Békés Megyei Hírlap, 1997. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-04-05 / 3. szám
A Repülő kastély üzenete Gyula főúr csele Az idei ősz nagy CD-ROM-sikere a Repülő kastély című mesélőkönyv, ami egészen új formanyelvet teremtett a multimédiás mesék világában. A mese forgatókönyvírója, rendezője Pálfalvi Dorottya neve nemcsak a mesét, hanem a Marcato Multimédia Kiadót is fémjelzi. (6. oldal) Volt a főurak között egy csalafinta eszű főúr. Gyulának hívták. Egy szép napon így szólt a királyhoz: „Ha csak Csanád vezérre van szükség, hogy hadba menjünk Ajtony ellen, én ígérem: Csanád a mi táborunkat vezeti Ajtony ellen, s addig nem újul meg kétszer sem a hold.” (7. oldal) Vannak történetek, amelyeket csak és kizárólag két ember írhat meg. Ha egyáltalán akarják. Különben a történetek többségének epizódkockái megmaradnak egymás közt, örökre. Vagy... Szerencsére olykor a véletlen segít s alakítja, melyik változat válik valósággá. Az alábbi portréfélének köze van ahhoz, hogy Mári Lajossal volt négy, közös diákévünk az akkor még legendás „vízmű”- technikumban. Annak is jelentősége lehet, hogy az idő tájt mindennap együtt szálltunk fel Csabán a háromnegyedhármas „sarkad— kötegyán—vésztőire”. Kártyáztunk, szívtuk a hatvanfilléres Tulipánt, néha káromkodtunk, az elfogott betli miatt nagyokat csapva a kártyaasztalnak is kiváló nagyméretű rajztáblára. De talán még annak is jelentősége lehet, hogy egykor mindketten a sarkadi Vasút utcában láttuk meg a napvilágot. Amikor majd’ fél emberöltő után, egyszer csak kiállításmeghívót hozott a postás, tudtam, leülünk beszélgetni. Már ennek is lehet három éve...-—Lajos, szóval festőművész lettél? — Egy csodát! Még csak az kellene, hogy ezt így leírd. Nem elég, ha szürke, igazán semmihez sem értő figurák csokomyakkendőt öltenek, névkártyát nyomatnak és keddről szerdára menedzserigazgatónak kiáltják ki magukat? Azért szerencsére a művészet világa egy kicsit más, vagy csak én gondolom így, lévén nem igazán tartozom semmilyen táborhoz. A saját vértjeim vezéreltek mindig, bár soha nem mulasztottam el egyetlen alkalmat sem, hogy minden arra érdemes embert meghallgassak. Festeni komolyabban egy sikeres orosházi amatőr kiállítás után kezdtem, amikor sok száz kép közül az enyémet is beválogatták a szolnoki, már országos tárlatra. Amit ott mondott rólam Losonczi Miklós művészettörténész, azon máig eltöprengek. És belőle erőt kapok. Tudod, mégis csak háromszáz festmény volt ott azon a kiállításon. Mostanában háromszor mutathattam meg magam Csabán, aztán Gyulán, újra Szolnokon, már önállóan. Most legutóbb a békéscsabai szlovák háztól kerestek meg, hogy szeretnék, ha... Örömmel mentem, mint mindenhová. Kell-e több annál, ha az ember megmutathatja egy másik arcát is. Tulajdonképpen az is az övé, csak színekben, formákban, hangulatokban elbeszélve, érzéseket közvetítve. Egy teremnyi vallomás, szobába hozott életkép. Hogy van-e nevem s hogy mekkora? Szívből mondom, nem nagyon érdekel. Van egy mondás, ha jól emlékszem, én Kohán György kapcsán olvastam: Nem a pacsirta fontos, hanem az éneke. így gondolom magam is. Nem tud annál többet jelenteni semmi, mint mikor odajön egy bácsi, mint a múltkor, és azt mondja, „szépen festel, fiam!” — Fontos, hogy honnan indul az ember? — Nagyon. Bizony fontos, hogy mikor születik az ember és hová. Negyvenötjúliusában Sarkadon már túljutott a front, anyám egy papnál bújt meg, de katonaszökevény apám megelőzte az oroszokat is. Apám szabómester volt. Sokat olvasott, sportolt, gyönyörűen hegedült, dalárdába járt és verseket is írt. Családunk már a harmincas években házi vetítőgépen „mozizott”, és Tolnai Világlapját járatott. És ne feledjem, apám Féja Géza barátja volt! Egyszer magával hozott Csabára, amikor Szabó Pállal tartottak író-olvasó találkozót. Apám testvére pedig festett. Kell-e bizonygatnom, mennyi minden megfogott, igaz hagytam is. Még valami! Elég sokáig Sarkadon éltem, volt időm magamba szívni a levegőjét. Nagyon egyenes emberek élnek ott. Szóval mindent megkaptam ahhoz, hogy rendes ember váljék belőlem. Az életbe induláskor, technikusként is szerencsém volt. A Körösvidéki Vízügyi Igazgatóságnál a mostani igazgató, Goda Peti már akkor is olyan vezető volt, hogy a 74-es nagy árvíznél nem volt rest, és megkérdezte tőlünk Hosszúfokon: ,,Ti hogy látjátok, mi lenne a jobb megoldás?” ,,Húzzunk nyúlgátat a régi kisvasúti töltésre!” — mondtuk, és talán valószínűtlenül hangzik, de megmenekült Sarkad. így történt, hidd el. Ezért lehet a mi szakmánkban egy gátőr is professzor. Idővel Mári Lajosban is megérett: az igazi építész egyedül is alkotni akar. Az elsők közt alapított káeftét Sarkadon, ahogy akkor mondták, szakcsoportot. Egy idő után a 13 közül csak az övéké tudott megmaradni. Máig büszke minden lefektetett méter gázcsőre, felhúzott falra, beszerelt kazánra. Az újabb kihívást a „nagyalföldi kőolaj” jelentette: ,,Borzasztó nagy kihívás volt. Gondolj bele, ha csak egy fél milliméterrel elnézel egy csavarhelyet a betonalapzaton, márfuccs az egésznek. Fantasztikus tempót diktálnak még ma is. Óriási pénzek a beruházásoknál, csúcstechnika mindenütt. A gáz tényleg nem játék. Mindig túlfűtve dolgoznak, mint az aranyásók.” — Válság a házasságban. A munkaadó kínálata: költözzön Füzesgyarmatra. Nem vállalta. Immár új családban él, de gyakran jönnek a gyerekek Orosházáról is. Itt, a Mednyánszky utcai kertes ház nyugalmat és újfent sok munkát kínál. Kínálna. — Három éve lakunk itt, még kell öt, hogy rendbe rakjuk teljesen. Időm most már lenne, de nem bírom. Hirtelen jött a baj. Köhögni kezdtem, de akkor még nem gondoltam semmi rosszra. Néha egy ceruzát is nehezen emelek fel. Holland értágítót szedek. Szívnagyobbodás. Megyek ki a konyhába és egyszer csak nem kapok levegőt. Ebben a betegségben az a legrosszabb, hogy néha muszáj mozognod, néha viszont a teljes pihenés az elengedhetetlen, már-már mozdulatlanságra vagy ítélve. Ilyenkor gondolkodom a következő képen. Megvan a fejemben legtöbbször. Ha az ember harminc évig járja az Alföldet, milliónyi élmény rögzül benne. Hirtelen leakaszt egy képet a falról. Mezőtúr környéki emlék. Ketten buszra várnak. Valahol a tanyák és a város közt. Hogy kinek mi jut eszébe a tárlatlátogatók közül? Bizonyára kinek-ki- nek egészen más. — Ahogy tudom, szigorúbban vett művészettörténeti értelemben nem beszélhetünk önálló alföldi festészetről, de a szolnoki és a hódmezővásárhelyi művésztelepek által kisugárzott Alföld-festészetről igen. Ehhez az iskolához szeretnék közelíteni. Persze, legyen valamilyen üzenete minden képnek, de mindenképp a realizmus uralja, s csak addig legyen elvont az üzenet, ameddig érthető. Ha nem is mindenki számára, de a befogadók többségének feltétlenül. —Ilyenkor, esztendőforduló táján a szokottnál is jobban szeretünk tervezgetni, hogy ne mondjam, álmodozni. Ha kívánhatnál valamit magadnak, valakinek, valakiknek... most itt az alkalom játssz el a gondolattal! — Könnyű a válasz, nem kell gondolkodnom sem rajta. Építenék Lipták Pálnak egy galériát a főtér közelében. Ott a régi buszpályaudvarnál van is egy alkalmas terület, ahol a falra mindig kiírják: vesszen a kormány. Ingyen megtervezném, felépíteném neki, talán a város javára is. Mert egyre kevesebb színtér jut a kultúrának, meg aztán innen, a közelünkből is tucatra való példát tudok, hogy sokszor akkor kezdünk becsülni valakit, amikor ő már nem tudhat róla. Fábián István Mári Lajos:Buszra várva A doktor úr mindig meg van ijedve, amikor megyek felülvizsgálatra fotó: lehoczky Péter Nem a pacsirta fontos...
