Békés Megyei Hírlap, 1997. november (52. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-08-09 / 261. szám
Keréknyomok a festékben A Békéscsabai Képcsarnok Rt. Csuta Galériájának vendége november 6-ától két hétig Peppi Spiss osztrák grafikus- és festőművész. A St. Anionban élő alkotót többéves barátság fűzi Csuta György békési festőművészhez, mindkettőjük művészetére jellemző a kísérletező kedv, a táj, a természet szeretete. (14. oldal A telepátia A telepátia kutatása korunk egyik legérdekesebb kutatási területe. A telepatikus képességet szinte minden ember megtapasztalta már valamilyen formában magán, de valószínűen nem is gondolt arra, hogy telepatikus kapcsolat jött létre. (19. oldal) Két kontinens között ingázik Vass Erzsébet Jugoszláviában, a Bánságban, egészen pontosan Székelykevén látta meg a napvilágot 1919. október 26-án. Fél évszázada Peru fővárosában, Limában él, a Perui Magyarok Egyesületének elnöke. Férje, Binder Martin közgazdász, Csolnokon született. Hitvesével a tengerentúlon ismerkedtek meg, s keltek egybe. Életük regény. Amire mégis a legbüszkébbek, hogy mindketten magyar állampolgárok. Fass Erzsébet, a Perui Magyarok Egyesületének elnöke A SZERZŐ felvétele — Február 24-én lesz ötven esztendeje, hogy a hajóról Peru földjére léptem — kezdi Erzsi néni, az elnök asszony, aki másfél hónapos látogatásra érkezett Magyarországra, s ebből néhány hetet békéscsabai barátainál töltött. — Hogyan került oly’ messzire a szülőföldtől? — Tulajdonképpen én másodszor vándoroltam ki Dél-Amerikába. Először kisgyermekként ’27-ben, a jobb élet reményében szüleimmel Argentínába mentünk. Aztán két esztendő múltán édesapám kivételével visszatértünk a Bánságba. Sok év után, vagyis 1936-ban küldött hajójegyet, hogy menjünk ki ismét hozzá. Maradtunk. Aztán kitört a második világháború, majd annak végeztével testvéremmel ’45-ben Olaszországba szöktünk, ahol lágerbe dugtak bennünket. Onnan írtunk édesapámnak, amire válasz csak ’47-ben érkezett, s akkor tudtuk meg, hogy 1944-ben meghalt. Kőműves volt — meséli Erzsi néni, s nagyot lépünk az időben. A táborba Venezuelából, Peruból, Kolumbiából, Chiléből és Argentínából érkeztek munkásokat toborozni. Végül is több mint hétszá- zan, magyarok, horvátok, szerbek és fehér-oroszok szálltunk a General Blike egykori csapatszállító hajó fedélzetére. — A magyarok többsége Venezuelában szállt partra, mintegy félszáz család utazott tovább Peruba, zsebükben az érvényes munkaszerződéssel. — Milyen munkákra kötöttek szerződést? — Mindenre... ki mihez értett. Én házvezetőnőnek szerződtem, havi 220 dolláros fizetésért. Amikor Limában partra léptünk, egy kaszárnyába vittek bennünket, majd néhány nap múlva rá. jöttünk, hogy az a 220 dollár nagyon kevés pénz: egy dollár kilenc sol — perui fizetőeszköz — volt, amiből megélni nem lehetett. Senki sem akart annyi pénzért dolgozni, ezért fellázadtunk, s mindenki mehetett arra, amerre látott. — Erzsi néniék merre mentek? — Semerre. Maradtunk Limában, ugyanis a ’20-as évektől szép számmal voltak ott magyarok, s a testvéremmel kerestünk munkát. Aztán csakhamar önállósítottuk magunkat: nyitottunk egy kifőzdét. Remek volt a konyhánk, magyar, olasz és szerb ételeket főztünk. Később egy kis panzióval bővítettük, ami szállodává nőtt. — Ebben férje is segített? — Nem, mert akkor még nem voltam férjnél. A férjemmel ’55-ben ismerkedtünk meg, majd összeházasodtunk. — Említette, hogy a férje is magyar... — A háború, fogság után került külföldre. Bányában dolgozott azért, hogy megkeresse az egyetemre a tandíjat. Párizsban közgazdász diplomát szerzett, majd munkája révén ’51-ben Bolíviába került. Aztán valami végett Peruba kellett utaznia, miközben hosz- szabb időt tartózkodott Limában is, ahol megismerkedtünk. — Most mivel foglalkoznak? — A férjem üzletember, külkereskedő, harminc éve nagy tételben exportál olajbogyót, kukoricát, babot, majoránnát és egyéb fűszereket. Én a háztartást vezetem. — Család? — Nincs gyerekünk, viszont van rengeteg barátunk és sok keresztgyermekünk, magyarok, peruiak egyaránt. A tiszta magyar család száma csupán harmincra tehető, kevesen vagyunk, de összetartunk. Sok a vegyes házasság, s egyre több a keverék. Igaz, hogy az utódok „fahéj” színűek, egy kukkot sem tudnak magyarul, de azért magyarnak vallják magukat valamelyik szülő, vagy nagyszülő után. A magyarok többsége Limában él, de találtak maguknak boldogulást az őserdőben is. — A dél-amerikaiak társasági emberek. így van ez a peruiak esetében is? — Természetesen. Persze ott mások a szokások, más az etikett, mint Európában, vagy nálunk magyaroknál. Csak egy emlékezetes eset. Meghívtak bennünket egy órára ebédre. A háziasszonyt akkor ébresztette a cselédlány, amikor mi megérkeztünk. A helyiek ebből nem csináltak gondot, mert ez náluk nem szokatlan, ez rendszeres. Természetesen perui barátaim megtanulták, mi a szokás nálunk, európaiaknál. Hozzám mindig pontosan érkeznek... Igaz egy-egy ebéd után hajnalig maradnak, így aztán reggelit is kell készítenem számukra. — Gondolom, jó magyaros hagymás rántottával kedveskedik nekik. — A, dehogy! Kijózanítónak chirkano dukál, ami nem más, mint citromos halleves csészében tálalva, csípősen, sok hagymával, paprikával. — Peruban ismerik a magyar ételeket? — A „gulast” ismerik, ami tulajdonképpen az ottani pörkölt, azt nevezik így. A baráti társaságom viszont megszerette a gulyást. Rendszeresen kell főznöm nekik igazi, hamisítatlan magyar gulyást. Imádják a töltött káposztát, amit korábban hírből sem ismertek. Rászoktattam őket a füstölt szalonnára is. Kitűnő a perui konyha, főként a hal- , a csiga-, a rák- és a kagylóételeik remekek. Ez természetes is, ugyanis a tengerben úgymond minden kéznél volt, ami egy-egy ételkülönlegességhez kellett, vagy kell. — A perui, vagy a magyar himnuszt szokta énekelni? — Mindegyiket. Rendezvényeinken elénekeljük mindkettőt, s kitűzzük mindkét labogót. — Honvágya volt már? — Még nem, noha háromszor is végleg haza akartunk telepedni. Először ’62-ben keltünk útra, két évet töltöttünk Európában. Másodszorra ’66-ban jöttünk „végleg” Európába. Vettünk egy kocsit, azzal utazgattunk, fél évig bírtuk, s visszamentünk Peruba. Harmadszorra ’70-ben csomagoltunk ismét ösz- sze: tizenöt hónap után visszatértünk Limába. Azóta minden esztendőben legalább két hónapot itthon töltünk. — Említette: megkapták a magyar állampolgárságot. — A férjemnek könnyen ment, de nálam voltak galibák. Még ’91-ben kérvényeztem meg a magyar útlevelet és a magyar állampolgárságot. Tehettem, mert én is magyar vagyok. Legalábbis így gondoltam. A beadványomra két év múlva kaptam az első választ. Trianon átka még most is kísért és büntet... A levélben az állt, hogy én Jugoszláviában, pontosabban Szerbiában születtem, így nem illet meg a magyar állampolgárság. Egyébként jó egészséget kívántak... Begurultam, nem hagytam a dolgot. Nekem az öregapám is magyar volt, amikor én Székelykevén születtem, akkor az magyar terület volt. Újabb levelezések következtek, egyre magasabb szinten, ügyemet már ismerte Horn Gyula miniszterelnök és Göncz Árpád köztársasági elnök is. — Tudtom szerint, férje után is megkaphatta volna a magyar állam- polgárságot... — Még mit nem! A saját jogomon akartam, s akarok magyar lenni. Amikor a Bánságot elcsatolták, senkitől sem kérdezték meg, hogy akar e szerb lenni. Aztán váratlan fordulat történt: ez év május 29-én kaptam egy levelet, benne, hogy megkaptam a magyar állampolgárságot és a magyar útlevelet. Az útlevelemet Kolumbiába akarták kiküldeni az ottani követségre, mert Peruban nincs magyar követség. Azon nyomban válaszoltam: isten ments, nehogy elküldjék, jövök érte haza. Letettem az állampolgári esküt, átvettem az útlevelet, a napokban megkaptam a személyi igazolványomat is. Most már Magyarországon is magyar vagyok újra. Magyar vagyok, mert magyarnak születtem, s mivel magyarnak születtem, magyarként szeretnék meghalni — mondotta búcsúzáskor Binder Martinné Vass Erzsébet. Szekeres András
