Békés Megyei Hírlap, 1996. december (51. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-24-26 / 300. szám
cyan magenta yellow black 1996. december 24-26., kedd-csütörtök szolt, parányi borítékban volt a levélke, ma is tudom kívülről: „Kedves, nagyon kicsi lány! A képet szemlélve, gondolatait olvasva biztos vagyok benne, hogy ön nem lesz színésznő, máris az, csak még nem próbálta, mint cigány a hegedülést.” — Jelentkeztem is a Színművészeti Főiskolára, elsőre felvettek. Megírtam neki, és küldtem egy ballagási képet is. Otthon látták rajtam, valami történt. Apám (dr. Balogh János, [84] Kossuth- és Széchenyi-díjas, a biológia nemzetközi hírű professzora — a szerk.) polgári értékrend szerint nevelt, kétszeresen is kétségbeesett, egyszer, hogy színésznő lesz a lánya, másodszor, hogy szerelmes a nála 36 évvel idősebb Sárdy Jánosba. „Lányom, én biológus vagyok, higgyél nekem, ebből semmi jó nem jöhet ki” — mondta, de hiába, engem elbontott a szerelem. Most már csak látni kellett volna a nagy O-t, mert eddig Sárdy János egy 1958-asfotón, amint épp kottát tanulmányoz Hol volt, hol nem volt, Zamárdi-felsó'n is túl, egész pontosan az állomási kilométerkőnél állt egy csitri szőke lány. Az összes elhaladó autós lefékezett előtte. Am o, arcán földöntúli mosollyal, mindenkinek azt válaszolta: én várok valakit. Egyszer csak megállt a vajszínű Opel, vezetője napszemüvegén át csodálta a szőke lányt, kinyitotta a kocsi ajtaját, maga mellé ültette és elhajtottak. A lány végigmérte a férfit, igen, ilyennek képzelte, még a lába ujja is tetszett neki. Azután kérte, vegye le a napszemüvegét. Megtette. A lány tudást látott a szemében. A férfi mindent szeretett volna, ám a lány többet akart. A röpke óra után elváltak, a férfi mosolyogva utánaszólt: majd Pesten telefonozok. Az eset 1961. július 17-én esett, a lány neve Balogh Judit, a férfié Sárdy János. Sárdyné A magyar daléneklés egyik legnagyobbika jövőre lenne 90 éves, ám 1969 óta halott. A lány, akivel nyolc boldog évet töltött, ma Budapesten él, az Erzsébet térrel szemben, a Sárdy-házban. A lakásban antik bútorok, a fotelben, amelyben elhelyezkedem Honthy Hanna. Latabár Kálmán, Rátonyi Róbert és más nagyságok ültek valaha, amikor vendégségben jártak Sárdyék- nál. A díszlet áhítatot parancsol, a történet, amit hallok és továbbadok, mesébe illő. — Harmadikos gimnazista voltam, amikor megláttam Sárdy Jánost a tévében, a Gül- babából énekeltek részleteket Gyurkovics Máriával. Azon nyomban elhatároztam, levelet írok neki. Úgy kezdtem, hogy én egy nagyon kicsi lány vagyok, de erős az elhatározásom, hogy színésznő legyek. Borítékba tettem egy fényképet is. Hetekig lestem a postát, jött-e válasz. Hol elkeseredtem, gondolva, hogy tucatszámra kap hasonló leveleket és talán el sem jutott hozzá az enyém, hol meg reménykedtem, hátha a kezébe kerül és elolvassa. így történt. Válamindössze ábrándoztam róla és őriztem a levélkét. Ám eljött az alkalom, Sárdy egyik ismerőse elvitt az Operettszínházba, ahol a Leány vásár ment. Nem emlékszem semmire a darabból, csak azt tudom, hogy amikor az előadás után bementem hozzá Sárdy János 1936-ban szerződött az Operaházba. Első fellépése a Bánk bánban volt, Ottó szerepében, majd a Pillangó- kisasszony és a Szöktetés a szerájból következett ugyanabban az évben. Fellépett a Nürnbergi mester dalnokokban (1938), utána a Farsangi lakodalom és a Denevér (mindkettő 1939-ben), a Mosoly országa (1940) következett. Azután az egyik legnagyobb siker, a János vitéz, a feledhetetlen Kukorica Jancsi. 1957-ben lett a Fővárosi Operettszínház tagja. Az operettirodalom valamennyi szerepét eljátszotta. Csaknem két tucat filmben szerepelt, közülük a legemlékezetesebb a Déryné, a Mágnás Miska, a Leányvásár, a Kalotaszegi madonna, melyben a Rózsalevél című dallal végleg belopta magát a közönség és a szakma szívébe . „Engem elborított a szerelem ” Az álompáros: Sárdy János, Balogh Judit az öltözőbe, jól megnézett és azt mondta, majd írok. Úgy is lett. A levélben ennyi állt: Július 17-én Zamárdi-felső felé fogok autózni, ha ráér, jöjjön ki az állomási kilométerkőhöz. Ráértem... — Ahogyan megígérte, Pesten telefonozott. Érdekes, azután is mindig ezt a kifejezést használta, soha nem mondta azt, Sárdy születésének 80. évfordulóján emlékszobát avattak szülőhelyén, Nagykónyiban. A gondolatot az özvegy vetette fel és a helyi vezetők támogatták. Az ünnepség szónokának Rátonyi Róbertét, a régi barátot kérték fel, aki örömmel elvállalta, pedig már súlyos szívbeteg volt. A gépkocsi háztól házig vitte, ez volt utolsó vidéki közszereplése. —Az emlékszoba a művelődési ház egyik terme — mondja Poszpis Róbert, az intézmény igazgatója —, és itt helyeztük el a művész személyes használati tárgyainak egy részét. Legértékesebbjei a fotók, a pianínó, melyen gyakorolt, íróasztala, szekrénye. Az emlékkönyvben sok-sok bejegyzés tanúsítja, mennyire tisztelték, szerették Sárdy Jánost. Igyekszünk méltóképpen őrizni e hagyatékot és jövőre, születésének 90. évfordulóján nagyobb nyilvánosságot adni neki. Sárdy János 1907. július 26-án született a Tolna megyei Nagykónyiban. Édesapja kereskedő volt, ám tönkrement és vándoroltak egyik helyről a másikra. Ahol éppen éltek, ott járt iskolába az ifjú Sárdy, akinek különösen édesanyjával volt bensőséges kapcsolata. Jó eszű gyerek lévén elvégezte a pápai tanítóképzőt és Dunaföldvárra került osztálytanítónak. Itt ismerték fel csodálatos adottságát és hamarjában a város, no meg a lányok kedvence lett. Tanított, tanult, énekelt — és boldog volt. Élete végéig megőrizte vidékisé- gét, ízes beszéde nem máz volt rajta, ő eredeti maradt. hogy majd hívlak, majd telefonálok, h^nem telefonozok. Mintha ma is hallanám. Sokáig kellett vámom a telefonozásra. Akkor még nem tudtam, miért. Amikor végre felhívott, azzal mentette ki magát, hogy több hónapig külföldön szerepelt. Csak később tudtam meg, hogy halálos beteg feleségét ápolta. Sárdy ugyanis nős volt, ám a mi kapcsolatunk csak felesége halála után kezdődött. Ecker Lili több évtizeden át volt a társa, és nehéz időket is átéltek. A zsidóüldözés idején Sárdyval közölték, vagy elválik a feleségétől, Sárdy igen kedvelt vendége volt a különböző ma gyár nótaesteknek, ahol igen nagy sikerrel énekelte különösen a csárdásokat — írja Hadai Győző Sárdy Jánosról szóló könyvében. Sokoldalúságát bizonyítja, hogy operettfelvételei mellett igen sok nótafelvétel is készült vele, s ezek a lemezei is rendre elfogytak. S hogy mi volt a titok nyitja? Talán az, hogy őa sokak által lenézett műfaj egyes darabjait képes volt valami megfő galmazhatatlan, mások által utánozhatatlan módon, amúgy „sárdy- san” énekelni. Soha nem nézte le a könnyűműfajt. vagy nem léphet fel többet az Operaházban. S hogy milyen nagyszerű ember volt, bizonyítja amit erre válaszolt: „Akkor inkább én is felvarrom a sárga csillagot!” Katonaruhát öltött, bement a Dohány utca környéki gyűjtőbe, ahonnan kimentette anyósát és még néhány embert. Feleségéről Jancsi megismerkedésünk első heteiben beszélt nekem. Nem tekintettem Lilit holtában sem riválisomnak, már csak azért sem, mert akkor még nem tudtam, mi is lesz velünk valójában. Sok időt töltöttünk együtt, akkor már feljártam hozzá és a Rózsadombra, ahol Jancsinak volt egy nyaralója. Boldog órákat töltöttünk itt. Nekem, a 18 éves lánynak valami fantasztikusát jelentett az ő fizikai közelsége. Egy délután, itt a nyaralóban elkezdett mesélni az édesanyjáról. Kinyílt, megosztotta velem legbensőbb érzéseit. Akkor már tudtam, ő is többet akar. — Nem bírtam tovább, bemutattam őt apáméknak, és közöltem, nem vagyok hajlandó nélküle élni. Hozzáköltöztem, ebbe az épületbe, amit azóta is Sárdy-háznak hívnak. Nem éltünk nagy társasági életet, bár Jancsit körülrajongták kollégái. Nagyon szerették őszinteségéért, nyíltszívűségéért. Soha senkit meg nem bántott, mindenkihez volt egy mosolya. Az a bizonyos Sárdy-mosoly. Előadások után elmentünk vacsorázni és kettesben sétáltunk haza. Olykor vendégeket hívtunk, akik mondogatták Jancsinak, micsoda szerencséd van ezzel a lánnyal, mire én elpirultam, ő meg magához ölelt és megcirógatott. Ilyenkor alig vártuk, hogy elmenjenek a vendégek. — Három év után, 1964 nyarán kötöttünk házasságot, vagy ahogyan ő mondta, össze- íratkoztunk. Jancsi nem sokkal ezután beteg lett, súlyos ízületi bántalmak gyötörték. Hol jobban, hol rosszabbul volt, de változatlanul fellépett. Egyszer Sopronban volt a kórházban, amikor hirtelen mindketten ugyanarra gondoltunk: nincs gyerekünk. A sors azután megadta, és megszületett a lányunk. Jancsi nagyon szerette, bár akkor már egyre többet feküdt kórházban, a tüdejével volt probléSárdy egyszer Eleken, ebben a négynyelvű határközségben lépett fel. Az első sorban egy 12- 13 év körüli, kipirult arcú kislány ült. Áhítattal nézte Jancsit és le nem vette róla a szemét. Észrevette ezt Sárdy és a következő számot évődve egyenesen neki énekelte: O, leányka, ó leányka... Szünetben a kislány édesanyja bement az öltözőbe, hogy autogramot kérjen tőle. Sárdy megjegyezte: nem baj, hogy a kislány nem mer bejönni, hisz úgyis találkozom még vele. Ennek a lelkes kis arcocskának a tulajdonosát az Isten is színésznőnek teremtette. A jóslat annyiban beteljesedett, hogy Győri Márta — ő volt a kislány — a ,,Nyílik a rózsa” egyik nyertese, később előadóművész lett. ma. Nappal ott voltam vele, este rohantam haza a gyerekhez. Hosszú ideig ment ez így, akkor már tulajdonképpen minden nap ajándék volt. Halottak napján, amikor nála voltam a kórházban, azt mondta, vigyek a Lili sírjára virágot, mert ő már nem tud menni. Nem sokkal utána meghalt. Azt hittem, megbolondulok. A sírnál Honthy és Rátonyi támogattak. Néhány barátunk segített a nehéz időkben, aztán valahogy talpra álltam. Az ő emléke adott erőt ehhez. Életemben nem találkoztam ilyen tiszta emberrel. Sokan és sokat írtak róla. Nekem Abody Béla egy mondata tetszik, ez jellemzi legjobban: Sárdy János egyszeri etikai csoda volt. — További sorsom úgy alakult, hogy lányunkat felnevelve újra férjhez mentem. Muzeológus vagyok, tanítok egy iskolában. Kiegyensúlyozott életet élek. Néha álmodom, ilyenkor látok egy vajszínű Opelt közeledni. Seleszt Ferenc
