egyik tünete a szótlan­ság, mely legelviselhetőbb álla­potnak tűnik ebben a helyzet­ben. Zavartan, félszegen vise­lem, ha részvétet nyilvánítanak és nehezen állom a tekinteteket. Pedig rokonok vesznek körül, akikkel összeköt a közös gyász. És mégis... * Anyámnak szép halála volt, nem szenvedett sokat, mondja nekem Vera néni, a szomszéd- asszony kifelé menet a virrasz­tóba. Csakhát várhatott volna any- nyit, teszi hozzá, hogy én felnő­jek. Korán ment el, negyvenöt évesen... * A kápolnában négy hatalmas szál gyertya ég lobogva és ve­rejtékezve a ravatal körül. Rengeteg koszorút látok a fa­lak mentén, és sok van felaggat­va a ravatalra is — de miért is számolnám meg, hiszen tudom, hogy a számuk véges. A három siratóasszony meg­állás nélkül énekel, fáj a fejem, amikor hazaindulunk, de még maradnék. ¥ Még sohasem nézhettem ilyen közelről az oltárt, az Atyát, a Fiút és a Szentleiket, meg azt a kék stólába burkolózó nőalakot, amelyik kifele tart az oszlopsor mellett az oltár jobb felén. A koporsós misén a templom leg­első padsorában ülünk, itt még párna is van, hogy kényelme­sebben essék az ülés. Fiatal papot fogok ki a gyóntatófülkében. Ártatlan ha­zugságot találok ki egy orosz kettesről, amit nem írtam vol­na be az ellenőrzőmbe, és anyám előtt is letagadtam etc., etc. — hogy mégis gyónjak valamit. Tíz Miatyánkot, tíz Üdvöz- légy Máriát oszt ki rám, de én csak háromszor-háromszor mondom el mindkettőt. Áldozáskor ráragad a szájpadlásomra az ostya, és azon tűnődöm, hogy rendesen kellett volna imádkoznom. * Lázár feltámasztásáról beszél a pap a temetésen. Én vagyok a Feltámadás és az Élet, mondja Krisztus Mártának, aki bennem hisz, még ha meg is halt, élni fog. Mindaz, aki belém vetett hittel él, nem hal meg soha­sem. Vajon a feltámasztott Lázár nem félt, és nem telt rettegés­ben az élete, hogy ismét meg kell halnia, és vissza kell térnie a holtak birodalmába immár végérvényesen? Olyan messze van még a fel­támadás, az utolsó nap a Szent­írás szerint — majd csak akkor beszélgethetek újra anyámmal. Milyen nagy kavarodás lesz itt a feltámadáskor, ha az a sok ember, aki addig élt, mind feltá­mad! Hányán, de hányán járhat­nak majd kis táblákkal a kezük­ben, rajta azoknak a nevével, akiket keresnek; az egész olyan lesz, mint a háborús filmek pá­lyaudvari jelenetei. * A pap megszenteli a koporsót, majd keresztet vet rá. A ke­resztről azt mondja: e jelben váltotta meg anyámat a Meg­váltó, e jelben van az üdvössége is. A sírásók óvatosan engedik le a koporsót a gödörbe, amely­nek az alján áll az esővíz. Nekem is rögöt kell dobjak rá, úgy illik, hogy többet is dob­jak, hiszen ez megszentelt föld. * Csak az asszonyneve olvas­ható a keresztjén, mely vilá­gos színével a legújabb a sor­ban. Anyámnak volt lánykori neve is, Szabó Erzsébet, de ennek a fejfán semmi nyoma nincs. Elszomorít, hogy semmit, vagy csak alig valamit tudok a lánykoráról. Középső gyerek­nek születik egy parasztcsalád­ban, tanyán nevelkedik lábas- és aprójószágok között. Jó ered­ménnyel járja ki a hat elemit, de közbeszól a háború, mire véget ér, neki már elment a kedve a tanulástól: TIZENÖT ÉVESEN ÜLJEK BE A TIZENKÉT- ÉVESEK KÖZÉ? Otthon marad, vigyáz a hú­gára, főzni, sütni tanul, sokat kézimunkázik. Piaci, vásár- és ünnepnapokon a család lovas kocsin jár be Batto- nyára, ahol van mozi és szál­loda is. Miután betöltötte a ti­zennyolcat, biciklin ő már egyedül is. Kérője RENGETEG, de ő válogat. Huszonnégy éves, amikor az egyik barátnője bemutatja VA­LAKINEK a kis cukrászdában, aki harcolt a Don-kanyarban, volt fűtő egy nagy tengerjáró hajón, rendőr Szőregen, sztaha­novista traktoros a gazdaságban — de most inkább kiváltotta az ipart, mert van szakmája is, ami TISZTESSÉGES megélhetést biztosít: férfifodrász. Egy évre rá megtartják az esküvőt a katolikus templom­ban. Én csak hét év múlva szület­tem, nagy nehezen. * A feladat, hogy „objektív igaz­ságokat” írjak róla, meghaladja erőmet, mert bármit is írok, iga­zat vagy hamisságot, rosszat vagy jót, lényegeset vagy lé­nyegtelent, azt csak egyfélekép­pen tehetem — szubjektív mó­don, hiszen anyám volt, amióta az eszemet tudom. # A vasárnapi ebédek szertartása­ként én kapom az összes apró­lékját a csirkének. Már iskolába járok, neki kell elszámolnom a tanulmányi eredményeimmel. Ha rossz je­gyet hozok haza, kikapok. Az együtt töltött évek során megta­nulom őt tisztelni, és félni is, ha kell. A keze elbírt minden házi­munkát. Rengetegszer láttam, ahogy tésztát gyúr, levelekre vágja, azután pedig a kívánt formákra. Én is segíthettem neki borsót fejteni, babot pucolni, de a pa- szulyválogatást nem bízta rám, mert azt mindig maga végezte, akárcsak a lekvárfőzést. Szinte mindent megbeszélt velem, úgy tudtam, nincsenek titkai előttem. Gyerekfejjel is tudtam, hogy a szüleim is meg fognak egy­szer halni, de úgy gondoltam, hogy soká. Annyira soká, hogy soha nem lesz. Volt egy sárga ruhája, szürke négyzetek mintázták. Óvodás koromban láttam utoljára. Nem láttam könyveket olvas­ni, sőt újságot sem. Azt mondta, megfájdul tőle a feje. A tévében legszívesebben mindig olyan sorozatokat né­zett volna, mint A hosszú forró nyár.' Szerette a magyar nótákat, Madarász Katalint, Kovács Apollóniát, Béres Ferencet. Minden szerdán benézett a templomba, gyónni és áldozni sose láttam. ★ Vasárnap délelőtt lázas sietség­gel szedem elő a családi fény­képes dobozt. Alig több mint fél tucat fénykép maradt róla. Az utóbbi tíz évben csak egy készült, az is a személyi igazol­ványába. Két lánykori kép; az egyiken anyám halványkék ruhában töl­tőtollal a kezében ül egy horgolt csipketerítővei leborított asztal­kánál, a másikon áll mellette. Mindkettőn fiatal derűvel néz a lencsébe. Az esküvői képeken illedel­mesen mosolyog, kellőképpen megilletődve. Az időben következő apám üzlete előtt készült, születésem előtt négy évvel, amikor ők még nem is voltak a szüleim. Látszik a régi kövesút, az azóta kivágott akácfasor. Anyám hu­nyorog, tenyere ellenzőként ta­karja el a lemenő napot. A fehér köpeny láthatni engedi karcsú, már-már törékeny alakját, lábán ormótlan férficipő. Ez a legked­vesebb képem róla. A következőkön én is rajta vagyok négyévesen, a három­kerekű biciklimen a fehér prém­galléros, aprókockás télikabá­tomban. Csak mi vagyunk, ő meg éh. Keze hol a szoknyája mellett van, hol a vállamon, hol a sapkám bojtján. Az arca eze­ken a képeken jól látszik, a raj­ta tükröződő elégedettséggel együtt. A fényképek ilyennek őrzik őt. A színészekről legalább ma­radnak filmek, és megmarad a hangjuk, mondja apám. * Nálam van a fehér csokor orgo­na, apámnál a lila. Ahogy csök­ken a távolság, annál jobban ér­zem, hív magához a temető. * Takarítani együtt takarítunk. Mosogatni mindenki maga után mosogat. Én napköziben ebéde­lek, apám a vendéglőben. Nincs szükségünk a tyúkok­ra. Keresztmama viszi majd el őket. A tyúkólat lebontjuk. A kertet kiadjuk. Egyházadót nem fizetünk. A kutyát este én etetem. Ezután nekem is lesz kul­csom a házhoz. A pénz a konyhaszekrényen lesz, ha valamire kell. Télire az apám szobájába kell költözzek, hogy spóroljunk a tüzelővel. Hat hétig nem néz­hetünk tévét. Hogy fogom én ezt kibírni! * Az első közös reggeli apámmal. A kenyér száraz, a vaj kőke­mény, a kakaóm pedig olyan forró, hogy alig bírom meginni. Epilógus Sok-sok év elteltével, immár az apám temetésekor, a kettős sír az addig érintetlen felének fel­tárásakor alkalmam volt látni anyám koporsóját, pontosabban azt, ami megmaradt belőle; né­hány elkorhadt fatörmeléket, emennek az új sírnak az oldalsó falába ágyazódva, bizonyságául annak, hogy ott lent is telik az idő, az öröktől való Mindenható Idő, mely a maga könyörtelen módján porrá őröl minden útjá­ba kerülőt, ruhát, húst, csontot; így követelve magának azt, aki mindig is az övé volt születésé­től fogva... Ott lent is telik az idő, az öröktől való Mindenható Idő. (Képünk illusztráció) fotó: kovács Erzsébet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom