Békés Megyei Hírlap, 1997. február (52. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-08-09 / 33. szám
t BÉKÉS MEGYEI HÍRLAPAHÉT TÉMÁJA 1997. február 8-9., szombat-vasárnap Taszár — egy szigetnyi Amerika Tíz évvel ezelőtt még senki sem hitte volna, hogy valaha lesz egy magyar település, melynek nevéről mindenkinek Amerika jut eszébe. Azt meg végképp senki sem gondolta volna, hogy ez a hely a Magyar Hondvédség egyik legismertebb bázisa, Taszár lesz. Ám az időit változnak: ma Taszár a legtöbb ember számára az IFOR erőket jelenti. Aki pedig egyszer eljut oda, egy látszatra sátortábornak tűnő, ám valójában hamisítatlan (?) XXI. századbéli Amerikát talál. Az IFOR felirat használatát már csak néhány hétig engedélyezték, aztán következik az átfestés: SFOR... a többi mind változatlan Nekünk megadatott a szerencse, hogy egy napot az IFOR — vagyis január egytől az SFOR katonái között tölthessünk. Aliig felfegyverzett, marcona katonákra, vasfegyelemre, szigorú tekintetekre számítottunk — tévedtünk. Koldusát Az első perceket a taszári „sajtó- központnak” nevezett épületben, amúgy a régi hamisítatlan községi művelődési központban kezdtük. Szinte minden változatlan: a termek, a folyosók, csak éppen a szomszédos presszóban több az angol szó. mint a magyar, és magyaros ízléssel készített kávét is csak a „konyhafőnök meglepetéseként” szolgálnak fel. Vendéglátónk nem kímélte a csapatot: nekünk is azt kell ennünk, amit a katonák, mondván: nekünk se legyen jobb, mint nekik. Az ebédidő pedig hamarosan lejár, tehát mindenekelőtt irány „Clin- ton-city”. Az út egy darabig jó, aztán rossz, majd még rosszabb, aztán eljutunk a helyiek által koldusútnak becézett útszakaszra. Ide minden vendéget elvisznek, aki valaha valamilyen segítséget nyújthat a tábor lakóinak. Az út ugyanis annyira rossz, hogy mindenkinek megesik a szíve szegény katonákon... (amúgy csak a magyar útépítőipar remekműve, és a hatalmas IFOR-autók forgalmának következménye). Clinton-city A „városközpont”: az út mindkét oldalán sátrak — első látásra elég siralmas kép. Érdeklődésünkre, hogy vajon nem fagynak-e meg ezekben a szegény amerikai katonák, kiderül, hogy kerozinnal működő kis fűtő- készülékkel fűtenek, amiből mindenki annyit használ, amennyit akar (így hát jó meleg van...). A másik érdekessége a helynek, hogy az út egyik oldalán az US ARMY, a másik oldalán az AIRFORS katonái laknak, és bármilyen furcsa, semmiben sem közösködnek. Nem mennek be közös mosdóba, templomba meg egyáltalán: nem túl nagy a békesség. Ez leginkább az esti sörözésekkor derül ki, még a helyi rendfenntartóknak is ügyelni kell arra: mindig „döntetlenül” kell végződnie csatáiknak. A helyben dolgozó magyar tiszteket is gyakran kérik meg arra, közvetítsenek közöttük. A táborban egyébként elég sok a nő: közel húsz százalékuk az. És persze teljes az egyenjogúság. Érkezési sorrendben jut ágy a sátrakban is, így szinte minden sátorban hölgyek, urak egyaránt találhatók (az arány persze változó). Ebéd amerikai módra Az étkezősátor hangulata sem hasonlít a magyar hadseregre. A sátorteremben egy hatalmas televízióképemyő előtt ülnek, beszélgetnek, eszegetnek a láthatóan ráérő katonák. Persze itt is minden amerikai: a víz, a só, a fűszerek, még a fagyi is. De maradjunk a főételeknél: most valószínűleg le kellene írnom, mit ettünk, de ez teljesen meghatározhatatlan volt számomra. Talán csak annyi, ami leírható: az első falatok után értettem, miért mosolygott olyan hamiskásan vendéglátónk, mikor igazi amerikai ebédre invitált. Magyar ízléssel nehezen meghatározható ízekkel találkoztunk. (Igaz, abból viszont embertelen mennyiségben.) Szóval volt krumpli (azt egyikünk se tudta megenni), volt babfőzelék, aminek édes meg sok más egyéb íze volt, ezt eredeti amerikai chilivel ehetővé varázsoltuk. A hús sem volt ehetetlen. A hamburger viszont nem aratott nagy sikert — számunkra nyers és ízetlen volt. Ami viszont mindenkinek jólesett, a főételen kívül minden. A terem két oldalán hosszú-hosszú asztalsorokon választhattunk a legkülönfélébb zöldségek, gyümölcsök, pudingok, fagyik, sós mogyoró, kávé, üdítő, tea és fel sem lehet sorolni, mi minden között, és ezek mind finomabbnál finomabbnak bizonyultak. A Taszárról kiszivárgott hírek szerint a legkülönlegesebb mégis az a kis barna ronda zacskó, amelyben egynapnyi túlélő élelmiszer van. Meleg étellel, kávéval, fog- piszkálóval. Ahhoz, hogy friss meleg étel legyen belőle, mindössze két deciliter vízre, hóra, bármilyen folyadékra van szükség. Ezzel indulnak „bevetésre” az itt élő katonák. Az ebédhez náluk még egy dolog hozzátartozik: a testedzés. Az ebédlőhöz kapcsolódik az a hatalmas konditerem, amelyben kivételesen csak a katonák amerikaiak, a szerkezetek valódi gyulai termékek. Digitális kórház A jól végzett ebéd után egy másik nagy sátor felé vehettük utunkat: a tábori kórházhoz. Itt valóban minden a XXI. századot idézi: videotelekonferencia-vo- nalon gyógyítanak boszniai betegeket. Ennek nagyjából annyi a lényege, hogy lent Boszniában csak a műszerek érzékelői és általános orvosok vannak. A specialisták pedig Taszáron, képernyőről állapíthatnak meg betegségeket, röntgenezhetnek, vizsgálhatják a beteget, sőt akár egy műtétet is levezényelhetnek. Predátor — pilóta nélküli repülőgép Egy újabb csoda a jövőből: a látszólag egyszerű makettnek tűnő masina 7-800 kilométerre tud elrepülni a Taszáron üldögélő irányító személyzet segítségével. A gépre szerelt kamerákkal minden pillanatban Taszáron járt az a küldöttség, amely a békéscsabai repülőtér fejlesztésével kapcsolatban gyűjtött információkat: (balróljobbra) Végh László, Békéscsaba alpolgármestere, Harry Codd, Gellén Vencel és Chris Beilew a nemrégiben Gyulán alakult angol—magyar közös kft. képviseletében, és a vendéglátó, Isaszegi János mérnökezredes Az amerikai hadseregben a fekete bőrűek aránya 12-13 százalék. A néger szót azonban a közelükben nem tanácsos használni... láthatják a képernyőről, amit a repülőgép „lát”. Bár veszítettek el ilyen gépet a boszniai hadműveletek során, azt mondják, nem kár érte: az emberélet mindennél többet ér. (A repülőgép árát nem sikerült megtudnunk.) Nem titkosak a Táborfalváról visszaérkezett harckocsik, páncélozott szállítójárművek, löve- gek, lőszerszállítók sem — legalábbis minket kedvesen fogadtak. Egyáltalán, az első figyelmeztetések, miszerint nem árt tisztes távolságot tartani az itt élőkkel, feleslegesnek bizonyultak. Kedvesek, jókedvűek, lazák voltak az IFOR katonái. Igaz, egy nappal az amerikai foci döntője előtt jártunk náluk, amikor mindenki a nagy eseményre pihente ki magát: egyes hírek szerint még a boszniai hadműveleteket is leállították azokra az órákra... Antal Gyöngyi ___ A z IFOR katonái a gyulai Atlas sport kondicionáló szerkezetein edzik izmaikat... AzRC12 W típusú felderítőgép éppen „bevetés előtt” az amerikaiak taszári légibázisán FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER
