Békés Megyei Hírlap, 1997. október (52. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-18-19 / 244. szám
A monarchia szilárd és marad! Az indiai repülő istenek Diana walesi hercegnő tragikus halála után, az első sokkból némiképp kijózanodva először a végzetes baleset okait firtatták, a bulvársajtó erőszakos fotósait ítélte el a közvélemény. Majd eléggé sokat írtak arról, hogy mindaz, ami történt, alaposan megrendítheti a britek monarchiába vetett hitét. Bírálat érte a királyi családot, mondván: késlekedett a gyász jeleinek kimutatásával... (6. oldal) ✓ Az O-indiai Rig-védákat olvasva gyakran találkozunk egy szanszkrit eredetű szóval, a vimánával. A szó jelentése egy olyan szerkezetre utal, amely fémből készült, és képes volt a levegőbe emelkedni a benne tárolt energia segítségével. Erről olyan technikai leírások számolnak be, amelyek elgondolkodásra késztetik a tudományos világot. (7. oldal) „Minden Egész eltörött” Lehet bármilyen időjárás, Vágréti János békéscsabai műtermében örök nyár ragyog. Mert itt a színek világítanak és fűtenek, a festményekből áradó öröm és szeretet forrósítja a levegőt. Ez a szeretet sugárzik János bácsi nagy barna szeméből, meg bölcs szavaiból, amikor mesél. Amikor Mester és mű közelében biztonságban, otthonosan, saját sejtéseiben megerősödve érzi magát az ember. Először arra kérem, idézze fel a régi időket (gyermekkor, háborús csabai évek, szegénység). Aztán a festészetről, a legújabb képeiről beszélgetünk. S természetesen arról, miért is fontos, miért is kell nekünk a megértő szó, a derűs művészet. ,yHát nem látod, hogy neked még mondanivalód van?!” fotó: such tamás — Nehéz visszapergetni a régi időket. Egy, amire nagyon szívesen emlékszem, az a gyerekkorom. Mert a kisgyerek az, aki ma is éltet. Ragaszkodom a gyerekekhez. Az óvodás az én szívügyem... Kisgyerek voltam. Az Ady Endre utcában, itt, Békéscsabán csak két—három ház volt, kerítések sehol, csak mezei virágok. A füves utcán nem járt kocsi, minden a miénk volt! Ezt nevezem én paradicsomi állapotnak. A három-négy éves gyerek teljes lelkiszabadságban, tehát paradicsomi állapotban él! Ebben az a csodálatos, hogy mindent a helyére tud tenni az a kisgyermek! Amikor rajzol, azon a lapon tökéletes egységet hoz létre. A felnőtt pedig, aki befogadja a rajzait, közelít ahhoz a paradicsomi állapothoz. Én ma is szeretnék úgy élni, mert ragaszkodom ahhoz a paradicsomi állapothoz és a gyerekkorhoz... Körülöttünk óriási képek, festmények a falon és a padlón, keretben, vagy még anélkül. Legtöbbjükön a vonalvezetés, a színezés a gyerekrajzra emlékeztet... 1925. január 11-én hajnalban, burokban született a Vágréti család harmadik gyermeke. A nyolc szőke apróság között az egyetlen barna fiú. Apjuk asztalosmester volt, nagyon ügyes ember, hegedűt is csinált. Anyjuk evangélikus, istenfélő asszony. A sok gyerek mellett jól megfértek még az utcáról bejött gyerekek is. A rokonságba tartozott a tehetséges grafikus, Kliment Karcsi, aki Olaszországban járt tanulmányúton, és gyakran megfordult Vágrétiéknél. A kis János csodálattal nézte rajzait. Jankay Tibor grafikus- művésznek Vágréti asztalos készítette a kereteket, amiket együtt festettek. — Jankay nagyszerű és nagyon szerény ember volt. A szegény emberek között érezte jól magát — emlékezik vissza János bácsi, aztán hirtelen más témára vált. — Azt hiszem, egész életemre jellemző, hogy ösztönösen cselekedtem. Az igazságtalanságot sosem tudtam elviselni, képes voltam szólni ellene, kétszer voltam bíróság előtt, elítéltek. Tudod, tizenkét éves kortól a fiúk leventére jártak, egészen addig, amíg nem mentek katonának. S én ott azt mondtam: elveszik a szabadságunkat. Nem volt ebben semmi politika. Büntetni akarták emiatt az egész szakaszt: Feküdj! Fel! Ilyen hülyeségekkel. De azt mondtam: csak én voltam hibás, miattam ne büntessék a többieket! Odáig fajult a dolog, hogy az iskolaszolga feljelentett. — Három hónap kényszermunkára, árokásásra vittek volna, de ez már ’44- ben volt, Békéscsabát bombázták, nagyon megszórták. Akkor én jelentkeztem egy olyan alakulatba, ahol a legveszélyesebb munkát kellett elvégezni, tetőt bontani, hullákat keresni. Ezzel megmenekültem. Mondom, minden politikától mentesen, csak az igazságért. A másik, ami jellemző rám, sosem tudnék senkin bosszút állni. János bácsi műbútorasztalosnak tanult, a gyárban vezetői beosztásban dolgozott, jó szakembernek ismerték, a szíve a munkásokhoz húzott. Amikor besorozták és menni kellett, mintha az égiek vigyáztak volna rá. A csapatot Szarvas alatt szétbombázták, hazajött, akkor már itt voltak az oroszok. Jól érezte, amikor osztogatták a kézigránátokat, hogy az öldöklést képtelen lenne végigcsinálni. (Kiderült, hogy apjára üt, aki szintén mindig tiltakozott az erőszak minden formája ellen.) Hogyne örült volna a család az idős fiú hazatérésének, mikor a bátyja elesett a fronton. Apja ekkor is önzetlen volt: Jánoskám, én itt vagyok, vigyázok a családra, de ott vannak azok a gyerekek szülők nélkül a szomszédban, menj át, vigyázz rájuk! Aztán az ötvenes évek elején, amikor passzus (kísérőlevél) kellett a disznóvágáshoz, az egyik szomszédot meg akarták büntetni. János bácsi azonban nem árulta el, amit tudott, inkább vállalta, hogy őt büntessék. Három hónap felfüggesztettet kapott. Sose tisztázták később, hogy mi is történt valójában... A meghatározó élmények alakították a művészi pályát. Kicsi gyerekkora óta nem a hasznosságra, hanem a szépségre törekedett, rajzolt, festett, fát, intarziát, figurákat faragott. — Az iskolában én voltam a legjobb rajzoló. Az uzsonnákat az úri gyerekek nekem mindig félretették. Ha rajzóra volt, tele voltam uzsonnával. Erről még a tanító is tudott. A Mokos Józsi bácsi szabadiskolájára hálával emlékszem. Beiratkoztam, hetente háromszor részt vettem a tanításon. A mai napig sokan valljuk, hogy amit tudunk, azt ott tanultuk. Józsi bácsi olyan remek érzéssel rendelkezett, hogy soha nem sértett meg senkit, de ha nem látott valakiben fantáziát, finoman tudomására hozta, hogy nincs helye a szabadiskolában, és az szépen elment. Olyan tartása volt, a művészi tartást köszönöm neki elsősorban. Kimentünk a tanyavilágba, és mindig mesélt, nagyra becsülte a tehetségeket, de nem tűrte a tehetségteleneket. Odajárt Fajó Jancsi, Gaburek Karcsi, Bohus Zoli, Orvos Bandi, Mengyán Bandi, Ezüst Gyurka. Józsi bácsinak olyan kisugárzása volt, ami hasznos lenne ebben a felfordult világban, ahol mindenki művésznek hirdeti magát... A Vágréti-képek nem figurálisak, elvontak, de nem látomásokból táplálkoznak, hanem mélyen átélt élményekből. Szemben a Csonka hold (’96): Ady Endre Kocsi-út az éjszakában című versének közeli rokona. „ Milyen csonka ma a Hold, Az éj milyen sivatag, néma. Milyen szomorú vagyok én ma, Milyen csonka ma a Hold. Minden Egész eltörött...” — Látom, ami körülöttem történik. Ha ez így megy tovább, elveszítjük a legcsodálatosabbat, a művészetet. Mert ma is azt mondom, hogy nem lehet nélküle élni. Egyet lehet csinálni nélküle: gyilkolni. Ady is azt mondja: „Fut velem egy rossz szekér”. Ez az a rossz világ, amiben most élünk. S a képeken mégis a forró színek, a derű, a remény, a szeretet. Arcok, egymás felé fordulnak, van mondanivalójuk egymásnak. A hosszú, nehéz évtizedek, a megkésett elismerés ellenére is. Hogy van ez? — Aki állandóan siránkozik, tegye le az ecsetet! Maga az élet, a létezés a gyerek, a család. Egyet persze hozzá kell tennem: nekem megadatott az, hogy a feleségemben és a gyermekeimben sosem csalódtam. Az megha- sonlás lett volna. így a környezetem, a családi háttér kárpótolt, Magda sírt helyettem. S egy valaki akadt, aki mellettem állt, így a ’84-es bemutatkozásommal elindult egy folyamat, onnantól el lehetett fogadni Vágrétit. Addig háttérben voltam, eldugták a képeimet. Olyan büszkén mutatja a Békéscsabáért kitüntetést, megelégedéssel dől hátra a karosszékben, otthon érzi magát ebben a műteremlakásban. Persze a régi házat is szerette, ahol körülvették magukat a széppel, amikor támadták, kellett a védőbástya. Fából szobrokat faragott, kaput csinált, a szeretet szigetét építette fel a szeretet nélküli tengerben. Annak a szigetnek olyan kisugárzása volt, hogy soha nem volt üres. Oda szívesen jártak a fiatalok, és ott jól érezték magukat. Tavasz: ez a címe a hatalmas képnek, ehhez aztán tér kell! Jól érvényesül majd a múzeumi kiállításon. Küzdelem: sok-sok arc, a túlélésért harcolnak. Németországban már az ötödik kiállítást szervezik, a magángalériákban óriási sikert aratott. Ott természetes és népszerű, amit csinál. Művészetéről a német alkotókra és közönségre tereli a beszélgetést, mondván ott hiteles szakemberek ítélkeznek, ami nálunk nagyon hiányzik. Maszkok, egymásba olvadó profilok, Picassóra emlékeztetnek, akárcsak a Vágyakozók. A Törött szárnyú angyal eredete, hogy „oly sokszor összetörnek bennünket”. — Jó érzés, hogy van mit mondanom. Pedig amikor nagyon fáradt vagyok, vagy fájdalmak gyötörnek, jön az elvágyódás. Aztán felülkerekedik a parancs: Hát nem látod, hogy neked még mondanivalód van?! Ez jó érzés, de nem szabad vele visszaélni. Mert csak az a hiteles ember, aki felelősséget vállal, aki átérzi, hogy a művészet, vele az ember veszélyben van. Ezt szóban sokszor nem lehet elmondani. Ady, Sinka, Németh László arra tanít, hogy a művésznek fel kell venni a keresztet. Niedzielsky Katalin
