Békés Megyei Hírlap, 1997. október (52. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-25-26 / 249. szám
Szobrai hordozzák üzenetét Az indiai repülő istenek „Vállalnom kell, hogy kifogjak a sorson, elragadjam tőle a jelent azzal, amit teszek, amit létrehozok önmagámban és munkáimban” — vélekedett Mladonyiczky Béla küldetéséről, a szobrászatról. A tudatosan vállalt szolgálatról, amit az élethez való hűségnek nevezett. S miközben mindenkor mélységes alázattal, őszinte szeretettel nyúlt az anyag felé, hogy szépen bánva vele valóra váltsa álmait. (6. oldal) Az ó-indiai védikus írások, amelyek makacsul ismételgetik azt a tényt, hogy volt idő, amikor az istenek itt jártak a Földön, és olyan technikai tudás birtokában voltak, hogy repülő szerkezeteket tudtak készíteni, felkeltették egy fiatal tanár, dr. Dileep Kumar Kanjilal, a kalkuttai egyetem professzorának az érdeklődését. A professzor az egyetemen szanszkrít irodalmat és mitológiát tanított. (7. oldal) 1997. október 25—26., szombat-vasárnap A karakter monstrum „Nagyon kérem, ha ír rólam valamit, nehogy olyan színben tüntessen fel, mintha magamat tolnám az égbe, mert 88 évesen engem már abszolút nem érdekel, ha egy árva szó se jelenik meg rólam. Az effajta emberi igényen rég túl vagyok. Nem tartom magam többnek az univerzumban, mint az a hangya, amelyik itt mászik a kertben.” — bocsátotta előre budai műtermében az orosházi születésű Csáki-Maronyák József Kos- suth-díjas festőművész, amikor arra kértük, üljünk le egy inter- júnyi beszélgetésre. Miközben felesége a kávét szervírozta, a Mester nagy büszkén újságolta: 26 képet adományozott szülővárosának egy állandó kiállításhoz, s viszonzásul képes albumot készíttetnek munkásságáról a helybéliek. A sornak ezzel nincs vége: Csáki-Maronyák Józsefnek a napokban nyílt kiállítása a városban. Mi sem természetesebb ezek után, hogy elsőként az orosházi gyökerekről kérdeztük. — Mit jelent Önnek Orosháza? — Azt, hogy ott születtem. A szomszédos Hódmezővásárhelyen már a század elején segítették a művészeket, ezzel szemben Orosházán erre nem volt érzék meg hagyomány. Tizenkét éves koromban, 1922-ben, elkerültem otthonról, mert — nem lévén gimnázium a városban — Szegedre mentem középiskolába. — A család Orosházán maradt? — Igen, de nyaranta, karácsonykor, húsvétkor, szóval a szünetekben hazajártam később is, a harmincas években pedig az akkor felépült gimnáziumba meghívtak két évre rajzot tanítani. — Vonzza a szülőföld? — A gyerekkori élményeket nem lehet kiiktatni az ember emlékezetéből. Legutóbb egy riportban is említettem, nekem az orgonaillatról is Orosháza, az udvarunkban álló orgonabokor jut eszembe. Mindenki úgy van ezzel, mint Illyés a kétsorosában: „Csősz elől szaladva, falva, / Az volt az igazi alma.” — Akkortájt nem számíthatott előkelő dolognak művészi pályára menni... — Majdnem örök szövetséget jelentett a szegénységgel. De nem panasz- kodok, mert az én életemben ez nem következett be. Igaz, 1955-ig tanár voltam, attól kezdve kizárólag a festészetnek élek. —Szülei hogyan fogadták bejelentését, hogy művésznek készül? — Apám kéményseprő volt 1926- ig, azután kerületi jogosítványt kapott. Szüleim liberális gondolkodásúak voltak, soha, még gondolatban sem gördítettek akadályt az ellen, hogy festő legyek. Eredetileg mérnök akartam lenni, még 12 éves koromban, afféle nagyzoló gyerekként elhatároztam, olyan hídépítő mérnök leszek, amilyen a világon még soha nem volt. Beiratkoztam hát a műegyetemre, de mert ott is csak a festészet érdekelt, egy év után otthagytam az intézményt. A falon lát egy kéményseprő-portrét, ezt akkor festettem, 19 évesen. Amikor Rudnay Gyula meglátta, azt mondta, fel vagyok véve a képzőművészeti főiskolára. Máig nem felejtem, Rudnay a következőt mondta a képre: „Kérem ez egy karakter monstrum!” Mint 19 éves suttyó elcsodálkoztam. „Karakter monstrum” — hogyan lehet ilyen tömören kifejezni azt, hogy valami nagyon karakteres. — Ez volt az első képe? — Nem, már 15 éves koromtól festettem. — Emlékszik a legelsőre? — Igen. A szegedi múzeum kultúráján nevelkedtem, ahol nagyszerű képek voltak, magyar nagymesterek remekművei. Vettem egy levelezőlapot a Kárász utcában és a képet felnagyítottam. Ezt az olajfestményt hazaküldtem apám és anyám születésnapjára, mert egymás melletti napon születtek, hat év különbséggel. — Mit ábrázolt a kép? — Egy magyar vizsla vízből kifogott vadkacsát tart a szájában. — Szülei megérték a sikereit? — Negyvenöt után apámtól elvették a kéményseprő jogot, így szüleim anyagi csődbe kerültek. Apám kapott ugyan vagy 250 forint nyugdíjat, de évtizedekig segítettem őket. Minden évben vettem nekik például egy disznót, megvásároltam az évi tüzelőt és a Kossuth-díjam felét, 10 ezer forintot is hazaküldtem, ami akkor, 1952-ben nagy pénznek számított. — Orosháza hogyan fogadta a Kos- suth-díját? — Sehogy. Jól jellemzi Orosházát a következő, harmincas évekbeli történet. Első-másodéves növedék lehettem a főiskolán, amikor kiállítást csináltam az Alföld szállóban. Apám elhívta kártyapartnereit, a pénztámokot, a bírót meg gazdag parasztokat, nézzék meg a kiállításomat. Körbejárták, majd kezet fogtak velem és azt mondták: „ölég szíp”. Ennyit kaptam Orosházától, szinte a közelmúltig. — Van abban valami különös, hogy a század két legnagyobb portréfestője — Boldizsár István és Csáki- Maronyák József— orosházi... — Pogány Ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria volt főigazgatója egyik dolgozatában a 20. század legjobb portréfestői közé sorolt. Nem tudom, igaza van-e? Tény, ehhez volt kedvem és érzékem. — Hány portrét festett eddig? — Rengeteget, talán ezret is. — Van köztük olyan, amelyik különösen kedves? — Talán a családi képek, amelyeket a lányaimról, a feleségemről, apámról, anyámról készítettem. De megfestettem Móricz Zsigmondot, Veres Pétert, Kodály Zoltánt, Darvas Józsefet, Tamási Áront, nagyköveteket és másokat. Kossuthot is, a kép a torinói múzeumba került a magyar állam ajándékaként. — Hogyan készül egy portré? — Szeretem, ha az illető ráér, idejön amikor kérem és modellt ül nekem. Nem szoktam előrajzolni a képet, mindjárt az ecsetet veszem a kezembe. — Mekkora a művész szabadsága? Vannak-e olyan megrendelők, akik kérik, igazítson mondjuk a fülön, mert nagyobb, mint a valóságban, vagy kisebbet szeretnének, mint az életben? — A megrendelőnél azzal kezdem: nem fiatalítok, nem szépítek, én mondom meg mikor kész a kép, de fenntartom a jogát, hogy ne vegye át, ha nem tetszik neki. — Sokan nem vették át a megrendelt képet? — Nem emlékszem rá, hogy lett volna ilyen. — Ön itt élt, ebben az országban az elmúlt közel kilencven évben. Sok hírességet, politikust is lefestett. Rendszerek jöttek, mentek, nem volt ebből kellemetlensége ? — A Kádár-rendszer elején meg a rendszerváltás idején. Nézze, mindig akadnak skriblerek, akik abban élik ki magukat, hogy megmarjanak másokat. Vannak a világban olyanok, akik megvesznek jó Lenin-szobrokat és elviszik Amerikába vagy Nyugat-Európába, mert hisznek abban, hogy mint műtárgy rehabilitálódik, s már nem lesz érdekes, hogy az Lenint ábrázol vagy mást, s az sem, hogy Leninnek mi sikerült és mi nem. A reneszánszban Pinturicchió megfestette a Borgia- pápát. Milliók bámulják a képet a Vatikánban, pedig VI. Sándor a vérfertőzéstől a gyilkosságok sorozatáig mindent csinált, de a kép attól még remekmű. — Van-e a művészetnek jövője? Szá- mít-e még a mesterségbeli tudás? — Jelenleg teljes anarchia és absztrakt-diktatúra tapasztalható. Az ezerszer szidott szocreál idején nagyobb szabadságot érezhetett az absztrakt, mint most az ábrázoló festészet. Különben pedig — a kapun túl — félek az anglomániától, az uniformizálódástól, az elamerikanizálódástól, attól, hogy McDonald’s-szendvicset eszik a magyar borjúpörkölt vagy bográcsos marhapörkölt helyett. Árpási Zoltán „Nem tartom magam többnek az univerzumban, mint az a hangya, amelyik itt mászik a kertben” FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER
