Békés Megyei Hírlap, 1997. június (52. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-21-22 / 143. szám
Lucifer megkontrázza a teremtést A Gyulai Várszínház idei, XXXIV. évadjának legnagyobb várakozással kísért bemutatója minden bizonnyal Madách Imre Az ember tragédiája lesz a kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában, Csiszár Imre rendezésében. A közismert darab bemutatása rendező és színész számára mindenkor rendkívüli művészi kihívást jelentett és jelent. (6. oldal) A századdal haladó polihisztor Brassai Sámuel 1797. június 15-én vagy 1800. február 13-án született, nem tudni pontosan. A család torockói illetőségű volt, de ő Torockószentgyörgyön, nagyszülei házában látta meg a napvilágot. A lelkész nagyapa keresztelte, aki nem írhatta be az anyakönyvbe, mert torockóiak voltak. Torockón pedig azért nem jegyezték be, mert nem ott keresztelték. Születése így nincs anyakönyvezve. (7. oldal) 1997. június 21-22., szombat-vasárnap ...munkásszállókon éltem, haveroknál, albérletekben, pályaudvarokon és az utcán KÉPÜNK ILLUSZTRÁCIÓ Nehéz gyermekkor? Csonka család? Szerencsétlen párválasztás? Az élet árnyékos oldalának meglelése? A kiúttalanság folyton gyötrő érzése? Vagy egyszerűen „csak” emberi gyengeség, „elhajlásra” csábító társaság, megrendült önbizalom? Az okok keresése helyett aki mindezeket megélte és ezek eredményeként rálépett a bűnözés útjára, netán „csak” megérintette a hajléktalanság szele, annak már édes mindegy. Vagy mégsem? Alábbi történetünk nem szenzációs — talán túl hétköznapi is. Lehet, hogy újat se mond nekünk — nekünk, akik ezen az oldalon állunk. De ne feledjük, valamikor ő is itt volt közöttünk. Most is itt van, csak most / másként. Es a másságot mi nagyon nehezen viseljük... Táskában a szekrénye és a konyhája — Dévaványai születésű vagyok — és mondja a dátumot, hónapot, napot, mintha a rendőrségi kihallgatáson kérdeznék a száraz adathalmazt tőle. Közben surdakalapját a padra teszi, csíkos szatyorját a sarokba állítja. Cigarettára gyújt. Ez a mozdulat mintha megkönnyítené a nehezen formálódó szavak áradatának folyását. — Anyám első házasságából én voltam a negyedik gyerek, majd újabb házassága révén én lettem ott a kakukkfióka. Azt hiszem szeretett a szülém, de ezt csak akkor mutatta, ha a nevelőapám nem volt a közelünkben. Persze az is lehet, hogy sose szeretett. Sokszor úgy éreztem, a megbízóim a munkám után jobban becsülnek, mint ő. Szegény tavaly halt meg. Én 1969-ben nősültem először. Két gyermekünk született. Mindössze 4 évig tartott. Ne kérdezze a miérteket, mert ha engem hallgat meg, nekem ad igazat, ha a volt feleségemet, akkor meg neki. Egy újabb házasság következett: egy jászkiséri elvált asszonyt vettem el 3 gyerekkel. Lett egy közös is. Sajnos ez a választásom se bizonyult szerencsésnek, mert mint kiderült, a nő jobban szerette az alkoholt, mint a vizet. 23 hónapig tartott a szerelem. Elváltunk. Azután csak élettársi kapcsolataim voltak, munkásszállókon éltem, haveroknál, albérletekben, pályaudvarokon és az utcán — néz maga elé kilátástalanul Gábor, aki a szakmunkásképzőben kitanulta az ács, állványozó szakmát, napjainkban viszont egy erdei bokor, egy elnéptelenedett lépcsőház, egy üres pad jelenti számára a pihentető kikapcsolódást az üveggyűjtés után. — Pedig volt nekem mindenem. Úgy hiszem, a családból elsőként nekem. Most meg ezzefaz egyetlen táskával dicsekedhetek. A második válásom után — az asszony mellett kedveltem meg a konyakot — egyre gyakrabban nyúltam a pohár után. A kilátástalan- ság, az ital, az egyedüllét eredményeként csak jöttem-mentem a világban. Ha találtam két üveget, annak az árát italra költöttem, nem cipőre—mutat az elnyűtt, szétszakadt lábbelijére. —■ Ez a hajléktalanok sorsa. De alkoholista nem vagyok, mert azt tudnia kell, hogy én nem dalolásig iszom. Reggelire két féldecit, majd 3 üveg sört, vagy 1 liter bort kívánok. És ez nem látszik meg. rajtam — próbál meggyőzni engem, de leginkább önmagát, majd kissé remegő kézzel a cigi után nyúl.—Minden munkát elvállaltam, amiért fizettek. Legutóbb kertet ástam, majd az egyik nővéremnél segítettem az építkezésen. De éreztem, nincs ott keresnivalóm. Most az orosházi testvéremnél jártam. Éjszaka a vetett ágyban is csak úgy aludtam, mint a parki padokon szokás: éberen. Ott fürödtem egyébként, kaptam ennivalót, de ott is éreztem, nem vagyok már közéjük való. Teljesen céltalan az életem, pedig még nem vagyok 50 éves se! Mi lesz holnap? Nem tudom. Merre indulok a beszélgetés után? Nem tudom. DE! És ez az, amiért megkerestem: esküszöm, soha nem fordult meg a fejemben, hogy eldobjam magamtól az életet! Nem akarom feladni, pedig higgye el, nagyon padlón vagyok ! Talpra szeretnék állni—mondja, miközben bepárásodik a szeme, zavartan könnyeivel birkózik, kopottas bársonynadrágjában gyűrött zsebkendő után kotorászik. — Különben most a körülményekhez képest jól nézek ki. Tegnap megborotválkoztam, tisztálkodtam. A ruháimat pedig a szekrénybe tettem. Merthogy az a nagy táska az az én szekrényem és a konyhám egyszerre. Persze van több gúnyám is, de azokat elrejtettem Újpalotán az erdő bokrai alatt. Megvan-e még a batyu? Ki tudja?! Ezt így tudom cipelni magammal és éjjel is könnyebb vigyázni a kisebb csomagra. Merthogy hajléktalanszállóra nem mennék semennyi pénzért! Ott ugyanis állandó a lopás, a verekedés, én meg nem vagyok egy balhézós ember — sorolja az érveit, miközben kivillan kézfején, haja alól a homlokán néhány friss sebhely... — Budapesten a pályaudvar egyik vonatán aludtam, jöttek a románok, kést szegeztek a nyakamhoz és elvették az igazolványomat és a pénztárcámat. Akkor se féltem. Amikor magányosan ülök egy pádon és a kajámat veszik ki a számból, akkor se ellenkezek, ha a köszönöm helyett megütnek. így törött el az oldalbordám is... 6 hónapja vagyok az utcán. Azóta nincs élettársam, nincs senkim. Elgondolkodtam: ki tudok-e tömi ebből a világból? A gyerekeimre nem számíthatok. Nem is várok tőlük semmit, hiszen'hibásnak érzem magamat, mert soha nem támogattam őket. Most már kíváncsi lennék rájuk, de ők biztosan nem így éreznek. A kocsmai kapcsolataim arról a 200-300 forintról szólnak, hogy vagy a nőnek, vagy nekem van ennyi pénzem, amit együtt eliszunk, utána vagy van folytatás, vagy nincs. És azután látom az utcán a párokat kéz a kézben sétálni. Irigyke- dek — és arra gondolok, de jó volna nekem is! De így, koszosán, batyuval kit merjek megszólítani?! Pedig lenni kell valahol egy asszonynak, aki türelemmel, megértéssel van irántam. Aki megbecsül, aki befogad. Mert az mégsem működik, hogy az utcáról járjak rendszeresen dolgozni! S ha már van munka, van társ, akkorakocsma helyett az ember inkább hazaindul(na) — mondja elkeseredetten, miközben táskáját szorongatja és azon töri a fejét, merre is tovább. — Köszönöm, hogy meghallgattak. Elindulok balra, de előtte legurítok egy üveg sört... Lejegyezte: Csete Ilona